"A bojkott valaminek a többek által összehangolt visszautasítása, általában a helytelenítés kifejezésére vagy bizonyos feltételek kierőszakolására. Tipikusan céggel vagy szervezettel szembeni nyomásgyakorlást céloz meg" - szól az általános meghatározás. A választási bojkott ennek értelmében a választási procedúrában való részvétel nyilvános megtagadását jelenti, amit általában egy (ellenzéki) párt indít. A részvétel elutasítását rendszerint az indokolja, hogy a választási szabályokat a résztvevők egy része egyenlőtlennek és igazságtalannak tartja - tehát nincs valódi lehetősége annak, hogy a versenyben a felek egyenlő esélyekkel indulhassanak. Mindez azon a retorikán alapszik, miszerint a választás szabályossága közjó, s a bojkottot tulajdonképpen a demokratizmus jegyében szükséges vállalni - még ha nehezen bizonyítható is, hogy maga a bojkottált választás ténylegesen illegitim volna. Ez a választási bojkottban rejlő paradoxon, hiszen az általános, nagyobb ellenzéki pártok kezdeményezte "teljes bojkott" célja éppenhogy a választási rendszer reformja, és a demokratikus feltételek megteremtése lenne. Stratégiai eszközként azonban csak akkor kerülhetne elő, amikor egyes politikai pártok már végképp nem látnak esélyt a győzelemre, noha egyenlő feltételek esetén ők nyernének. (Az ún. "kis bojkott" szerepe némileg eltér ettől. Az etnikai vagy más kisebb társadalmi csoportokat képviselő pártok eljárásaként arra szolgálhat, hogy politikailag láthatóvá tegye erőiket.)
Jó vagy rossz?
| ||
A kezdet Charles C. Boycott írországi esete volt. Charles Parnell, az ír függetlenségért hol parlamenti, hol parlamenten kívüli eszközökkel küzdő ír politikus (és a londoni parlament képviselője) a földreformért folytatott küzdelemben új stratégiát vetett be. Ő és támogatói 1880 őszén elhatározták, hogy nem fognak együttműködni egyetlen olyan földesúrral sem, aki nem adja olcsóbban bérbe a földjét. Boycott - egy bizonyos Lord Erne nevű földesúr birtokának intézője - azonban nem elégedett meg az alacsonyabb földbérleti díjjal, a nem fizető haszonbérlőket pedig elűzte az általuk művelt birtokrészről. Parnell és a Land Reform League Boycottot és családját elszigetelte: nem dolgoztak nekik sem szolgák, sem mezőgazdasági munkások, de még postás sem.
Innen indult útjára a bojkott mint fenyegető taktika. Tiszta formájában leginkább a gazdaságban honosodott meg, de a választási bojkott a 90-es évektől kezdve egyre elterjedtebb politikai alternatívaként jelenik meg. A számok meglepőek, az elmúlt 23 évben a világ összes országa közül 53-ban bojkottálták már a nemzeti választásokat, összesen hetvenet. Míg 1989-ben a választásoknak csupán négy, 2002-ben már 15 százaléka esett valamiképpen a bojkott áldozatává.
Ezek két spanyol eset kivételével a fejlődő országokban zajlottak le: Dél- és Délkelet-Ázsiában, Latin-Amerikában és a Közel-Keleten. Az országos választásokat bojkottálók 1990-től vezetett listáján kétségkívül a demokrácia küszöbén ingázó országok vannak többségben. 2010-ben Szudánban az ellenzéki pártok választási csalásra és az esélyek egyenlőtlenségére hivatkozva maradtak távol az urnáktól. Az akkori vezető, Al-Bashir 1989-ben puccsal került hatalomra, s hiába akart - hatalmát legitimálandó - választást tartani. Egy évre rá Libériában volt hasonló felfordulás a választások körül. Akkor a második forduló bojkottja tüntetésekkel kapcsolódott össze - és negatív nemzetközi reakciókkal. Az ellenzéki Tubman viselkedését ugyanis az USA, az ENSZ, a Nyugat-Afrikai Államok Gazdasági Közössége és a nemzetközi választási megfigyelők sem méltányolták, Ellen Johnson-Sirleaf elnöknő pedig alkotmányellenesnek nyilvánította; aztán megnyerte a választásokat, és továbbra is hatalmon maradt. 2012 decemberében Kuvaitban az ellenzék bojkottjának hatására mindössze 40 százalékos részvételi aránnyal zárták a választásokat. Az alacsony részvétel a bojkott sikerét jelzi - viszont e "siker" hatására olyan csoportok maradtak képviselet nélkül a parlamentben, amelyek addig fontos politikai szerepet játszottak. Az ellenzéki Népi Bizottság szerint a megválasztott parlament nem reprezentatív és nem legitim, ezért továbbra is tüntetéseket szerveztek, hogy megbuktassák a kormányt.
A fenti példák jól mutatják a stratégia kulcspontjait és célkitűzéseit: a bojkottáló párt nem elégedett a választási rendszerrel, és meg akarja változtatni; másrészt fel akarja hívni erre a nemzetközi közvélemény figyelmét, amely fontos szerepet játszik abban, hogy a szavazásból való kivonulás pozitív vagy negatív végkicsengésű lesz-e.
Ahol bejött
Egyes tanulmányok szerint az 1990 és 2009 közötti fenyegetések és megvalósult bojkottok csupán 4 százaléka mondható sikeresnek. Hogy a sikeresség mit jelent? Vagy azt, hogy a bojkottal (vagy már a fenyegetéssel) sikerül kikényszeríteni a vágyott törvénymódosításokat, vagy a bojkott után nem sokkal a kormányváltásra is lehetőség adódik. Ezek azonban csak akkor valósulhatnak meg, ha a bojkottot kezdeményező ellenzék mögött komoly erőtábor áll, és a bojkottált választást utcai megmozdulások, tüntetések követik. Ha ezek a nemzetközi figyelmet is magukra vonják, akkor van esély a bojkott miatt nagy többséggel és kis részvételi aránnyal megválasztott kormány illegitimnek nyilvánítására és lemondatására. (Persze a nemzetközi figyelemhez nem árt, ha az adott ország rendelkezik némi geopolitikai potenciállal, különben hiába a nagy erőfeszítés.) A bojkottfenyegetés, ha kellő mértékű nemzetközi figyelemmel párosul, elősegítheti a konszenzust, és végződhet pozitív eredményekkel. Az 1997-es albán választások előtt az ottani szocialisták fenyegetőztek bojkottal, ha a hatalmon levő Sali Berisha nem végzi el a szükséges alkotmánymódosításokat. Berisha belement az egyezkedésbe, így a választások nem minősültek illegitimnek. A sikeres törvénymódosítási akció után az ellenzék meg is nyerte a választásokat.
A megvalósult bojkottok erejét használták ki Bangladesben 1988-ban, amikor az 1982-ben puccsal hatalomra került Ershad-rezsim - a fokozatos demokratizálás jegyében - törvényhozási választásokat írt ki, amit a demokratikus ellenzék pártjai addig bojkottálták, míg 1991-ben a BNP (Bangladesh Nationalist Party) vezetésével elsöprő választási győzelmet nem arattak. Érdekesség, hogy öt évvel később már a BNP és Khaleda Zia miniszterelnöknő ellenzéke, az Awami Liga nyúlt a választási bojkott fegyveréhez. Az 1996-os választást a távolmaradók miatt Khaleda Zia nyerte, 207-ből 205 helyet szerezve a parlamentben. A kis részvételi arány miatt elkezdődött a "posztbojkott" tevékenység - s a tiltakozások miatt két hónappal később új választásokat kellett tartani. Az Awami Liga itt természetesen már részt vett, 229-ből 147 mandátumot szerzett, ami aztán egy koalíciós egyesülés meglépésével hatalomhoz is juttatta őket. A bangladesi parlamentarizmus hányatott történetében a bojkott - a viharos tömegdemonstrációk, sztrájkok, nemritkán a politikai erőszak mellett - persze csak egy eleme volt a mindenkori ellenzék politikai eszköztárának.
Másik módja a "sikeres bojkottnak", ha eleve kis számú szavazó választ, így a választás érvénytelen lesz, s újra meg kell tartani. Ez így azonban csak kevésszer sikerülhet: nemhiába nagyon kicsi a sikeres bojkottok aránya.
Ahol nem
| ||
Szerbia 1997 és 2000 közötti története a sikertelen és sikeres bojkottra egyaránt lehet példa. A háború lezárása után két évvel, 1997-ben a Vuk Draskovic és Zoran Djindjic vezette ellenzék együtt készült bojkottra. Ám Draskovic és pártja végül elindult a választáson, Djindjic és követői pedig maradtak a bojkottnál. Ha elindultak volna, győzhetett volna az ellenzék (állították az indulás hívei); azok viszont, akik szerint Draskovic elárulta az ellenzéket, úgy vélték, Milosevicet csak a bojkott lett volna képes megbuktatni. Sose tudjuk eldönteni: tény, hogy Milosevic még három évig hatalmon maradt, ám a bojkott és a Milosevic-vezetés illegitimitásának hangsúlyozása nyilvánvalóan hozzájárult ahhoz, hogy 2000 őszén az ellenzék megnyerte a választásokat. (Más kérdés, hogy jogos győzelmüket csak utcai demonstrációk után tudták érvényesíteni.)
Így történt Jordániában is, ahol idén, a januári választásokon 56,5 százalékos részvételi aránnyal újra királypárti jelöltek jutottak mandátumhoz. A Muszlim Testvériség és az Iszlám Akció Front a választás demokratikus lebonyolítását és reformokat követelt, majd bojkottálta a szavazást arra hivatkozva, hogy a politikai élet fő irányítói ugyanazok maradnak, és az ország társadalmának jelentős részét képező palesztin származású lakosságnak sincs megfelelő érdekképviselete.
A bojkott miatt kialakuló abszolút többség pedig éppen elegendő lehet arra, hogy a hatalmon levők olyan törvény- vagy alkotmánymódosításokat hajtsanak végre, amelyekkel saját hatalmukat erősítik. Ezt példázza a 2004-2005-ös venezuelai választások eredménye is, ahol Chavez a bojkottált választás eredményeként még inkább megerősíthette uralmát. Mindez nem kis mértékben rombolhatja a demokráciát, még akkor is, ha a bojkott önmagában épp a szabad választás, illetve szabadon nem választás kártyáját igyekszik kijátszani. Ráadásul az egész választási és politikai szcénát befolyásolhatja olyan, előre nem feltétlenül kiszámítható hatásokkal, mint a szélsőséges politikai erők megerősödése. Az 1992-es libanoni választások ellenzéki bojkottja ugyanis ahhoz vezetett, hogy a Hezbollah és a radikális erők komoly mértékben szerepet kaphattak a következő választásokon.
Az ellenzék kivonulása a politikai versenyből nem feltétlenül jár előnyökkel, ahogy ezt a fenti példák mutatták, s a politikai szereplőnek mérlegelnie kell: a bojkott hasznot vagy veszteséget termel-e neki. És hol az a pont, ahol a fenyegetés még hasznot hoz, a bojkott viszont már nem?
A bojkott feláldozza a megszerezhető mandátumokat, és ezzel együtt az állami költségvetésből az ellenzéki pártoknak jutó pénzösszegeket is, amelyeket a választásra fordíthatnának. A politikai bojkottot vizsgáló tanulmányok szerint kimutatható kapcsolat van a pártfinanszírozás megléte és a bojkott melletti döntés között. Azokban az országokban ugyanis jóval kevesebb az ilyen döntés, ahol egy párt a szavazók számának aránya szerint részesül a közpénzekből. Nehéz nem észrevenni, hogy a Fidesz által a minap kezdeményezett változtatások a pártfinanszírozásban az esetleges ellenzéki bojkott ellen hatnak.
A bojkott a hatalom azonnali leváltásának esélyét feláldozza azért, hogy a jövőben nagyobb lehetőség legyen erre. Ez azonban csak hosszabb távon működhet, nem jelent azonnali veszélyt a hatalmon levő rezsimre; és nem jelenti automatikusan azt, hogy a következő választáson sikerül hatalomra jutnia a korábban bojkottáló pártnak. Ráadásul az is előfordulhat, hogy a bojkott után a kormányzat a választási rendszert önigazolásnak használja, s mit sem törődik azzal, hogy az ellenzék illegitimnek tartja.
A bojkott nem közvetlen hatásai sem egyértelműek. Míg a bojkott utat jelenthet egy újfajta demokráciához, addig sokak szerint a demokráciát csupán az képes erősíteni, ha minél többen vesznek részt a választási eljárásokban. A bojkott elvi ellenzői ezért mondják azt, hogy a kivonulás alapvetően negatív hatású. A bojkott növeli a tömeg elkeseredettségét, a sztrájkhajlandóságot, és az erőszakos cselekedetek irányába tolja el a közhangulatot - főleg az afrikai országok példái mutatják, hogy a bojkott fokozza a választói agressziót. A választást mint demokratikus alapformát komoly presztízsveszteség éri, hosszú távon pedig állampolgári közönybe és a választási részvétel csökkenésébe fordulhat a demokráciát helyreállítani kívánó aktus. De lehet pozitív is a végkicsengés, hiszen ez a megalkuvást nem ismerő taktika rákényszerítheti a kormányon lévő erőket a választási eljárás újjáépítésére: új szabályok, szabadabb vagy egyenlőbb választások biztosítására. A bojkott tehát kétélű fegyver, paradox jelenség: az egyéni választás (és a nem választás) szabadságát tükröző véleménynyilvánítás, amely mégis rombolhatja a demokrácia gépezetét.
