Ian McEwan: Tizenegyedikén, kedden délután öt órakor láttam neki, és egy óra alatt kellett megírnom. A feleségem a Guardian újságírója, ő hívott fel a szerkesztőségből. Persze rögtön nemet mondtam a felkérésre. Így szoktam időt nyerni. A második hívásra aztán rábólintottam. Annyit kértek, hogy a tévé előtt ülők szemszögéből próbáljam meg értékelni az eseményeket. Én is órákig szörföltem felváltva három-négy hírcsatornán a fiammal, kétségbeesve keresve a legújabb híreket, a vágatlan képsorokat.
A rettenetes körülmények ellenére be kell vallanom, hogy az ilyen típusú újságírás a felelősség, az önkontroll és fegyelem kényszere miatt borzongatóan izgalmas. Egyfajta intellektuális aknamezőn araszol az ember. Van egy órám, hogy ezerkétszáz szót mondatokba rendezzek, hat órára a szerkesztő asztalán legyen, a címlapon ott a kihagyott szövegdoboz, és fél hétkor már indul a nyomdagép. Nekiültem, és írói szívből jövően megírtam.
MN: Az Observer egyik szerkesztője egy héttel később úgy fogalmazott, hogy "az újságírás a történelem első vázlata", és ilyen kataklizmák idején különösen nagy szükség van arra, hogy regényírók fejtsék ki a gondolataikat napilapokban. Ez azt is jelenti, hogy bekapcsolódva a napi politikai diskurzusba nagyobb intellektuális kihívással kell szembenéznie?
IM: Szó sincs róla. Az első napokban, még mielőtt az elemzők véleményei, térképei, táblázatai és jövendölései ellepték a médiát, egyszerűen szükség volt arra, hogy őszinte érzelemtől és fegyelmezett gondolatmenettől egyaránt átitatott vélemények kapjanak hangot. Az újságírók ezt vagy vérprofin csinálják, vagy szörnyen mellényúlnak, és felkorbácsolják az érzelmeket, de veszni hagyják a gondolatot. Egy írónak talán jobb a távolságtartása és nagyobb az önfegyelme. Én is zaklatott voltam, több millió tévénézővel együtt, de írni akkor is csak összeszedetten, logikusan, fegyelmezetten lehet. Az idő rövidsége és az intellektuális kihívás pedig mindenképpen friss, izgalmas élmény egy cizelláláshoz, gondos szerkesztéshez szokott regényíró számára.
MN: Cikkében arról elmélkedik, hogy az empátia, a másik ember helyzetébe és tudatába helyezkedés képessége segít megőrizni az emberségünket. Lehetséges, hogy pontosan a regény műfaja, a fikció segít kialakítani és ébren tartani az emberi részvét és együttérzés képességét?
IM: A regény pontosan tükrözi ezt az emberi képességet. A regény az egyetlen műfaj, ami képes ennyire mélyen behatolni egy másik ember pszichéjébe, és mások számára is érthetően ábrázolni az emberi agy tudatfolyamát. A film, a színház, a festészet korlátozott mértékben és indirekten, de mindegyik bepillantást enged az emberi tudatba; az elme érzéki, szenzuális, racionális és sokszor irracionális jellegét, a tudat időbeli változását, a külső események hatását a gondolatra, egy adott ember kapcsolatát másokkal vagy a társadalom egészével a regény azonban sokkal pontosabban tükrözi, mint bármilyen más művészeti forma. Ezért lettem regényíró, ezért nem voltam soha igazán elégedett a novella műfajával, mert egy rövid elbeszélésben nincs elég tér kifejteni ezeket a változásokat. A regény és a regényíró küldetése akarva-akaratlan mindig az volt, hogy az ember belső működésének konvencionális, és valljuk be, meglehetősen mesterséges folyamatát feltérképezze. Kevéssé ismerem a magyar regény történetét, de az angol prózaírók minden mondata a kezdetektől fogva e körül forgott. Egyik korai és kitűnő példa a Clarissa című, olvashatatlanul lassú sodrású és hosszú levélregény, ami hihetetlen mélységeit tárja fel az emberi lélek hullámzásának. A tizenkilencedik század nagyregényei tökélyre vitték a lélekábrázolást, aztán jött Joyce és az Ulysses utolsó negyven oldala, Molly monológja - nekem ez a regényírás csúcsa.
MN: Talán nem véletlen, hogy előző regénye, a Booker-díjas Amsterdam halott, csak emlékekben létező, mégis minden szereplő gondolatát irányító főhősének is a Molly nevet adta. Joyce hatása és gondolatvilága a cikkeiben is visszaköszön. A terrorista rettenet egyetlen ellenszerének a szeretet, a szerelem erejét tartja, amit Joyce főhőse csak így definiált: Mi a szerelem? A gyűlölet ellentéte. Mitől ejti rabul egy elcsépelt szó a tévé előtt ülő írót?
IM: Eddig csak híres emberek utolsó szavait ismertük, amit, magunk között szólva, szépen kozmetikázhattak az örökösök. Lehet, hogy Goethe és társai iszonyú kínok között haltak meg, és mocskos nagyot káromkodtak, amikor kilehelték a lelküket, és nem fennkölt bölcsességet súgtak a tanítványok fülébe. Szeptember 11-én ideges mobiltelefon-hívások, utolsó búcsúmondatok tucatjai kaptak nyilvánosságot. Megdöbbentő, hogy szinte mindegyik ugyanazzal a három szóval végződött: I love you. A technológia a halál előtti utolsó mondatok zavarbaejtő demokráciáját zúdította ránk. Mindenki ugyanazt ismételte: I love you. Ez marad meg utolsónak - valóban a gyűlölet ellentéte. Elképesztően erős és egyszerű igazság.
MN: A szavak hirtelen nyert mágikus hatása és ereje folyamatosan formálta át az események megítélését az elmúlt hetekben. Olyan politikai címszavak és ellentmondásos megbélyegző címkék jelentek meg, mint élve vagy halva, keresztes háború, Ground Zero vagy Végtelen ítélet. Ezek felnagyítva, szlogenné zanzásítva közvetítenek összetett gondolatokat. Nem lehet, hogy komoly veszélyeket rejt a nyelv hatalma?
IM: A nyugati filozófiában kialakult egy olyan nézet, amit írók is felkaroltak, köztük leglátványosabban George Orwell, miszerint ha megváltoztatjuk a nyelvet, azzal megváltoztatjuk a valóságot is. Én soha nem hittem ebben. Szilárd meggyőződésem, hogy nem a nyelv határozza meg a valóságot. Mindenképpen vannak olyan szellemi folyamatok, amelyek megelőzik a nyelvi koncepciót. Amikor mondjuk keresünk egy szót, ami pontosan leírhatná a gondolatainkat. A fordítás sem szavak, hanem logikai gondolatsorok és koncepciók átültetése, átkódolása. Vagy amikor igyekszünk felidézni egy előadás vagy egy beszélgetés tartalmát. A szavak csak szavak, jönnek és mennek. Nem hiszem, hogy például a CNN szlogenjeinek lényeges, hosszú távú jelentősége lenne. Egy populista demokrácia számára bizonyára fontosak a szlogenek, de azért az emberek többsége nem hülye, csak egyszerűen szükségük van fogódzókra a rendkívüli helyzetben.
Egyébként, ha józanul végiggondoljuk a szituációt, akkor talán a politikailag magukat centristának vagy inkább baloldali érzelműnek vallók is fellélegezhetnek, hogy Bush ül az elnöki székben, és nem Al Gore. Könnyen elképzelhető, hogy egy demokrata elnökre nagyobb nyomás nehezedett volna a válaszlépést illetően. Ez történt annak idején Clintonnal is. Ehelyett ugyan szlogenekkel tarkítva, de sokkal önmegtartóztatóbb viselkedést tanúsít az amerikai külpolitika.
MN: Az őrült szerelem című regényében egy tudományos író és az őt üldöző vallási fanatikus kapcsolata torkollik tragédiába. Hogyan látja a vallás helyzetét ma, amikor a hit jószerivel nem hozható szóba az elvakult fundamentalizmus említése nélkül?
IM: Én nem hiszem, hogy ez kifejezetten vallási kérdés lenne. A kulcsszó inkább az utópia. Léteztek már a történelemben tudományos, racionalista, sőt materialista utópiák is, aminek a közelmúltig élő példája volt a szovjet birodalom. Ezekben egy dolog közös: a biztos jövő ígérete, amit minden eszközzel el kell érni. Ez a legveszélyesebb, amikor egy csoport azt gondolja, a végső megoldás birtokába jutott, ami a többi ember fölé emeli. Ez nem feltétlenül kell hogy vallási fanatizmusból fakadjon - lehet egy őrült, technokrata, materialista történelemszemlélet és téveszme hatása is. Aki tényleg elhiszi, hogy a várt utópia csak karnyújtásnyira van, annak természetes és igazságos tett megölni bárkit, aki meggátolja az üdvözítő állapot elérésében. Éppen tavaly segítette át egymást a másvilágra egy sereg ufórajongó Amerikában. Az a legfélelmetesebb, ha valaki hisz a végzetben, az előre elrendelt sorsszerűségben. Az emberi elme összetettsége révén hajlamos a pszichózisra. Én mégis bízom a racionális, észérvekkel operáló gondolkodás erejében.
MN: Regényalakjai között szép számmal akadnak pszichotikusok, a cselekmény viszont leginkább véletlenek entrópikus kavalkádja.
IM: Így igaz. A véletlenszerűség, a kiszámíthatatlan ütközések és egymás mellett, érintés nélkül elcsúszó események tarkítják az életet, és ilyenek a regényeim is.
MN: A véletlenszerűség látszata mögött gondosan kidolgozott elbeszélői technika és narratív szerkezet, a nézőpontok váltogatásával és gazdag jellemrajzokkal árnyalt klasszikus regény bontakozik ki. Legutóbbi, Atonement című könyve kapcsán, ami éppen Booker-díj-várományos, Henry James írói és elbeszéléstechnikai tudatosságát emlegetik a kritikusok. A minimalista próza évtizede, Irvine Welsh és Bret Easton Ellis után újra itt az kidolgozott próza ideje?
IM: Mindig is komolyan vettem Henry James legfontosabb alapszabályát, miszerint az olvasót csak egy dolog érdekli: hogy az író érdekes legyen. Kísérletezni lehet, de csak úgy, hogy annak valamilyen szinten az olvasó is részese legyen. Újra és újra el kell csábítani az olvasót. Én például képtelen vagyok lemondani a történetmesélés, az erőteljesen kibontakozó cselekmény, az elbeszélés eszközeiről. A legutóbbi regényem sokkal önreflektívebb, mint a korábbiak, mert a főhős egy írónő, aki drámáin és írásain keresztül keres önigazolást. Ha engem kérdeznek, fogalmam sincs, hogy merre halad a regényirodalom. Elképesztő pluralizmus uralkodik ebben a műfajban. Vannak író barátaim, akik mágikus realisták, de olyan is akad, aki úgy tesz, mintha a tizenkilencedik század még nem ért volna véget. Jól megvagyunk együtt. Ez is része az entropikus kavalkádnak.
Varjasi Farkas Csaba
Felfoghatatlan
"Ha a géprablók bele tudták volna képzelni magukat az utasok gondolataiba, érzéseibe, képtelenség lett volna bevégezniük a feladatot. Mihelyst megengedjük magunknak, hogy az áldozat fejével gondolkodjunk, pokolian nehéz brutálisan viselkedni. Elképzelni, hogy milyen lehet valaki másnak lenni - ebben rejlik az emberiesség lényege. Ez a részvét, az együttérzés alapja, a morál kiindulópontja.
A géprablók fanatikus bizonyossággal, kibicsaklott vallási hittel és elembertelenítő gyűlölettel tisztították meg magukat az empátia alapvető emberi ösztönétől. Egyik legfőbb bűnük a képzelőerő hiánya. A repülőgépen és a toronyban ragadt áldozatok nem érezhették át a terror pillanataiban, de lopva, rettegve telefonba suttogott szerelmi vallomásaik felértek egy lázadással."
(Részlet Ian McEwan Beyond Belief című cikkéből; Guardian, 2001. szeptember 12.)
A JAK műfordításkönyvek
kiadása 1994-ben indult a Jelenkor Kiadónál, a Soros Alapítvány támogatásával. A kezdetek nagy slágere Jerofejev Moszkva-Petuski című regénye volt. A JAK társkiadója 1998-tól az Osiris lett. A sorozat a kiadóváltáskor keményfedelesre váltott, és új arculatot kapott, emelték a példányszámot, és bevezették a profi marketinget. A szerzőket meghívják és bemutatják, a kötetekhez előszót íratnak neves hazai szerzőkkel. Elsősorban fiatal tehetségekre vadásznak, valamint olyan szerzőkre, akik elkerülték a hazai könyvszakma figyelmét. Ilyen például Ian McEwan is, akit akkor kezdtek fordítani, amikor még nem volt Booker-díjas. Több szerzőjük a magyar fordítás megjelenése nyomán jutott európai fordításokhoz, például Jurij Andruhovics Németországban vagy Ingo Schulze Bulgáriában.
