Augusztus 6-án történt, hogy Darányi Ignác, a Bánffy-kormány földművelési minisztere az egyre inkább elharapózó alföldi és dunántúli aratósztrájkok hatására titkos rendeletet adott ki. Ebben legkivált azt szorgalmazta, hogy "a birtokos és a munkás közti viszonyt mind a két fél érdekében bensőségesebbé, bizalmasabbá, patriarchálisabbá kellene tenni". Szerinte ezt jól szolgálná a régi aratóünnepek hagyományának felújítása, "melynek keretében a birtokos a jól bevégzett munka után munkásait vendégül látja, és azokkal együtt örömünnepet ül a legjelentősebb mezőgazdasági munka szerencsés befejezésekor".
E rendeletnek azonban semmiféle hatása nem volt, így két év múlva Darányi ismét kiadta, ekkor jóval nagyobb sikerrrel, és a sztrájkok mellett fellángoltak az aratóünnepek is.
Mindennek Paulini Béla, a Gyöngyösbokréta mozgalom megálmodójának fellépése adott új lendületet, aki először a Városi Színházban, 1937-ben pedig Szegeden rendezte meg az új kenyér "apoteózisát". A mozgalom csúcspontját a kormányzó szabadkai bevonulásakor tartott ünnepség jelentette 1941 júliusában.
Megfigyelhető, hogy mind a Darányi-féle, mind a Paulini nevével fémjelzett mozgalmak tovább éltek a felszabadulás után.
Kisgazdák és komcsik
Alig néhány héttel azután, hogy Magyarország egész területén megszűntek a második világháborús harci események, és a Dél-Alföldön megkezdődött az aratás, a Csongrád megyei Torontál járáshoz tartozó Kiszomborból küldöttség érkezett Ladány községbe. A küldöttség élén a község bírója azt tudatta a ladányiakkal, hogy a következő vasárnap nagygyűlés lesz Szegeden, ezt követően pedig népünnepélyt rendez a Magyar Kommunista Párt. A gyűlésen beszédet tart Rákosi Mátyás, az MKP vezére.
A Torontál járási újgazdák (a Rónai-féle birtok egykori cselédei) pedig úgy határoztak, hogy ebből az alkalomból új búzából sütött kenyérrel ajándékozzák meg Rákosi elvtársat, ezért arra kérik a kiszomboriakat, hogy legyenek szívesek és őröljék meg a frissen csépelt búzájukat.
Július 29-én hajnalban aztán el is indult a kiszomboriak nemzetiszínű zászlókkal és "A Torontál járási újgazdák első terméséből sütött kenyere, illetve Népünk nagy vezérének, Rákosi Mátyásnak" feliratokkal díszített szekere az Alföld fővárosába, amelyen természetesen rajta volt a frissen sült tízkilós kenyér is.
Amikor a szekér a Széchenyi térre ért, a városházát már vörös drapéria borította, a városháza tornyán pedig a nemzetiszínű zászló mellett Szeged város lobogóját lengette a szél. A torony alatt a sarló-kalapácsos szovjet, tőle jobbra a csillagos-sávos amerikai, balra pedig a britkeresztes kék-fehér zászló lobogott - ebben a zászlórendben ekkor utoljára.
A járási elvtársak az alábbi szövegű okmányt kötötték nemzetiszínű zsineggel a kenyérhez:
"A szabadság első kenyere.
A Torontál járási újgazdák első termésükből sütött első kenyerét szeretett Rákosi Mátyásnak ajánlják. A búzát a ladányi major új birtokosai, Tóth István elvtárs és 12 társa aratták le. Megőrölte Kéri Imre malma, megsütötte Balázs József Torontál járási kiszombori pék."
Ha összehasonlítjuk ezt az MKP által rendezett, hivatalosan a "magyar búza", illetve az "első szabad aratás ünnepé"-nek nevezett kenyérünnepet azzal, amelyet - hol "aratóünnep", hol "magyar kenyérünnep" néven - szintén Szegeden, de a kisgazdapárt rendezett, jelentős különbséget észlelünk közöttük.
Mindenekelőtt az tűnik fel, hogy a Tildy Zoltán köztársasági elnök és a Szovjetunió által adományozott
pompás luxusautóján érkező
Nagy Ferenc miniszterelnök részvételével megtartott "magyar kenyér ünnepe", kivált annak második része, az MKP rendezvényénél jóval látványosabb volt.
Amikor ugyanis a köztársasági elnök a hálaadó istentisztelet és a Himnusz elhangzása után ellépett az előtte felsorakozott díszszázad sorfala előtt, a Kárász utca felől azonnal megindult az első lovas bandérium, azt pedig magyar nótákat húzva a cigányzenészek színes csoportja követte. Mögöttük a kerékpáros gazdaifjak, a lovas cserkészek és a köztársasági elnököt éltető felsőközponti legények tűntek fel, de fellobogózott kocsijaikkal ott voltak a szatymaziak, a klárafalviak, a dorozsmaiak, a domaszékiek, a lengyelkápolnaiak, a Tápéi Gyöngyösbokréta, a kisgazdapárt szegedi szervezetének női csoportja, Farkas Imre elnökletével pedig képviseltették magukat a kalaposok és az asztalosok, a bognárok és a szabók, a cipészek és a papucsosok, a bőrösök és a cukrászok, a sütő- és húsiparosok stb. is.
A mintegy kétórás felvonulást élőképes jelenet zárta, ahol is szekéren bemutatták a magyar kenyér legfontosabb termelőeszközeit: az ekét, a boronát, a vetőgépet, a malomkövet, míg a legutolsó kocsin aranysárga kalászok, egy üveg vörösbor és vaskos imakönyv mellett természetesen ott mosolygott egy új lisztből frissen sütött cipó is.
A két ünnep azonban elsősorban nem látványosságban különbözött egymástól, hanem abban, hogy amíg az MKP kenyérünnepén Szeged egész társadalma képviseltette magát, addig a kisgazdapárt magyar kenyér ünnepéről igen jelentős rétegek távol maradtak. Mindenekelőtt azért, mert a kisgazdapárt helyi szervezete a Szegeden hagyományosnak számító kenyérünnepet - a szociáldemokraták szerint szándékosan - június 29-én, szombaton, azaz munkanapon rendezte meg, s így arra sem a munkások, sem az értelmiségiek nem tudtak elmenni.
Kiderült az is, hogy a kisgazdapárt a város életében igen fontos szerepet betöltő eseményről s annak programjáról - néhány pártvezető kivételével - sem Szeged város főispánját, sem a többi demokratikus pártokat (Szociáldemokrata Párt, Kommunista Párt, Parasztpárt, Polgári Demokrata Párt) nem értesítette.
Nyilván nem véletlenül, hiszen - amint azt a párt helyi szervezetének elnöke beszédében is hangsúlyozta - "Amint május elseje hosszú idő óta az ipari munkásság nagy ünnepe, úgy Péter-Pál napja a magyar föld, az aratás és az új kenyér hagyományos ünnepe. Ez a mi ünnepünk, a gazdák, a földmunkások ünnepe, mert egész életünk, jövendő sorsunk, minden örömünk, féltő aggodalmunk a magyar föld és egész éves munkánk legszebb gyümölcse a magyar kenyér. Még sohasem éreztük ezt ily erősen, mint most, amikor félrevezetve, legyőzötten, ezer sebből vérezve és elhagyatva térdre roskadunk a magyar földön."
Harc az ünnepért
Mint a fentiekből is kitűnik, a háború befejezése után a pártok között szinte azonnal megkezdődött a harc az új kenyér eszmei kisajátításáért.
Természetesen ebben a pártok közötti harcban nemcsak a kisgazda és a szociáldemokrata, hanem a kommunista párt is részt vett.
Annál is inkább, mivel a pártot - arra való hivatkozással, hogy semmit sem tesz a nemzeti hagyomány ápolásáért - többen a "nemzetközi hazaáruló bitangok pártjának" nevezték.
A kommunisták, akik ezt a vádat természetesen igen határozottan visszautasították, ezzel szemben arra hívták fel a figyelmet, hogy ők nemcsak a nemzet érdekeinek védelmében, hanem a nemzeti hagyomány ápolásában is példát mutatnak, s többek között azért sem lehetnek nemzetközi hazaáruló bitangok, mert "ugyan melyik párt nem sajnálja a legnehezebb időkben is a pénzt rajtunk kívül arra, hogy Petőfi, Ady, Táncsics, József Attila, Dózsa, Rákóczi, Kossuth arcképeit kinyomtassa, s ugyan a mi pártszervezeteinken kívül milyen pártok helyiségeiben díszlik még nemzeti nagyjaink tanító és emlékeztető képe?".
Talán ez az egyszerű, de szemléletes példa is bizonyítja - írta a Magyar Kommunista Párt földmíveslapja -, hogy a magyar nemzetnek egyáltalán nem kell félnie a nemzet üdvéért aggódó, annak sorsát őszintén szívén viselő Magyar Kommunista Párttól. Attól a kommunista párttól, amelyik éppen most határozta el, hogy augusztus 20-át a maga módján szintén meg fogja ünnepelni. Ezért "ne csodálkozzék majd senki - írta a lap -, ha augusztus 20-án a mi pártunk is ünnepel. Ünnepli Szent Istvánt, az országalapító forradalmárt."
Ebből az alkalomból azonban a párt, mintegy az ünnephez való viszonyát tisztázandó, három nappal a forint bevezetése után közleményt adottt ki
Augusztus 20. az új kenyér ünnepe!
Ebben olvasható: "Készülődjék hát minden falu és mezőváros! Szervezzünk gyűlést, színpompás felvonulást! A gyűlés után való népünnepélyt tarkítsuk szórakoztató műsorszámokkal. Ha már feledésbe mentek volna, tanuljuk el az öregektől ősi aratódalaikat, szemet-lelket gyönyörködtető néptáncaikat. Tanuljunk be verseket, rövid, jól csattanó jeleneteket. Mutassuk meg, hogy nemcsak a munkában, de az igazi népi kultúra terjesztésében és fölelevenítésében is élen jár a Magyar Kommunista Párt. Elvtársak! Minden falu szívvel-lélekkel készülődjék az új kenyér ünneplésére!"
Ez a közlemény félreérthetetlenül tudtul adta, hogy a kenyér ünnepére a többi párt mellett az MKP is bejelentette igényét.
Fontos látni, hogy nemzeti ünnepünk történetében ezzel jelentős változás állt be. Amikor a párt a magyar kenyér ünnepét Péter-Pál napjáról augusztus 20-ára helyezte, Szent Istvánt "országalapító forradalmárrá" tette, az ekként szekularizált ünnepet beépítette a saját politikai liturgiájába.
Egyébként az elgondolás, hogy augusztus 20-a Szent István mellett egyben az új kenyér ünnepe is legyen, voltaképpen nem is az MKP-tól, hanem az Országos Nemzeti Szövetségtől származott. 1903-ban ugyanis ők javasolták, hogy a túlságosan egyházi színezetű nemzeti ünnepünk világi jellegét erősítendő a Szent István-napi ünnepségek valahogy az aratóünnepekkel "hozassanak kapcsolatba". Az MKP tehát az Országos Nemzeti Szövetségnek ezt az évtizedekkel korábban felvetett javaslatát - a "teszik, de nem tudják" szellemében - most meg is valósította.
Formai szempontból ezek a kenyérünnepek természetesen a háború előtti magyar kenyérünnepekkel mutattak erős rokonságot, hiszen az MKP vezérét és a politikai rendőrség főnökét 1945-ben és 1948-ban Kecskeméten éppúgy Porta triumphalisszal fogadták és currus triumphalisszal vitték a városba, mint a kormányzót 1941-ben Szabadkán, a kenyér apoteózisát éppúgy előadták, mint 1937-ben Szegeden, ugyanakkor a díszfelvonuláson a molnárok és a pékek után cséplőgépekkel és traktorokkal már azok a munkások is felvonultak, akik az ünnepségszervezők szerint sokszor az éhezést és nélkülözést vállalva csak azért dolgoztak, hogy az aratáshoz nélkülözhetetlen szerszámokat adjanak a dolgozó parasztságnak, s így természetesen nekik is nagy részük volt abban, hogy a "háború után végre nagyobb kenyeret szeg meg a magyar".
Ugyanakkor az MKP fontosnak tartotta azt is, hogy - különösen a választási kampány idején - a szokásosnál is körültekintőbben rendezzék meg az új kenyér ünnepét.
Ezért hívta fel a falusi pártszervezetek figyelmét, s ezért emlékeztette őket arra, hogy a kenyérünnepeknek legfontosabb feladata az, hogy meggyőzze a helybelieket "pártunk politikájának helyességéről, és arról, hogy a szavazásnál szavazatát pártunkra kell adnia".
Mindezek alapján aligha lehetett kétséges, hogy a kenyér ünnepének politikai kisajátításáért folytatott küzdelmet, különösen azután, hogy koholt vádak alapján Tildy Zoltán köztársasági elnököt is lemondatták, az MKP fogja megnyerni. Így is történt.
Noha ez a harc 1948-ban tulajdonképpen befejeződött, mindez korántsem jelentette azt, hogy ne folytatódott volna az aratóünnepekkel kapcsolatban is.
Az aratóünnepek
Míg e küzdelemben az MKP természetesen azt hangsúlyozta, hogy az aratóünnep a régi rendszerben csak kényszerből megtartott ceremónia volt, ma viszont az iparos és a munkásnép önkéntes, közös ünnepe, addig a parasztszövetség ezzel kapcsolatban arra helyezte a hangsúlyt, hogy "az Isten a földkerekség legszebb, legemberségesebb munkáját bízta a parasztra, Jézus ´r az imádság fényében az istenfiak elsejévé méltatta a parasztot. A paraszti munka el nem nélkülözhető az emberközösség életében, mindenki más dolgozónál elsőbben fontos a paraszt, nála nélkül a többiek munkája soha el se indulhatott volna, s ma is megállana egy nap alatt."
E küzdelem jegyében a pártok 1948-ban több mint nyolcvan aratóünnepre küldték el központi szónokaikat, akik Mezőhegyestől Szegedig és Debrecentől Miskolcig számos nagygyűlésen azért szegték meg a díszemelvényre felvitt új kenyeret, azért agitáltak - olyan transzparensekkel is, mint például a kisgazdapárt gyöngyösi nagygyűlésén, miszerint:
Ha velünk leszel, ilyent eszel!
-, hogy félreérthetetlenül jelezzék: pártjuk igényt tart a Péter-Pál-napi ünnepre, kiváltképp pedig az ünnepen megjelent hatalmas tömegre.
Még javában folytak a pártok közötti küzdelmek, amikor az MDP főtitkára az új kenyér kecskeméti ünnepén megtartott híres beszédében bejelentette: augusztus 20. már nemcsak Szent Istvánnak, az országalapító forradalmárnak és a magyar dolgozók kenyerének, hanem egyúttal a Magyar Népköztársaság alkotmányának is az ünnepe.
E bejelentést utóbb az 1950. évi I. számú törvényerejű rendelet is rögzítette, anélkül azonban, hogy akár Szent Istvánról, akár a magyar dolgozók kenyeréről és annak ünnepéről csak egyetlen szóval is megemlékezett volna.
Az ünneplés rendje
Az ünnepség rendezőinek nem csak azt írták elő, hogy a reggeli zenés ébresztő hány órakor kezdődjék, hanem azt is, hogy a jó termés és begyűjtési eredmények szimbólumaként a férfiak, mint a tiszti kardot, a kaszát nyél nélkül vigyék, és hogy a legszebb aratókoszorút rövid beszéd kíséretében a tanácselnök mindig a párttitkárnak adja át, hogy az ünnepségen milyen mozgalmi dalokat kell énekelni, az énekkar tagjait viszont elsősorban a szocialista szektorból és csak másodsorban kell ezen kívül kiválogatni, hogy a feldíszített kocsik ne csak a település központját, hanem a külső részeit is járják be, hogy az aratófelvonulókat mindig feldíszített lovak és lovasok kísérjék, hogy érkezésükről sebesen vágtató lovas hírnökök értesítsék a tanács vezetőit, hogy az esti bált - vagy ahogy az eredeti szövegben állt: "bálat" - mindig a párttitkár nyissa meg stb.
A Népművészeti Intézet tervezete ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy "az aratási ünnepségünkön jó munkánkat és jó eredményeinket ünnepeljük. Azt, hogy ezt az ünnepséget és ezután a többit is magunknak, magunk örömére rendezzük, mert így és ezzel szolgáljuk legjobban a szocialista ember kialakítását és fejlődését. A közös éneknél pl. az a döntő, hogy a dolgozó társadalmunkat rádöbbentsük arra, hogy saját erejükből is tudnak a kultúrában nagyot és szépet alkotni. A közös vacsorában pedig az, hogy új és újabb, mélyebb emberi közösségi kapcsolatokat teremtünk, amely a szocialista emberformálás egyik elengedhetetlen módja."
Visszatérve az új kenyér ünnepének alig fél évtized alatt bekövetkezett átalakulására, mi sem jellemezte a változásokat jobban, mint hogy az 1946-ban még az új kenyér ünnepét köszöntő földművelésügyi miniszter, Nagy Imre 1951-ben begyűjtési miniszterként immár azt az alkotmányünnepet köszöntötte, amely "egyben a terménybeadási kötelezettség teljesítésének első határideje, a haza iránti kötelezettségteljesítés számon kérésének napja. (...) Amikor a népköztársaságunk kormánya, amely az egész, a dolgozó nép érdekeinek szószólója és védelmezője, szigorúan megköveteli a terménybeadás teljesítését, amikor megbünteti a kötelességmulasztókat, az egész ország, a dolgozó nép egyetemes érdekeit tartja szem előtt."
A forradalom után
Az új kenyér motívuma legközelebb csak a hatvanas évek elején kapott ismét fontos szerepet, akkor tehát, amikor a forradalom leverése után augusztus 20. jelentősége kezdett felértékelődni.
1962-ben a Bács-Kiskun megyei Hartán a budapesti Ruggyanta Gyár dolgozói például úgy ünnepeltek együtt a községbeliekkel, hogy a gyár főosztályvezetőjét a tanácselnök új lisztből sütött kenyérrel köszöntötte.
A hatvanas évek közepétől rendezett alkotmány-, illetve most már "új kenyér"-ünnepek koreográfiája ismét változott. A munkás-paraszt szövetséget szimbolizáló kenyér- és kapa-, kasza-, ekeátadások, illetve -cserék fokozatosan elmaradtak. S ennek köszönhetően az MSZMP főtitkárát 1965-ben Békéscsabán, 1978-ban Kisújszálláson éppúgy csak az ünnepi kenyérrel köszöntötték, mint a Borsod megyei Csanyik völgyébe látogató KB-titkárt.
Ebből a szempontból különös színt jelentett az MSZMP főtitkárának és kíséretének Borsod megyei látogatása. A magas rangú küldöttséget ugyanis kezében nemzetiszínű szalaggal átkötött kenyérrel egy díszes főketőt viselő menyecske üdvözölte. Noha az eseményről megjelent kommüniké a szcénával kapcsolatban a helyi, a mezőkövesdi népi hagyományra hivatkozott, az azt megörökítő fotóról viszont egyértelműen megállapítható, hogy a jelenet nem a népi hagyomány, hanem sokkal inkább Paulini és a Gyöngyösbokréta szellemét idézte.
A Gyöngyösbokréta mozgalom
búvópatakszerű továbbélése,
illetve egyre erőteljesebbé válása a kádári közmegegyezés éveiben mind érezhetőbbé vált, s mint azt az MSZMP főtitkárának mezőkövesdi látogatása is mutatta, az új kenyér átadásának már nem ideológiai vagy politikai, hanem reprezentatív szerep jutott.
Egyébként ugyanilyen szerepük volt az ún. munkás-paraszt találkozók alkalmával, legtöbbször a pusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban szinte rituálisan megrendezett és legtöbbször ismét "új kenyér"-ünnepnek nevezett alkotmánynapi cipóknak.
A kenyérátadási szcéna tartalmi kiüresedése, immáron kizárólag reprezentatív rendeltetése még szembetűnőbb volt 1987-ben, amikor kivételesen nem népviseletbe öltözött menyecskék, hanem búvárszemüveggel a homlokukon, oxigénpalackkal a hátukon az MHSZ könnyűbúvárnői (olyan szereplők tehát, akiknek még jelképesen sincs semmi közük a szántáshoz-vetéshez-aratáshoz) köszöntötték kenyérrel a kezükben az alkotmány, az államalapítás és az új kenyér ünnepének tiszteletére a Duna-parton felsorakozott magas rangú párt- és állami vezetőket.
Az, hogy az alkotmány- és az "új kenyér"-ünnepségek három évtized múltán ismét változni fognak, 1989-ben a Kongresszusi Palota mellett elterülő Gesztenyés-kertben tartott augusztus 20-i ünnepségen volt érezhető. Ott, ahol az MDF, a Fidesz, az SZDSZ és a Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társaság a Szent István-nap alkalmából közös megemlékezést tartott, s az ünnepi beszédek elhangzása után Raj Tamás főrabbi és Debrecenyi Károly református lelkész
ökumenikus kenyérszentelést tartott
Mint az az eseményről megjelent rövid tudósításból is kitűnt, a három párt és a baráti társaság arra a közös elhatározásra jutott, hogy a Szent István-napi ünnepségen az MSZMP-t penitenciára ítéli, azaz onnan ökumenikusan kizárja.
Vélhetőleg azért, mert szerintük ez a párt volt az, amely Szent István napját, illetve a hagyományos népi kultúrából származó kenyérünnepet hosszú évtizedeken át saját politikai céljainak szolgálatába állította, ti. a sztálini típusú alkotmány ünnepévé tette.
A gesztenyés-kerti jelenet, amelyen az emberek láthatóan önfeledt vidámság közepette kapkodták szét a népi szőttesekkel és nemzetiszínű szalagokkal díszített kosárból az ökumenikus istentisztelet alkalmával megszentelt cipókat, ugyanakkor félreérthetetlenül azt is jelezte, hogy az alkotmánynapból rövidesen ismét Szent István-nappá változó ünnep is igény tart az új kenyér átadásának és megszegésének rituáléjára.
Kovács Ákos
A témához kapcsolódóan 2003 Péter-Pál napján kiállítás nyílik a Néprajzi Múzeumban
