"Beszorul a cirip a tücsökbe" (Garaczi László író)

szerző
Pál Melinda
publikálva
2001/42. (10. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Magyar Narancs: Mindhárom műnemben otthonosan mozogsz. Mi az a "téma", amit drámában, s mi az, amit inkább prózában írsz meg?

Magyar Narancs: Mindhárom műnemben otthonosan mozogsz. Mi az a "téma", amit drámában, s mi az, amit inkább prózában írsz meg?mint magyar színpadon - novemberben mutatják be az osztrák fővárosban.

Garaczi László: Nekem nincsenek ilyen értelemben "témáim", amit leosztanék, hogy azt prózában vagy drámában fogom megírni. A dráma persze radikálisan más, mint a próza vagy a vers, sokkal közvetlenebb a viszonya a valósággal. Egy darab szövegajánlat arra, hogy élő emberek elmondják élő közönségnek élő színpadon. Ezért érdekelt. A színház az akció irodalma.

MN: Ugyanakkor talán sokkal nagyobb, sűrítettebb játékteret adhat arra, hogy játssz a nézők asszociációs képességével és az idő dimenziójával. A Csodálatos vadállatok egy része egy asztrológusnak és a páciensének a dialógusa, ahol igen nagy teret engedsz az asszociációnak. Ez nem vonzerő?

GL: Nyilván az a vonzerő, hogy a végeredmény plasztikus, érzékileg nagyon közeli és reális. Nem mondanám, hogy jobban kitágítja a teret, mint a próza. Az is bejárhatja időben és térben a teljes univerzumot, behatolhat az idegsejtekbe, és elmesélheti, hogy mi a világtörténelem értelme. A különbség az, hogy a próza az olvasó intellektuális erőfeszítésére számít, annak a fejében kell megteremtenie ezt a világot, a dráma viszont "megmutatkozik" a színpadon. Miközben persze ugyanolyan bonyolult értelmezői folyamatot igényel, de a két műfaj intenzitásában és konkrétságában van valami különbség. Nem véletlen, hogy ha a világ legnagyobb íróját kell megnevezni, mindenki Shakespeare-t mondja. "Shakespeare a teremtés fele" - mondta Petőfi.

MN: Többször nyilatkoztad, hogy igazi kihívást számodra egy klasszikus, fikciós regény megírása jelentene. Az online-pályázaton díjnyertes MetaXa az lett?

GL: Még nincs kész a könyv. A pályázat sajátossága az volt, hogy az olvasók jelen lehettek a "szülésnél". Ez az újszülött talán gőgicsél már, de nem igazán tudom, mit akar mondani. Attól, hogy ennyire zaklatott ritmusban, határidőről határidőre írtam a fejezeteket, a szöveg nagy sebességgel rohan valamilyen irányba, de hogy merre, az még homályos.

MN: Miközben minden fejezete megkonstruált, krimi- és fantasy-elemekben gazdag. A címbeli MetaXában az "X" az önazonosságát kereső főhős fedőneve?

GL: Maradjunk annyiban, hogy a Metaxa a főhős kedvenc itala. A "meta" valamin túl levést jelent, de egyelőre fölösleges lenne a címbe túl sok mindent belemagyarázni. Nem is ezzel indultam, a középdöntőig Metabázis volt a munkacím, és egyáltalán nem biztos, hogy nem fog még változni.

MN: Korábbi szövegeidben a nyelvi játék, egy korszak nyelvi rekvizítumai vagy a nem hétköznapi szavak sokkal nagyobb teret kaptak, mint itt. Mintha más szegmensre terelődne a hangsúly.

GL: A Nincs alvás! vagy a Pompásan buszozunk című könyveim is különböző fajta odafigyelésből vagy érdeklődésből adódtak. A MetaXában eddig a hangsúly egy olyan történet elmesélésén volt, amiben egy bizonyos múltbéli titok lassan kibomlik. Ehhez próbáltam felvázolni néhány karaktert, megteremteni egy miliőt, egy világot. Kétségtelenül klasszikus mozzanatok, megoldások is megjelennek, amik a hagyományos regény egy fajtájára jellemzők.

MN: Ha jól tudom, mikor a Nincs alvás! szürreális, miniatűr tripjei után az önéletrajzi Lemúr-vallomásokat kezted el írni, az új hangnak magánéleti okai is voltak.

GL: A radikális váltás kockázatos lehet egy író számára, az olvasók és a kritika szereti felkészülten fogadni a következő produkciót, és ha teljesen mást kap, becsapva érezheti magát, de a Nincs alvás! írásmódját képtelen voltam nagyobb formákban továbbgondolni. Az is igaz, hogy nyugisabb időszak következett az életemben, kevesebbet jártam bulizni, gyerekem született, sokat utaztam, és sokat voltam egyedül. Egyszer valamiért levettem a szekrény tetejéről az "emlékes" bőröndöt, tele a múltam rekvizítumaival, levelek, fotók, tárgyak, és valami olyasmire gondoltam, hogy ez a megélt idő is nyersanyagként szolgálhat a következő írások számára.

MN: Hány éves voltál akkor?

GL: Harminchét. Közhely, hogy az ember az életútja úgynevezett felén hajlamos számvetést készíteni önmagával, velem ekkor valami ilyesmi történt. Kinyitottam a bőröndöt, és elképedtem, hogy mennyi minden halmozódott fel az évek során. Bocs a párhuzamért, de Kassák és Márai ugyanennyi idős volt, mikor az Egy ember életét és az Egy polgár vallomásait írták. Akkor ezt talán lehet csinálni. Önéletrajz harmincvalahány évesen. Így kezdődött a "lemúrozás".

MN: Felmerült benned a Mész, mész és csak kolbász című szöveged nagy kérdése: "Milyen viszonyban van a vereség, amiből nincs talpra állás az infantilitásnak azzal a bevett formájával, hogy mindenért a gyerekkort teszed felelőssé?"

GL: Ez egy bonyolult folyamat volt nálam, mármint ez az önanalízis, mélypontokkal és zsákutcákkal, mikor az ember ugyanazokat a kerdéseket teszi fel kényszeresen, de aztán valahogy elrendeződtek a dolgok. Azt hiszem, hasznos volt ez a "múltba révedés", valahogy a továbblépésnek ez volt a feltétele. Persze úgy is lehet mondani, hogy az emlékezés a felejtés egy ravasz formája.

MN: Dolmányos vérduduként, kendermagos tollforgatóként jegyzed magad a Tartsd a szemed a kígyón fülszövegén. Egy újvilági faj képviselőjeként, aki magányosan él, kitartó repülő, hideg és okos szeméremmel küzd a világbékéért. Megtudhatnék többet erről a fajról?

GL: Szerintem már ez is túl sok.

MN: A misztikával mikor és hol találkoztál?

GL: Ha a misztikus filozófiára gondolsz, akkor egy baráti társaságban. Ezek az emberek Szókratész típusú utcai, kocsmai filozófusok voltak nyolc általánossal, börtönmúlttal és nagy életvággyal. Könyv, bor és nők. Ott volt egy misztikus vonal is. Aztán a nyolcvanas években megjelenhettek az ilyen tárgyú könyvek, Hamvas Béla, Rudolf Steiner, a keleti irodalom. Közben az egyetemen elvégeztem a filozófia szakot. Később, a 90-es évek közepén volt még egy ilyen intenzívebb olvasási periódusom, amikor megjelent a posztmodern diskurzus irodalma.

MN: Hogy fogadtad, hogy egyike lettél azoknak, akiket kikiáltottak posztmodern írónak?

GL: Annak a jelét láttam benne, hogy amit csinálok, illetve csinálunk, csak hiányosan írható le a meglévő fogalmakkal. A kritika és az olvasók szeretnék ezt a beszédmódot megérteni, definiálni. Sőt én is szeretném megérteni, mert bizonyos értelemben számomra is rejtélyes. Mondjuk azt furcsa volt hallani, hogy néhányan a vékony kis köteteinkkel a "semmi irodalmát" emeljük piedesztálra, illetve hogy ízlésterrort kényszerítünk az irodalomra. Engem mindig is érdekelt az elmélet, de írás közben természetesen nem gondolkozom ilyesmin, élvezetből és kíváncsiságból írok. Például a "lemúroknál" a gyerekkorom érdekelt, a 60-as évek és egy nagyobb forma megteremtésének a lehetősége.

MN: Mindig szeretted a szerep- és a nyelvjátékokat?

GL: Gyerekkoromban bohóc akartam lenni. Emlékszem, milyen delejező hatással volt rám a felismerés, hogy a dolgok többféleképpen is érthetők. Látszat és valóság. Ez hihetetlenül mulatságos és félelmetes tud lenni egy gyerek számára. Ugyanígy elemi gyönyört okozott, hogy a nyelvvel, a beszéddel is lehet játszani, hogy a nyelv megsokszorozza önmagát és a világot. Tele volt az ellenőrzőm intőkkel, mert viccesnek és provokatívnak szánt beszólásokkal szórakoztattam az osztálytársaimat. Ha nagyon szerelmesen akarok magamról nyilatkozni, ez a magatartás valami kvázifilozófiai szemléletmódot jelentett: egy meggyőződésre vagy kijelentésre keress mindig ellenérveket. Ez egy végtelen szekvencia vagy játék, és azt hiszem, hogy a világ egy része így is leírható.

MN: Habár már az első, elszállós rövidprózáidban is a magad bőrét vitted a vásárra, sokkal érzékenyebb és érzelmesebb vagy az életben, mint ahogy az ironikus szövegekből tűnhet. Mi a magánszférának az a része, amit nem engedsz be az irodalomba?

GL: Az írás számomra inkább terápia, mint önmegmutatás. Persze az őszinteség is a terápia része, de a játék is. Lehet, hogy az irónia védelme alatt cukros kis szívecskék rejtőznek bennem, szentimentalizmus és fogvacogás. Beszorul a cirip a tücsökbe. De azt hiszem, illetve remélem, hogy bizonyos esetekben ezek a lefedett érzelmek átmelegszenek a burkon, és ez az írásokban is megjelenik.

MN: Titokban imádod a mesevilágot is?

GL: Azt hiszem, elég nyíltan és következetesen játszom a meseformával. Sokszor egy óvodás és egy bölcsészbeszédet montírozok egymásra. A gyerekkor, a "gyerekség" első írásaimtól fontos forrás és téma. Persze a mese mindenki számára archetipikus, a mesével kezdődik az irodalom. Emlékszem például, hogy A kisgömböc milyen delejező hatással volt rám. Rettegve és szorongva követeltem, hogy újra és újra meséljék el. A kisgömböc felfalja a családot, az utcán az embereket, a lovas kapitányt, ettől nehezen tudtam szabadulni. Szerintem máig se sikerült. Az étel megeszi az embert. Ráadásul akkoriban sokat fájt a hasam, ami olyasmi, mintha az étel visszaemésztene. Egyébként most néztem végig újból a Monty Pythonokat, és rájöttem, hogy ez a humor, ami nagyon közel áll hozzám, szintén a gyerekkori szadisztikus-mazochisztikus képzelgésekből és nyelvi játékokból építkezik. Például mikor egy ma játszódó melodramatikus történetbe időről időre beugrik három, középkoriasan öltözött idétlen alak kórusban ordítva, hogy: "No one expects the Spanish Inquisiton!", és sebtében megkínozzák a meglepett jelenlévőket. Ez nekem nagyon bejön. Mert tényleg senki se számít a spanyol inkvizícióra. Holott, ugye.

Pál Melinda

szerző
Pál Melinda
publikálva
2001/42. (10. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra