Nagy Bálint: Ezt azért nem mondanám, bár nagy vonalakban talán igaz. Vannak olyan dolgok, amelyek néha megakadályoznak, vagy egy kicsit eltérítenek az utamról. De hát az építészeti szakma végterméke nagyon drága, ezért aztán a megrendelő nagyon figyel, hogy mit csinál az építész. Olyan steril helyzet, amikor valóban azt csinálhattam, amit akartam, kétszer fordult elő a pályafutásom alatt. Ekkor a megrendelőim igazi mecénások voltak, a pénz nem igazán számított, így rám bízták magukat. ´82-83-ban Rajk László barátommal Franciaországban voltunk, és ez alatt a két év alatt fölépítettünk egy műteremházat a provence-i Vence-ban. A tervezésben és kivitelezésben teljesen szabad volt a kezünk. Nem ismertük a helyi piacot, ezért a méreteket úgy alakítottuk ki, hogy megkérdeztünk egy párizsi építész ismerőst, hogy mennyibe kerül ezen a vidéken egy négyzetméter fölépítése. Amikor mondta, hogy ezer frank, már tudtuk, hogy a rendelkezésünkre álló hatvanezer frankból egy nyolcszor nyolc négyzetméteres házikót tudunk megépíteni.
MN: A megrendelő személye is említésre méltó...
NB: Károlyi Mihályné Andrássy Katinka volt, aki akkor 92 évesen az általa létrehozott nemzetközi művészeti alapítvány művésztelepe számára rendelte meg tőlünk ezt a műteremházat, pontosabban Bachman Gábor és Rajk László tervei alapján én voltam az egyik kivitelezője.
MN: Ezek szerint nemcsak az építészeti tervezéshez, hanem a kivitelezés minden fázisához, tehát a kőműves-, az ács- és a statikai munkákhoz is ért. Mi az alapszakmája?
NB: Középfokú építészeti technikumban tanultam meg ezt a szakmát igazán alaposan. Ott mindenféle kivitelezéssel kapcsolatos tantárgyat megtanítottak nekünk. Én tervezőnek készültem, és a főiskolai diplomám erre jogosít. De nemegyszer kerültem olyan helyzetbe, amikor kivitelezői megbízást vállaltam. 1972-ben építettem fel először egy teljes házat Vonnák János építész barátommal. Aztán, amikor néhányszor kirúgtak a különböző állásaimból, kézenfekvőnek látszott, hogy kivitelezéssel kell keresnem a kenyerem. Ma visszatekintve arra az időre, nagyon nagy értéknek tekintem azt a lehetőséget.
MN: És a francia megbízás is ilyen "kiszolgáló" jellegű munkának indult? Hisz azt mondta, hogy eredetileg Bachman és Rajk már elkészítették a terveket.
NB: Ez egészen más helyzet volt. Azok az ötletek, amelyek megtetszettek Károlyinénak, még csak látványtervként léteztek. A valódi tervezésbe és kivitelezésbe már nekem kellett bekapcsolódnom. Egyébként is ez nagyon sok szempontból furcsa, izgalmas ház volt, mert nem is készült igazi terve. Úgy is hívtuk, hogy a "terv nélküli ház". Spontán módon alakult az építés közben.
MN: Nem veszélyes? Nem dőlhet össze az ilyen spontán-építészet által létrehozott alkotás?
NB: Nem, mert a statikai szempontok állandóan szerepet játszanak a készülés közben. Inkább csak a látvány alakul az építés folyamatában. Sajnos az épületet Károlyiné halála után eladták, és amikor jó tíz évvel később a barátaimnak meg akartam mutatni az általunk épített stúdiót, már egy neoromantikus stílusban átépített ház volt a helyén. Még szerencse, hogy az oda irányított barátaim eltévedtek.
MN: Általában szoros kapcsolatban marad a megépült házaival?
NB: Nem, egyáltalán nem. Azután, hogy megépültek, általában elveszítem az érdeklődésemet irántuk.
MN: A megrendelő természetrajzával, gondolom, az évek során egyre inkább tisztába került... Az építészt bezáró "kaloda" mérete a megrendelő ízlésétől, anyagi helyzetétől és erőszakosságától függ?
NB: Az építész élete természetesen nagyon függ a megrendelőtől. A legrosszabb megrendelő az, aki csak azért rendel tervet, mert ez kötelező. A legtöbb családi ház tervezése ilyen helyzetben történik, hisz a megrendelők többsége úgy érzi, neki nincs szüksége építészre, hisz ő sokkal jobban tudja, mit akar, nem nagy ügy egy házat kitalálni, a hivatásos tervező csak arra kell, hogy a beadási tervet hitelesítse. Az ilyen esetekben a megrendelő már eleve elmondja, hogy mit fog másként megépíttetni, mint ahogyan az a tervben szerepel.
MN: Mire gondol egy-egy ilyen megalázó helyzetben?
NB: A megélhetésre... Egyébként ez a pillanat, amikor az interjú készül, azért furcsa, mert épp most kerültem életemben először olyan helyzetbe, amikor azt tudom mondani néhány ilyen családi házat megrendelő embernek, hogy ha az énáltalam elkészített vázlat tetszik, és hajlandó azt alapul venni, akkor tovább csináljuk, ha nem, akkor le is út, fel is út, keressen olyan kollégát, aki az ő szája íze szerint tervez. Erre harminc év óta először van lehetőségem. Ez az igazi szabadságérzet.
MN: Hányan fogadták el a vázlatot?
NB: Az az igazság, hogy eddig még egyikük sem jött vissza.
MN: Ebből mire következtet?
NB: Hogy ennek a közönségnek nem azonos az ízlése az enyémmel.
MN: Ez fáj?
NB: Nem. Inkább azt gondolom, hogy az építési tevékenység tervekkel való kiszolgálása nem tartozik az építőművészet tárgykörébe. Magyarul a megrendelő nem vár el művészi tevékenységet a tervezőtől.
MN: Nem vezethet ez a vázolt helyzet tudathasadásos állapothoz? Ha a tervező valamit jónak és szépnek tart, de a megrendelő nem azt kéri, és a ház végül a megrendelő ízlését hordozza, akkor mit érez a tervező? Szégyent, dühöt, esetleg fájdalmat?
NB: Az esetek egy részében megpróbál nem csinálni olyat, amit kifejezetten szégyellne. Persze ez nem mindig lehetséges. Nekem is van egy-két olyan házam, amire nem vagyok büszke. Van olyan, ami szerencsémre csak terv maradt, és nem épült meg, de legszívesebben elbújtam volna, amikor beadtam engedélyeztetésre. De arra is van példa, hogy bizonyos kompromisszumokkal meg lehet találni valamilyen még elfogadható helyzetet.
MN: Ami az ízlést, az építészeti stílust illeti, nemegyszer azt nyilatkozta saját magáról, hogy sehová sem sorolható, nem érez rokonságot egyetlen építészeti irányzattal, trenddel sem.
NB: Ma sem tartozom sehová. Semmilyen körnek, iskolának nem vagyok tagja. Vannak olyan építészek, akikhez egyes megnyilvánulásaimat hasonlatosnak tartják...
MN: Hallottam olyat is, hogy Makovecz-követő, meg az ellenkezőjét, hogy a Bauhaus-iskola elveire épül, amit csinál.
NB: Aki azt mondja, hogy Makovecz-követő vagyok, az valószínűleg nem látta még egyetlen munkámat sem. Az, hogy fával dolgoztam, nem ezt jelenti. Az organikus építészethez való viszonyom is egészen más alapokon áll, mint Makovecz Imréé. A formanyelv, amit használok, a modernizmushoz kötődik. A Bauhaus-stílus reneszánsza belőlem is előhozott néhány ide kötődő új gondolatot. A megrendelőket is egyre inkább vonzza ez a fajta építészet. Egyébként régi vágyam, és talán egyszer meg is valósítom, hogy elkészítsek egy "így rajzoltok ti" sorozatot Karinthy mintájára, a legnagyobb építészek stílusában.
MN: Nem is lehetne megfogalmazni, hogy milyen stílus az öné?
NB: Egy építészkritikus barátom azt mondta, hogy ha az ember meglát egy Nagy Bálint-épületet, akkor nem lehet kétsége afelől, hogy ez Nagy Bálint épülete. Én ugyanis művészeti tárgynak tekintem az épületet, és ezért a megformálására nagy súlyt fektetek. Ahogyan van abszolút hallás, úgy van abszolút térlátásom. Ez nagyon nagy adottság, mint ahogyan az is, hogy - ahogy erről már beszéltünk - ismerem az épület elkészülésének minden szakaszát. Ez a két tényező befolyásol akkor, amikor tervezek. És ezt tanítom az Ybl-főiskolás diákjaimnak is. Persze abba nem szólok bele, hogy mit tervezzenek, csak abba, hogy hogyan.
MN: Általánosan elfogadott vélekedés, hogy Nagy Bálint a különc emberek kategóriájába tartozik. Mit gondol, az élete során nemegyszer átélt kudarcok nem ennek a különállásnak, a deklarált másságának köszönhetők?
NB: Biztos, hogy azzal az építészeti gondolkodással, amelyet én mondok magaménak, nagy piacot nem lehet megnyerni. Van egy nagyon rossz tulajdonságom, hogy erre a másságra tudatosan koncentrálok, s abban a pillanatban, ha fölfedezem, hogy valami kezd hasonlítani vagy kezd azonossá válni valami mással, azonnal újat csinálok. Azt tartom, hogy csak akkor szabad a megfelelés irányába lépnem, ha kifejezetten a megélhetésem vagy a családomé kerül veszélybe. Ma már felelősséget kell éreznem az építészeti irodám fiatal munkatársai iránt is.
MN: Mennyire szabja meg az irányt az ő számukra?
NB: Csak az induláskor adom meg a kezdő lökést, aztán abszolút szabad kezet hagyok nekik. Nem panaszkodhatom, itt egy valódi műhely működik. Itt visszatérnék az állami megrendelések természetrajzához, ha már a magánmegrendelőkről elmondtam a magamét. Az önkormányzati megrendelőknél sokkal nagyobb a pénzügyi fegyelem, és az a tapasztalatom, hogy ott könnyebb érvényesíteni az építészi akaratot.
MN: Például?
NB: Többek között ennek a ténynek köszönhetjük, hogy ma az N&N iroda jól meg tud élni. Van egy termékünk, amire az önkormányzatok nagyon harapnak. Kitaláltunk egy olyan homlokzatfelmérési és -felújítási módszert, amely a mérhető fénykép, az úgynevezett orthofotó elvére épül. Egy geodéziai vázra ráfeszítjük a homlokzatról készült képek sokaságát, és erről pontos rajzokat tudunk készíteni. Így aztán a műemléki rekonstrukció sokkal biztosabban és egyszerűbben végezhető, mint eddig. Szerencsére ezt egyre több önkormányzat hajlandó belátni, így a megrendelések hosszú sorát kapjuk tőlük. Pillanatnyilag épp a Körönd négy nagy épületénél tartunk, és már jó néhány más budapesti épületen túl vagyunk. Ha valaki bemegy a VI. kerületi önkormányzathoz, megnézheti az épületfotóinkat.
MN: Ennek a biztonságos háttérnek köszönhető az a magánpénzből létrehozott építészeti galéria is, amelyet nemrég nyitottak meg az iroda alatti pincében?
NB: Enélkül nem lehetett volna ilyesmire gondolni sem. Egyébként ezzel a galériával az a célunk, hogy az építészeti gondolkodás fogalmát közelebb hozzuk a magyar közönséghez. Terveink szerint minőségi építészeti eredményeket szeretnénk bemutatni. Ezen belül mindenféle építészeti stílusnak helye lesz ebben a bemutatóteremben. Hogy egy már említett példát hozzak, az az organikus építészettel kapcsolatos álláspontom, hogy természetesen létezik jó organikus építészet, csak azt vitatom, hogy minden organikus építészeti mű jó. Így van ez a Bauhaus-stílussal is. De azt merem gondolni magunkról, hogy el tudjuk dönteni, mi a minőség. A kiállítóteremben pedig kizárólag minőségi dolgok lesznek láthatók.
MN: Mi indította el a galéria ötletét?
NB: Az az építészeti szemétdomb, ami a Rózsadombon látható. Ezeknél az épületeknél teljesen nyilvánvaló, hogy nem a pénzszűke befolyásolja az építőt, hanem a megrendelő borzalmas ízlése. És ez igazán felháborító.
MN: Gondolja, hogy lehet javítani a közízlésen?
NB: Szerintem a Graphisoft Park választóvonalat jelent a magyarországi építészeti ízlés történetében. Amióta az a gyönyörű építészeti projekt megépült, és olyan sikeres lett szakmai és építészeti körökben, egyre-másra föl lehet fedezni jó házakat, jó terveket, még jó lakóparkokat is az ingatlanközvetítő lapokban. Azelőtt ilyesmi nem történhetett. Olyan ez, mint egy jó ragály. Ezt szeretnénk felerősíteni azzal, hogy bemutatjuk a minőségi építészetet. Ezzel talán a nem létező építészeti közéletet is fel lehet éleszteni.
Váradi Júlia
