„Engem sem sikerült integrálni”

Tamás Gáspár Miklós menekültekről, rasszizmusról és háborús hangokról

Nem állítaná megoldhatatlan feladat elé az európai társadalmakat az iszlám vallású menekültek befogadása – véli Tamás Gáspár Miklós. A filozófus szerint a II. világháború óta precedens nélküli diplomáciai csatározásba kezdtünk szomszédainkkal.

Magyar Narancs: Kicsit több mint egy éve beszélgettünk utoljára, akkor kisebbségben maradt azzal a véleményével, hogy az illiberális államot kikiáltó tusnádfürdői beszéd radikális fordulat volt Orbán politikájában. Ahhoz képest a menekülthullám kezelése mennyiben jelentett újdonságot?

Tamás Gáspár Miklós: Az volt a program, ez a végrehajtás. Természetesen nem lehet egy-egy beszédhez kötni ezeket a változásokat, Magyarországon Orbán gyalázatos beszéde előtt is volt faji megkülönböztetés a cigányokkal szemben, lényegében most ugyanennek a rasszista politikának a nemzetköziesítése zajlik.

MN: Írásaiban etnicizmusként utal erre a menekültpolitikára. Pontosan mit ért ez alatt?

TGM: Az etnicizmust a nacionalizmussal szemben definiálom. A nacionalizmus univerzalisztikus elv, a területi államok lakosságát politikai közösségnek tekinti, ennek a politikai közösségnek egyenlőséget követel a többi nemzettel, és elutasítja az idegen hódítást. A XIX. században kialakult konszenzus nemzetnek tekintette a területi államok összes állampolgárának közösségét, de a politikai közösség teljes jogú tagságához belépődíjat kellett fizetni: ez volt az asszimiláció. Nem tételezték föl, hogy vannak olyan genetikai vagy kulturális meghatározottságok, amelyek asszimilálhatatlanná tesznek bizonyos populá­ciókat. Az 1914 előtti magyar nemzetiségi politika értelmében aki hajlandó volt magyarnak tekinteni magát, magyarul beszélt, fölvett magyar nevet, teljes jogú állampolgár lehetett. Akik ragaszkodtak különállásukhoz, mint a szerbek vagy a románok, azokat persze üldözték. Az etnicizmus ennek a fordítottja, itt a politikai közösséghez tartozást nem az állampolgárság határozza meg, hanem az uralkodó etnikumba, fajba, felekezetbe való beleszületés. Izrael például zsidó államnak tekinti magát. Az, hogy a mai magyar közbeszédben vannak „magyarok” és vannak „cigányok”, ­világosan mutatja, hogy az etni­cizmus korszakában honfi- és ­pol­gár­társaink magyarnak csak a fehér lakosságot tekintik, leszámítva a zsidókat. Ez nem csupán vélekedés, hiszen etnikai diszkriminációk származnak belőle.

MN: Az etnicizmusból fakad az EU-s megoldási kísérletek merev elutasítása is? Vagy arról van szó, hogy Orbán nem akar újabb nemzetállami hatáskört kiengedni a kezéből?

TGM: A hatásköri problematikát ebben a kérdésben nem tartom fontosnak, mellesleg persze a tagállami szuverenitás hangsúlyozására is jó Orbán politikája, rájött, hogy erre is lehet használni. Alapvetően arról a feltételezésről van szó – és igazán nem csak Magyarországon –, hogy a közel-keleti és közép-ázsiai migránsok kulturális okokból nem tudnak beilleszkedni az európai társadalmakba. De miért is kellene kul­turálisan beilleszkedniük? Meg szoktuk dicsérni az olyan embe­reket, mint Jászi Oszkár, Cs. Szabó László vagy Márai Sándor, mert a nyugati emigrációban is megőrizték a magyarságukat. Nem voltak hajlandók beilleszkedni, nem lehetett őket integrálni, nem kezdtek el angolul vagy olaszul írni. Miért akarunk mi mást az araboktól? Miért kellene nekik az arabságukat meg az iszlám hitüket feladni? Nem elég, ha elvégzik a munkájukat, befizetik az adójukat, rendes állampolgárként viselkednek, gazdagítják a kulturális és gasztronómiai palettánkat? Mindenki átveszi ezt a rasszista hülyeséget, hogy nehéz őket integrálni. Nem kell integrálni, csak azt, aki akarja. Tele vagyunk integrálatlan emberekkel, engem sem sikerült integrálni, pedig többen próbálkoztak. Ezek teljes mértékben abszurd viták. Arról van szó, hogy bizonyos embertársaink Szíriában vagy Afganisztánban nem szeretnének meghalni. Elképesztő! Emögött csak aljas szándékok lehetnek, vagy ami ugyanaz: Soros György. Az, hogy a zsidó összeesküvés jelen pillanatban az iszlám jelenlétét erősíti Európában, nagyon érdekes és eredeti elmélete a magyar kormánynak, szubtilitásához ezúton is gratulálok.

 

Fotó: Németh Dániel

MN: Ezzel egyidejűleg a magyar zsidóság több jeles képviselője is félelmeinek adott hangot az iszlámmal kapcsolatban.

TGM: Gondoljunk bele, hogy az ország mai vezetői is egy kisebbséghez tartoznak! Kövér László, Orbán Viktor, Balog Zoltán, Fazekas Sándor, Németh Zsolt mind reformátusok. Ez Magyarországon kisebbség. Van netán valami probléma, a katolikus többség fellázadt, mert a kálvinisták átvették a hatalmat? Át kellene térniük római katolikusnak? Tagadhatatlan, hogy a muszlimok nagy többsége nem szereti a zsidókat az izraeli–palesztin konfliktus miatt. Szűk látókörű és tűrhetetlen dolog az iszlamisták részéről, hogy az európai zsidókra is kiterjesztik ezt az ellenszenvet. Ez fölöttébb kellemetlen, de ahhoz mégsem elég, hogy amikor emberek személyesen is érintve érzik magukat, hirtelen feladják az el­veiket, és lényegében megtagadják a politikai múltjukat.

MN: És amikor liberális közírók az európai értékeket féltik az iszlám beáramlásától? Az ugyanarról a tőről fakad, mint Orbán politikája?

TGM: Erős analógiák vannak, maradjunk ennyiben. De van itt egy mélyebb, mind a konzervatívokra, mind a liberálisokra érvényes ok. A XX. század végén az egész világon újjáéledt liberalizmus különbözik a korábbiaktól. Nem a kantiánus elvekre támaszkodik, hanem a pluralizmus és a diverzitás, a sokszínűség olyan posztmodern, relativista „elméletére”, amely föltételezi, hogy az embereknek és államberendezkedéseknek, politikai rendszereknek nem alapelveik vannak, hanem „értékeik”, amelyeket meghatároz valamilyen kultúrához, tradícióhoz, örökséghez való tartozásuk, az „emlékezet” és hasonló ködképzetek. A cél pedig, hogy ezen szinte genetikailag megváltoztathatatlan értékek békében éljenek egymás mellett. Senkit nem szabad kritizálni, nem szabad karikatúrákat közölni Mohamedről, Mózesről vagy Jézusról, nem szabad a „keresztyén értékeket”, „liberális értékeket”, „nemzeti értékeket” bírálni, mert az értékek nem absztrakt, bírálható elvek, hanem valamely közösség meghatározottságai, és a közösség méltósága megköveteli, hogy tiszteljük őket. Ez a felvilágosodás filozó­fiájának merev tagadása, roman­tikus-reakciós-konzervatív álláspont, amit a kortárs liberalizmus átvett. Nem mindenki, vannak Magyarországon is a szó eredeti értelmében vett liberálisok, lehetnek vagy húszan. Ebben az újto­leráns, újpluralista rendben Vol­taire gyújtogatónak számítana, Kant pedig univerzalista elméleti diktátornak. Ha a liberálisok többsége elfogadja ezt a régi német jobboldalról származó értékdumát, az megnyitja az utat a kirekesztő gondolkodás felé. Ha az „értékek” a meghatározók, akkor az asszimiláció lehetetlenség, és ugyancsak német reakciós alapon megmarad a kultúra redukálha­tatlan primátusa. Ez a koncepció olyan erős, hogy ott is hat, ahol az ember nem gondolná. A terep elő volt készítve Orbán Viktornak, Robert Ficónak és a többi radikális jobboldali politikusnak, ezt nyomja az egész kelet-európai társadalomtudomány a 80-as évek óta. Mindenfajta emancipatorikus átalakítást bolsevizmusként azonosítottak, az elvektől és azok vitatásától függő politikai cselekvés totalitáriusként, fanatikusként tűnt fel. Ehelyett maradt a különállás és a sajátszerűség elismerése. Sokan ezt értik emberi méltóságon.

MN: A liberalizmusnak ez az irányváltása táplálja tehát a félelmeket?

TGM: Nem csak a félelmeket, táplálja a jobboldalt is.

MN: Mert azt gondolják, hogy a liberális demokráciák nem fognak majd fellépni teszem azt a gyermekházasság gyakorlata ellen?

TGM: Persze, el kell fogadni, mert az iszlám hitűek ilyenek.

MN: De ön szerint, gondolom, fel kellene lépni?

TGM: Kétségkívül humánusan és kedvesen kellene föllépni, de föl kellene lépni. Tiltják a törvények is, nem ügy, érvényt kell szerezni a törvénynek, a gyerekeket védeni kell, kisgyerekeknek nem való felnőttekkel szexuális kapcsolatot fenntartani. Nota bene sok minden mást kellene tiltani vagy szorgalmazni. Bizonyos értelemben ez álprobléma. Ha tiltjuk a gyermekházasságot vagy a többnejűséget a körünkben tartózkodó muszlimoknak – egyébként nem minden muszlim kultúra engedi meg ezeket –, akkor tiltanunk kellene azokat az elnyomó gyakorlatokat is, amelyek a helyi lakosság többségét érintik. Nem hiszem, hogy az iszlám nagyobb jogalkotási nehézségeket vetne fel, mint az iszlám hiányában is tapasztalható elnyomás.

MN: Mire gondol?

TGM: Be kéne tiltani az oktatási szegregációt, mert az legalább olyan ártalmas, mint a gyermekházasság. Vissza kéne állítani a 18 éves tankötelezettségi korhatárt, a közismereti tárgyak oktatását a szakiskolákban. Mindezek az intézkedések ugyanis az alsóbb osztályok fokozott elnyomását, kultúrától való megfosztását jelentik, s mint olyanok, diszkriminatívak és aljasak. Ez égetőbb kérdés pár száz ember sajátságos kulturális praktikáinál.

MN: Orbán Viktor nemcsak a gyermekek, de a nők és a szexuális kisebbségek jogait is félti a menekültektől.

TGM: Saját magától féltené inkább.

MN: Valóban furcsa egyensúlyozásnak tűnik ez.

TGM: Senki sem tagadja, hogy Orbán ügyes politikus, amikor kifogy az érvekből, akkor átveszi és ironikusan visszájára fordítja az ellenfél érveit. Csak ne védje a melegek, szexuális és etnikai kisebbségek jogait és érdekeit a migránsoktól, mert nem a migránsok veszélyeztetik ezeket az érdekeket, hanem ő maga. Ez már tényleg szemtelenség. Természetesen nem arról van szó, hogy a konzervatív iszlám kisebbségekkel való szembenállását szeretné az ember, de mondjanak nekem egy régimódi vallást, amelyik ebből a szempontból nem kifogásolható. Nem nagyon találunk ilyet. Az Egyesült Államokban a szélsőlibertárius neokonzervativizmus és a fundamentalista egyházak egymásra találása oda vezetett, hogy ezekben a körökben „kenyai kommunistának” emlegetik az elnököt.

MN: Júniusban azt írta – elsősorban a görög kormánnyal folytatott tárgyalásokról szólva –, hogy az Európai Unió fideszes politikát folytat. A menekültkérdésben mennyiben teljesítettek jobban?

TGM: A távoli arab világ és az annál is távolabbi Közép-Ázsia sorsa viszonylag toleráns választ vált ki a német nyelvű és az északi országokból, de ez nem terjed ki azokra a népekre, amelyekkel szemben közép-európai előítéletek vannak. A közép-európai katolikus, habsburgi államok – ide értve az Ausztriához kulturálisan közel álló Bajorországot is – mélységesen utálják, gyűlölik, lenézik az ortodox népeket. Az utóbbi időben többször is próbáltam felhívni a figyelmet arra, hogy a magyar sajtó a megvetésnek ugyanazon a hangján ír románokról, szerbekről, görögökről, oroszokról, mint egykor Rákosi Jenő, Bartha Miklós vagy Milotay István. Ezeket a szerzőket az olvasók nem ismerik, de higgyék el nekem, semmivel sem jobbak, mint Bayer Zsolt, csak a célpontjuk nem a cigányság volt, hanem az oláhok meg a rácok. Bár a skizma teológiai okai feledésbe merültek, ezen a területen soha nem utálták annyira a muszlimokat, mint az ortodoxokat. A keleti szomszédainkkal szembeni sovinizmus fel sem tűnik, annyira általános. Képzelje el, mi lenne, ha azt mondanám, hogy „anális-retentív” svédek. Teljes joggal őrültnek néznének, pedig pont annyi alapja lenne, mint a „lusta görögözésnek”. Semennyi. Görögországot a legbrutálisabban letiporták, a görög kormány megadta magát, kapitulált, és ezt pont olyan megvetés fogadta, mint amikor ellenállt. Ezt hívják sovinizmusnak. Történelmi magyarázatai vannak, hogy miért egyszerűbb a tőlünk kulturálisan távol álló arabokkal szimpatizálni, mint azokkal, akik évszázadok óta ellenséges szomszédoknak számítanak.

MN: Ezért toleránsabbak a nyugat-európai országok a menekültekkel szemben?

TGM: Valamelyest, országa válogatja. Olyan iszlamofóbia sehol nincs, mint Franciaországban, pedig az a nagybetűs nyugati ország. A radikális francia jobboldal tulajdonképpen cionistává változott, mert Izraelben az iszlám ellenségét látja, és emiatt glorifi­kálja, ami elég nagy meglepetés történelmileg. Ha az ember elolvassa a balliberálisnak számító francia sajtót, elfogja a rémület.

MN: Mégis, a menekültek befogadására vonatkozó kvótajavaslatot csak kelet-közép-európai tagállamok nem támogatták.

TGM: Romániában az elnök irányítja a külpolitikát, a szociáldemokrata kormány megszavazta volna a kvótákat, Victor Ponta ezt ki is jelentette. A horvát elnöknő is azért flörtöl a visegrádi államokkal, mert jobboldali, és éppen le akarja váltani a szociáldemokrata kormányt. Lényegében a kelet-habsburgi országok, a visegrádi négyek azok, amelyek a leggyalázatosabban viselkednek menekültügyben, és ebben régi hagyományokat követnek. Ezekben az országokban egység van, Csehországban a szociáldemokrácia és a kommunista párt erőteljesen támogatja a legsovénebb kormánypolitikát, egységbe forrva az elnökkel, a neofasisztákkal, mindenkivel. Hozzáteszem, hogy Csehországban egy szál menekült sincs, de a legnagyobb felháborodás ott van. Szlovákiában, ahol szintén nincsenek menekültek, még a nem igazán kedvelt magyar kisebbség is csatlakozott a nemzeti egységhez, mindenki rugdosódni, pofozkodni, lőni, erőszakolni, csonkítani, elektronikus nyomkövetőzni szeretne. Nagyon barátságos, kellemes régió kellős közepén élünk. A nyugati államok is megérik a pénzüket, de Németországban a ’68 után beállt antifasiszta konszenzus bizonyos dolgokat csakugyan nem enged meg. Bécsben volt 120 ezres tüntetés, ahol azt skandálták, hogy szívesen látják a menekül­teket, szüntessék meg végre az összes határt. Magyarországon ez az állítás még a menekülteket segítő mozgalmakból is hiányzik. Ezek a derék emberek – akik minden tiszteletet megérdemelnek – annyit állítottak, hogy humánusan, kedvesen, emberségesen kísérjék át a menekülteket az or­szágon. Azt senki nem mondta, hogy gyertek ide.

MN: A Migration Aidnek, ha jól tudom, az volt a megfontolása, hogy nem akarnak politizálni.

TGM: Nagyon szeretem, amit csináltak, kevésbé szeretem, amit beszélnek. Ugyanaz a buta politikaellenesség, mint a magyarországi bulvársajtóban megnyilat­kozó magyar értelmiségiek szó­lamaiban. „A politika úgy megosztotta a társadalmat...” kezdetű dalocskát halljuk mindenütt, amelyet a legtöbb magyar író dalolgat. Ez a kijelentés nem hamis, hanem értelmetlen. Mintha a politika három és fél Habony Árpád műve lenne, akik elhatározták, hogy most jól megosztják a magyar társadalmat. Ezt produkálja a magyar értelmiség. Mintha egyenértékű lenne a fasiszta és a demokratikus politika, amelyek össze­csapása – íróink zöme szerint – merő szenvelgés. Csak legyen már vége a megosztottságnak, senki se tiltakozzék semmi ellen, mindenki hagyjon jóvá mindent, a Gulag és a balatoni nyaralás egyre megy. De kétségkívül elterjedt, hogy a politika nem a közügyek intézése, nem polgártár­saink cselekvése érdekeikkel és ­elveikkel összhangban, hanem valamiféle mesterkedése isten tudja, kiknek. Persze, hogy ez befolyásolja a menekülteken segítő derék embereket, hiszen tiszteletre méltó, nagy emberektől hallják, akik Magyarországon valamiért értelmiséginek számítanak.

MN: Mi lesz, ha Magyarországra és Szlovákiára a kvótarendszer alapján rákényszeríti az EU néhány ezer menedékkérő befogadását?

TGM: Magyarország és Szlovákia zéró bevándorlást hirdetett, őszintén szólva ki lenne az az őrült, aki ilyen körülmények között ide akar jönni? Ide senki nem akar jönni, a magyarok is inkább elmennének. Az Európai Unió természetesen nem dönthet anélkül, hogy ne venné figyelembe hivatalosan rasszista tagállamainak akaratát. Ha Horvátországban, Lengyelországban, Romániában győz a jobboldal – ezek a változások küszöbön állnak –, kialakulhat egy blokk, amelynek egyszerűen a súlyánál és nagyságánál fogva befolyása lehet. Nem lehet a kérdést a kelet-közép-európai államok nélkül rendezni, és ezeknek az államoknak a kormányai mindent el fognak követni annak érdekében, hogy a legrosszabb forgatókönyv valósuljon meg. Nem lehet azt várni, hogy Németország – a saját, migránsügyben növekvő belső ellenzékével – az őrjöngő iszlamofóbiával terhelt Franciaország és az orbáni politikát folytató Nagy-Britannia mellett majd egyedül megoldja az egészet. Az EU-hoz az adott helyzetben sok reményt nem fűzök.

MN: Valaminek csak történnie kell, nincs elég repülőnk, hogy minden menedékkérőt visszaküldjünk, és a kerítést sem lehet a végtelenségig építeni.

TGM: A helyzet állandó konfliktusokat jósol az egyes nemzetállamok között. Nálunk csak mosolyognak a Szijjártó Péter nevezetű figura diplomáciai nyilatkozatain. Helytelenül. Békeidőben ezek precedens nélküliek. Utoljára a sztálini pártok beszéltek így Titóról 1949-ben, azóta ilyen nem fordult elő Európában. Máskor közvetlenül a hadüzenetet szokták megelőzni az olyan nyilatkozatok, amilyeneket a külügyminiszter a szomszédos államoknak küldözget. Persze a szomszéd nacionalisták megfelelő módon válaszolnak, különösen a horvátok kapták fel a vizet, és kezd eszükbe jutni, milyen remekül bántunk velük Khuen-Héderváry Károly horvát bán idején. Minden különösebb ok nélkül sikerült olyan politikai és morális légkört előállítani Európában, amelyben még nem világos, kik között fog kitörni a háború, de hogy 1914 tavaszi hangok hallatszanak, az tény. Ennek a fele se tréfa.

MN: A hvg.hu-n jelent meg egy szép írása Göncz Árpádról. Ebben a kiélezett helyzetben mi lenne egy köztársasági elnök feladata?

TGM: Nincs már köztársasági elnök, hiszen nincs köztársaság sem. Az államfőnek mint a napi konfliktusok fölött álló embernek nyilván békeszerető hangokat kellene hallatnia. Erre az Áder nevű szerencsétlen pénzt kér a menekültek szisztematikusabb és jobban szervezett rugdosása érdekében. Szóra sem érdemes. Nincs senki a mai politikai életben – beleértve az úgynevezett „demokratikus” ellenzék pártjait –, aki morálisan elfogadható hangon szólalt volna meg. Gyurcsány szépen elkomédiázta a dolgot, amikor kivételesen mondott és tett valami helyeset. A régi magyar liberalizmus mértékadó figurái, Haraszti Miklós, Rév István, Kis János, György Péter tisztességes álláspontot képviseltek, de a neoliberális konszenzusnak nem ők a meghatározói Magyarországon. Ez egyébként különbség a többi kelet-európai országgal szemben. Hiába van erőteljes rasszista konszenzus Csehországban, balol­dali szervezetek, értelmiségiek, lapok a legbrutálisabban állnak ellen. Ugyanez van a volt jugo­szláv országokban és másutt is. Igaz, hogy ez kisebbség, de sokkal harciasabb és optimistább kisebbség, mint Magyarországon. Itt mindenki csak sóhajtozik. Az én bécsi balos barátaim azt mondják, egy orvosság van: meg kell nyitni minden irányban az összes határt. Mindenki menjen, ahova akar. Gyertek! Menjetek! Ez Budapestről nézve színtiszta őrültségnek tűnik, pedig nem az; az az őrültség, amit jelen pillanatban hatóságaink csinálnak. Majd meglátjátok, de késő lesz – szokta mondani minden próféta. Én nem vagyok próféta, nem mondok ilyeneket, bár nagyon erős a kísértés.