Magyar Narancs: Két hete jelentették be, hogy megalakul a Rezidensek és Szakorvosok Szakszervezete (Reszasz). Céljuk, hogy újraélesszék a magyar egészségügyet és annak érdekvédelmét. A sajtótájékoztatón azt mondta, azért volt szükség az újabb szakszervezetre, mert nem volt, aki megfelelő válaszokat adott volna. Pontosan milyen kérdésekre?
Dénes Tamás: Az érdemi érdekvédelemre, ezen belül például a munkabeszüntetésre. A jogszabályok ebben a kérdésben megnehezítik az érdekvédők munkáját, de nem lehetetlen megszervezni egy sztrájkot, legalábbis meg kell próbálni: sztrájkbizottságot kell alakítani, és meg kell kezdeni a tárgyalásokat a kormánnyal. A szociális szférában például több mint két évig tartott, amíg eljutottak a sztrájkig. Sokféleképp ki lehet szúrni az érdekvédőkkel, volt olyan eset, hogy addig passzolgatták a bíróságok egymás között az engedély kiadását, míg lejárt a határidő. Egyébként sokkal jobban jár a kormány, ha engedi a munkavállalót sztrájkolni, mert akkor nem kell utcára vonulni, vagy olyan akciókat szervezni, amire az aktuális ellenzék rá tud szállni, és amit a közvélemény kormányellenesnek tud titulálni. Másfelől a hitet és az akaratot hiányoljuk a szakszervezeti vezetőkből. Tárgyalással eddig jutottunk, most már másképp kell érvelnünk, hogy meggyőzzük a döntéshozókat: az egészségügybe invesztálni nem kidobott pénz.
MN: Vagyis nem volt más, aki vállalta volna a sztrájkot is?
DT: Volt, aki azt mondta, nincs szükség rá, már így is tárgyalunk a kormánnyal, volt, aki szerint nem lehet megcsinálni, és volt, aki szerint igen, de úgysem vesznek részt benne az orvosok. Egyébként sokféleképpen lehet sztrájkolni: az egyik formája, ha szervezetten nem vállalunk túlmunkát és betartjuk a szabályokat. Viszont sok orvos és főleg ápoló egyik hónapról a másikra él, anyagilag nem teheti meg, hogy nem vállal túlmunkát. Az oldjuk meg! politikájának irányt kell váltani: nekünk kell megmondani az osztályvezetőnek, hogy ti oldjátok meg, én nem vagyok hajlandó halálra dolgozni magam és 8-10 évvel kevesebbet élni, mint az átlagpopuláció.
MN: Szakemberektől hallani, hogy ha az orvosok minden szabályt betartanának, összeomlana a rendszer.
DT: Nem omlana össze, de megbénulna. Próbálkoztak már ezzel néhány éve, de megfélemlítették a kollégákat, és végül mindenki visszaállt a sorba. Szervezetten nehéz ezt csinálni, annyit tudunk tenni, hogy összegyűjtjük a vonatkozó szabályokat, és a tagjainknak teljes körű jogsegélyt nyújtunk. A mi feladatunk az érdekvédelem lehetőségének megteremtése – utána a kollégákon áll vagy bukik a siker.
MN: Más szakszervezetekkel tervezik az együttműködést?
DT: Bárkinek a csatlakozását elfogadjuk, de az együttműködés számunkra az, hogy mindenki kitalál egy szellemi terméket, amit összerakunk, és ettől megyünk előre. Abból már elegem van, hogy ti kitaláltátok, mi segítünk, aztán érkezik egy sajtóközlemény, amit köszönünk, de sokra nem megyünk vele. Nem fogjuk legitimálni a nem működő szervezeteket. Az, hogy az egészségügy ma itt tart, az egészségügy érdekvédelmének is köszönhető.
MN: Ha szétnézünk, látunk kamarát, szakszervezetet, szövetséget, civil szervezetet: szétaprózódásról, az együttműködés hiányáról vagy csupán más jellegű feladatokról van szó?
DT: A kamarák hivatásrendi köztestületek, ahol nem válogathatom meg, hogy akarok-e tag lenni, vagy sem. Mások, mint egy önkéntes alapon szerveződő csoport, bár tény, hogy vannak bizonyos feladataik, amiket ha ellátnának, nem kellene sztrájkolni. Például ha egy sebészeten nincsenek meg a feltételek a gyógyításhoz, fel kellene lépniük a betegbiztonság érdekében. Ilyet a Magyar Orvosi Kamara (MOK) országos vezetésétől nem láttam egyszer sem. De az is igaz, hogy mindenki más szerepet tölt be az érdekvédelemben. Ettől még lehetne és kell is együttműködni: közös célt kell találni, ami mögé mindenki beállhat. Ez lehet a minőségi és biztonságos betegellátáshoz szükséges források biztosításának kiharcolása.
MN: Ha már említette a MOK-ot: sok helyen kritizálta az országos vezetést, hogy miért folytatnak gazdasági tevékenységet, miért nem lépnek fel határozottabban.
| ||
DT: Ezek abban a négynapos kampányban hangzottak el, amikor jelöltek a MOK elnöki posztjára. Megvan a véleményem az országos vezetésről, de nem akarok marakodni. Én anno a kampányban azt akartam mondani, hogy ha én lennék az elnök, nem venném fel azokat a jutalmakat, amiket Éger elnök úr (Éger István, a MOK újraválasztott elnöke – F. Zs.) igen, mert ez az egyik oka a MOK népszerűtlenségének az orvosok körében. A Reszasznál ezért is döntöttünk úgy, hogy nem veszünk fel addig tiszteletdíjat, amíg a szakorvosok alapbére nem emelkedik, és nem lehet jutalmakról beszélni addig, amíg a kívánt alapbéreket el nem érjük. A véleménykülönbség ebben van köztünk, és abban, hogy Éger István szerint jó döntés volt, hogy a tavaly májusi demonstráció kapcsán mindössze egy sajtóközleményt adott ki az országos vezetés – szerintünk meg igenis buszokat kellett volna küldeni az orvosokért. Ha a hatezer ápoló mellett ott lett volna hatezer orvos is, talán nem itt tartanánk.
MN: Ha tehát a MOK tenné a dolgát, nem lett volna szükség a Reszaszra?
DT: Ha jól működne az érdekvédelem, akkor fölösleges lett volna. Vannak, akik azt mondják, a Reszaszt csak azért hoztuk létre, mert nem sikerült a MOK országos vezetésébe bejutnunk. Ez nem igaz. Megtiszteltetés lett volna, és azzal az eszköztárral, ami a MOK-nak van, egy év alatt meg is lehetne oldani a kérdést. Én a Magyar Rezidens Szövetség (MRSZ) elnöki posztjáig országosan nem vállaltam szerepet az érdekvédelemben, de elkezdett frusztrálni, hogy olyanok szervezik az életemet, akik láthatólag rosszul csinálják, ezért döntöttem az aktívabb szerepvállalás mellett.
MN: Az MRSZ egy 2013-as kutatás eredményeként publikálta, hogy sokan elutasítják a hálapénz intézményét, megalázónak tartják, és ez az orvoselvándorlás legfőbb motorja.
DT: A Reszasz zászlajára elsősorban nem ez van tűzve, az MRSZ-szel próbáltuk meg ennek a szoftkorrupt rendszernek a negatív hatásait bemutatni. Úgy tűnik, sikerrel, és arra is jó volt, hogy mind az orvosokat, mind a társadalmat érzékennyé tegyük a problémára, hogy aztán az 1001 orvos a hálapénz ellen nevű csoport levele, melynek én is aláírója vagyok, ilyen nagyot szóljon. Mi nem akarunk azzal foglalkozni, hogy ki fogad el hálapénzt és ki nem, hisz sok orvos a megélhetése érdekében fogadja el. Mi egy teljesen új rendszert akarunk: tisztességes bérekkel, hálapénz nélkül. Nem akarunk borítékokból élni egy kiszámíthatatlan életpályán.
MN: Egy interjúban elmondta, volt időszak, amikor elfogadta a hálapénzt, sőt erre alapozta a megélhetését, aztán elege lett, kiszállt. Hogyan?
DT: Láttam az otthoni viszonyokat Romániában – ahol már szintén elindult az orvosoktól egy hálapénzellenes mozgalom –, hogy a szüleim szívesen adták az orvosnak a hálapénzt, mindenki elfogadta, így működött a rendszer. Azt gondoltam, ha ez Magyarországon is így van, elfogadom. Aztán volt, aki szemlesütve jött a zárójelentésért, mert nem tudott, nem akart adni. Látva ezt, és azt, hogy ha nem kapok, nem tudom kifizetni a számlákat, létbizonytalanságban élek, úgy döntöttem, van másik megoldás: inkább felfordítottam az életem, és azóta minden hónapban egy hetet egy angliai magánklinikán dolgozom. Sikerült megelőznöm azt a fázist, amikor már elvártam volna a borítékot.
MN: Miért ilyen nehéz dolog ez?
DT: Mert a mindennapos megélhetésről beszélünk. Ezért megértem azt is, aki ellenzi, amit akarunk. Ez egy 40-50 éven keresztül belénk ivódott szokás, olyan, mint a dohányzás: egyik napról a másikra kell letenni. Ezért vitatkozunk ebben a kérdésben az államtitkár úrral, aki azt mondja, majd kikopik magától. Nem fog. Egyébként tudja, hogy ma Magyarországon Balog Zoltán van leginkább a hálapénz ellen? Hiszen amikor aláíratja a fiatal rezidensekkel a szerződést a Markusovszky-ösztöndíjról, arra kötelezik őket, hogy ne fogadjanak el hálapénzt. 80-90 százalékban azt mondjuk, amit a kormány, csak a maradék 10-20 százalék – a bérrendezés – nálunk az elején van, és nem a végén.
MN: Ónodi-Szűcs Zoltán államtitkár azt is mondta, hogy először át kell szervezni az egészségügyet, addig felesleges pénzt tenni a rendszerbe.
DT: Átalakítás nélkül a rendszerbe ne is toljanak pénzt, de a bérek fejlesztésébe igen. Annak nagy része áfa és fogyasztás formájában úgyis visszamegy az államkasszába. Másfelől a betegek biztonságáról van szó: a szakadék kétméteres, a kormány meg ugrott 30 centit. Az irány jó, de ezt nehéz elmagyarázni annak a betegnek, aki nem kapja meg a megfelelő ellátást. A helyzet kritikus, a megoldást nem lehet tovább halogatni. Nem államtitkári, hanem miniszteri és kormányzati szinten dől el, mekkora forrást kap az egészségügy. Ezért is felesleges vegzálni az aktuális államtitkárt, ő akkora pályán focizik, amekkorát rajzolnak neki. Érdekvédőként már a harmadik államtitkárral vagyok kapcsolatban. Remélem, nem lesz új, annak semmi értelme, a mostani is meg tudná oldani a problémát, ahogy a többi is megoldotta volna, ha kap elegendő forrást hozzá.
MN: Mekkora lenne ez a forrás?
DT: A betegbiztonság visszaállítása érdekében el kell érnünk azt, hogy az elkövetkező három évben minimum a GDP két százalékával emelkedjen az egészségügyre fordított forrás. Ez jelenleg 3,9 százalék.
MN: Abból futná a tisztességes bérekre is?
DT: Sokan azt próbálják kommunikálni, hogy ez túl nagy falat, nem tudunk nyugati béreket adni. Nem is kell! Azt szeretnénk, ha a mindenkori magyar kormánynak annyira lennének fontosak a betegek és az egészségügy dolgozói, mint a cseheknek vagy a lengyeleknek. Nem azt kérjük, hogy annyit költsünk, mint Németország a maga körülbelül 9 százalékával, de kezdjünk közelíteni hozzájuk. Ehhez az első lépés a bérek rendezése. Nem a nyugati többmilliós fizetést akarjuk, hanem a 300 ezret a rezidensnek, 500 ezret a szakorvosnak és 700 ezret a főorvosnak, és tisztes béreket az oktatóinknak. Ezt nem én vagy a szakszervezet találta ki, hanem a 2013-as felmérés mutatta: ennyivel már elégedettek lennének a hazai orvosok.
MN: Ennyiért tehát akár haza is jönnének, otthagyva a milliós nyugati fizetéseket? Vagy ez csak azokat állítaná meg, akik külföldre készülnek?
DT: Az elvándorlást markánsan csökkentené, de sokan haza is jönnének. Az, aki most kezdené el az egyetem után orvosi hivatását, látná maga előtt a megélhetés szempontjából kiszámítható életpályát. Persze van, aki úgyis elmegy – az USA-n kívül minden országból van orvoselvándorlás –, de lesz olyan is, aki azt mondja, kint összegyűjtöttem valamennyit, ahhoz hozzárakom a tisztességes otthoni bérem, hazamegyek, és jól fogok élni.
MN: Ezek a bérek ahhoz is elegendők lennének, hogy a hálapénz eltűnjön a rendszerből?
DT: Ilyen bérek mellett a legtöbb orvos már elutasítaná, de büntetni kellene – mindkét oldalt, úgy, mintha én egy rendőrt akarnék megvesztegetni. De ez annak a folyamatnak a végén van, ami szerint három év alatt elérjük a kívánt béreket, és esetleg kidolgozzuk a saját orvosválasztás technikáját is – ami egyébként sehol a világon nem ingyenes.
MN: A saját orvosválasztással még inkább a magánszektor felé lépdelnénk?
DT: Az államiban is meg lehetne oldani. Két lehetőség van: vagy sok pénzt rakunk bele az állami rendszerbe, vagy az állam szerződést köt bizonyos magánszolgáltatókkal, ahol, ha egy sérvműtétért egy egységet fizet az állami biztosító az állami kórháznak, a magánintézménynek viszont csak 0,6 százalékot, akkor az állam nyer 0,4 százalékot. Ezzel még az is profitálna, aki nem tudná megfizetni az extra szolgáltatásokat: előrébb kerülne a várólistán, mert kikerülne előle az, aki fizetett a magánszolgáltatásért. Persze a kórházigazgatók erre a modellre azt mondanák, hogy a betegek, akik most pénzt hoznak az intézményeknek, kikerülnének a rendszerből, és maradnának a súlyosabb, veszteségesebb esetek az állami kórházakra. Ez a mai abnormális finanszírozási struktúrában igaz is, ezért az egész finanszírozást át kell világítani. A magánrendszer pedig profitra megy: a könnyebb műtéteket átveszi, de a nagy hasi műtétek vagy az onkológia marad az állami szektorban. Viszont ne felejtsük el, így is tehermentesítheti az állami szektort. Ha saját orvosválasztásról beszélünk, elvi gátakat kell áttörnünk. Amikor a kormány azt mondja, az egészség nem üzlet, akkor úgy is értheti, nem akar az egészségügyi hozzájáruláson kívül pénzt kérni a betegektől. Ezzel egyetértünk, ha az önkéntes, extra szolgáltatás igényét törvényes keretek között elégítik ki. Egyébként ha az egészségügy nem üzlet, miért hagyjuk a hálapénz rendszerét létezni? Ez a legmocskosabb fizetős egészségügy.
MN: És mi a helyzet a vizitdíjjal?
DT: Az más, az kötelező volt, az extra szolgáltatásokért kért díj pedig önkéntes. A vizitdíjszerű intézkedéseket egyébként is nevelésre, és nem pénzbeszedésre szokta használni egy állam. Ezért is bukott meg: másra akarták használni, mint amire való lenne.
MN: A Publicus Intézet tavaly novemberi kutatása szerint a megkérdezettek kétharmada fizetne vizitdíjat, ha ezt az állam az egészségügy fejlesztésére fordítaná.
DT: Ez a kutatás nem azt mutatja, hogy vissza kellene vezetni a vizitdíjat, hanem hogy az emberek hajlandók fizetni önként azért, hogy jobb legyen az egészségügy színvonala.
| Névjegy Dénes Tamás az erdélyi Krasznán született, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen végzett általános orvosként 2005-ben. Egy évvel később a veszprémi Csolnoky Ferenc Kórházban kezdett dolgozni, itt szerezte meg sebészeti szakvizsgáját is. 2013-ban a Magyar Rezidens Szövetség elnöke lett, pozíciójáról 2015 novemberében mondott le. Idén január elején társaival megalapította a Rezidensek és Szakorvosok Szakszervezetét, amelynek elnökévé választották. |
