Tapolca belvárosában, egy társasház két és fél szobás lakásában él együtt a harmincas éveiben járó György, József és Zoltán. Vidám színekkel dekorált falak, egyszerű bútorok, jól felszerelt konyha és fürdőszoba az alap, de tévé, számítógép és internet is van az otthonukban. Pedáns rend, a fiúk szigorú beosztás szerint takarítanak. A reggelit és a vacsorát maguknak készítik, ebédet kapnak a munkahelyükön. A szomszédokkal jól megvannak, a lakást pedig azért is szeretik, mert nyugodt helyen van és nincs messze a buszmegálló. Szabad idejükben kirándulgatnak, drukkolnak a focimeccsen, György alkalmanként misére megy, de Tapolcán még üzemel a mozi is. Míg József feltesz egy kávét, György folytatja: nemrég elmentek a borfesztiválra, ahol volt egy jó koncert is, "elénekeltük a pálinkadalt". Zoltán most nincs itt, de két lakótársa szerint már "kinézte magának a vasutasnapot". Három fiatalember, akik normális életet élnek.
Fotó: A szerző felvétele
Júliusi beköltözésük előtt a Tapolcától pár kilométerre lévő Lesencetomajon, a Veszprém Megyei Önkormányzat Pszichiátriai Betegek és Fogyatékosok Otthonában laktak. Ők az elsők, akik elhagyhatták a mintegy 200 fős bentlakásos intézményt, hogy saját, önálló életet élhessenek. A váltást az Értelmi Fogyatékossággal Élők és Segítőik Országos Érdekvédelmi Szövetsége (ÉFOÉSZ) szervezte, de az úgynevezett Kulcs program első megvalósult projektjéhez valamennyi szereplő együttműködésére szükség volt. Az ÉFOÉSZ az intézmény dolgozóival együtt választotta ki az önként jelentkezők közül a három fiatalt, akiket két részletben - az intézményben, majd az új otthonukban - felkészítettek a kinti életre, de a váltáshoz természetesen kellett a fenntartó megyei önkormányzat támogatása is. A lesencetomaji otthonra eleve úgy esett a választás, hogy ennek az intézménynek a vezetése volt nyitott a programra, a városi önkormányzat pedig biztosította a bérlakást, ráadásul a megannyi önkéntes munkájával rendbe hozott ingatlan bérleti díjából eleinte lelakható a felújítás ára. Az ÉFOÉSZ támogató szolgálata pedig az önérvényesítésre oktatástól a kísérésig biztosít minden olyan szolgáltatást, amire a fiúknak szüksége van. Akik egyébként részmunkaidőben továbbra is az intézményben dolgoznak - például szivacsot darabolnak, vagy kerámiatárgyakat festenek -, de György kinti "maszek munka" keretében ültetett már facsemetét, dolgozott szőlőben. "Sajnálták bent, hogy elmegyek, de mondtam, hogy visszajárok dolgozni, a kapcsolat nem szakad meg. A születésnapomra a barátnőmet is meghívtam ide" - büszkélkedik. Később a városban még összefutunk Józseffel, aki a késő őszi napsütést élvezve látszólag cél nélkül lófrál: mosolyogva int az utca túloldaláról. Kívülállóként szemlélve az egészet teljesen érthetetlennek tűnik, vajon eddig őket miért kellett, a hozzájuk hasonlóan értelmi fogyatékkal élőket pedig miért kell még mindig elkülöníteni, akár több századmagukkal is összezárva.
Másik út
Jelenleg 15 ezer fogyatékos személy és nyolcezer körüli pszichiátriai beteg él száz intézmény mintegy százhatvan telephelyén, azaz átlagosan száznegyvenen laknak egy épületben, jórészt az országhatár közelében álló egykori kastélyokban, kúriákban - de van hétszáz fős komplexum is. Az értelmi fogyatékkal, autizmussal és súlyos fogyatékkal élők száma ugyanakkor csaknem százezer, vagyis a többség otthon lakik a családjával. Ilyenkor az egyik családtag (elsősorban az anya) munka helyett kénytelen otthon maradni, aminek szinte mindig elszegényedés, megoldhatatlan családi konfliktusok és végleges elszigeteltség a következménye. Márpedig ebből lehet választani: sovány állami juttatásokat igénybe véve maguk látják el a fogyatékos családtagot, vagy "bedugják" valamelyik távoli, nagy létszámú intézménybe, ahol azután alig tudják látogatni, és ahonnan ő már jó eséllyel soha nem kerül ki. A megoldás az volna, hogy aki akar, elköltözhetne otthonról egy normális lakásba - mint ahogy bárki más -, és az egyéni szükségleteinek megfelelő támogatást a lakóhelyétől függetlenül megkapná. Ehhez természetesen hozzátartozik, hogy segítenek neki munkát találni, és csak végső esetben valamilyen speciális munkahelyen. Aki pedig továbbra is otthon lakik, annak napközbeni foglalkozásokat biztosítanak, és a szülei visszamehetnek dolgozni - így sem ő, sem a családtagjai nem rekesztődnek ki a társadalomból. Mindez persze csak elméletileg egyszerű: a fenntartók eladják a mostani intézményeknek otthont adó épületeket (vagy az önkormányzatok más funkciót keresnek nekik), helyettük szociális bérlakásokat vesznek immár a településeken belül, korszerűsítik a fogyatékos személyeknek nyújtott segítő szolgáltatások tartalmát, és mindenkinek hozzáférhetővé teszik őket. Utóbbit nem is kellene a nulláról kezdeni, hiszen nappali intézmények most is vannak, illetve működik a támogató szolgálatok hálózata - ám ezek kapacitása olyan kicsi, hogy a többség számára elérhetetlenek. Az átállást a két szokásos probléma gátolja: pénz kell hozzá, valamint egész csokornyi reformot feltételez (lásd a Senkik című keretes írást), ami természetesen hatalmas mennyiségű érdeksérelemmel jár.
A szétszórt, változatos lakhatási formák fenntartása elvileg drágább a koncentrált elhelyezésnél, csakhogy számos eddigi szolgáltatás - például nagy konyha, takarítószemélyzet, mosoda, fűtő, intézeti orvos - megszűnik vagy a mértéke összességében csökken. Természetesen segítségre a lakásokban élőknek is szükségük van, de mindenkinek másra, máskor és máshogy. Az is biztos, hogy aki egész addigi életében csak szeletelve látott kenyeret, előre meghatározott időpontokban ihatott teát, soha nem fizetett be csekket, nem mehetett el a háziorvoshoz, de még a sarki zöldségesnél sem járt, annak nagyon sok mindent meg kell tanítani, és szükség esetén a későbbiekben is a segítségére kell lenni. Az állami költségek csökkenését eredményezi az is, hogy az integrált lakókörnyezetben élők egy része - megfelelő rehabilitációs szolgáltatások segítségével - képessé válik arra, hogy a nyílt munkaerőpiacon találjon munkát. Az életminőség-javulás pedig értelemszerűen nem számszerűsíthető. Mindenesetre a Budapest Intézet és a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) idei közös tanulmányának (Verdes Tamás –Scharle Ágota–Váradi Balázs: Intézet helyett) a kalkulációja szerint az új lakhatási-szolgáltatási rendszer működtetése egyáltalán nem kerül többe az államnak, mint a nagy intézményi struktúra fenntartása. Az átállás viszont valóban költségigényes: ezt a tanulmány szerzői 50 milliárd forintra becsülik, melyből a legnagyobb tétel, mintegy 40 milliárd, az önkormányzati bérlakások megvásárlása.
Fotó: A szerző felvétele
Nehéz, tehát lehetetlen
Az igazi gond, hogy az elmúlt évtizedekben létrejött az az intézményi hálózat, melynek szereplői kialakították a rendszerhez idomuló stratégiáikat, és gyakran valóban megpróbálják kihozni a szisztémából a maximumot. Mára gyakorlatilag meggyőzték magukat és a döntéshozókat, hogy ennél több nem tehető, ezért sokszor nem is értik, miért kritizálják a hozzáállásukat. A szinte felfoghatatlan hospitalizációs ártalmak (és gyakran a durva begyógyszerezés) következtében az intézeti lakók nagy része sem tudná elképzelni, hogy egyik pillanatról a másikra elköltözzön. Ahogy az egyik érdekvédő fogalmazott: olyan gondozottakkal találkoznak, akik nem tudják például, hogy a saját testük felett maguk is rendelkezhetnének - szinte elfeledtették velük, hogy ők emberek. És erre mindig lehet hivatkozni: a lakóknak jó így. Az információnyújtás, a felkészítés és a fogyatékos emberek döntéseinek tiszteletben tartása tehát kardinális kérdés. Ám mint az írásunk elején említett Kulcs program is mutatja, egyáltalán nem megoldhatatlan vállalkozásról van szó.
Igaz, a lesencetomaji intézmény sok szempontból nagyon különbözik az átlagtól. Nem a világ végén, hanem a városhoz közel, egy kistelepülés közepén fekszik, és a vezetése is jóval nyitottabb a szokásosnál (például készségesen végigkalauzoltak minket a birtokon, míg más helyekre a belépés szigorúan tilos). Szántó Ferenc igazgató hosszasan sorolja a lakók életminőségét javító erőfeszítéseiket: "Részt veszünk a szüreti felvonuláson, a falunapon, a lakók felolvasnak az istentiszteleten, takarítunk a templomban, szerepelünk az idősek napján. A község elöljárói is eljárnak a rendezvényeinkre, focimeccsre a faluból hívunk bírót, a helyi gyerekek is átjönnek hozzánk focizni, vegyesen mennek túrázni. Tartunk bent disznóvágást, a temetőbe év közben is többször kimegyünk. Természetes, hogy a lakóink kint töltik a szabad idejüket, kint vásárolnak vagy dolgoznak. De elmegyünk velük Pestre múzeumlátogatásra is, vannak balatoni táborozások, külföldi kirándulások." Mint mondja, nekik azért fontos az ÉFOÉSZ programja, mert ez a többi lakónak is perspektívát ad, önérvényesítésre, tenni akarásra sarkall. "Aki a lehetőségeihez képest fejleszti a képességeit, az tovább tud lépni, és minőségibb életet tud élni. Ehhez a mi lakóotthoni ellátásunk és a Kulcs program is reális célt ad." Az intézményre mindezek ellenére szerinte szükség van: "Biztosan lehetne még kiköltözőket találni, de mindenki nem mehet ki, erre csak a lakók kisebbik része alkalmas. Márpedig számunkra mind a 196 ellátottunk ugyanolyan fontos, mint a három fiatal. Az intézmény nagyon jól be van ágyazódva a településbe, hiszen már több mint ötven éve itt vagyunk. A dolgozók 90 százaléka is a három Lesencéből jött, van, akinek már a szülei, nagyszülei is itt dolgoztak. A munkatársaim a szaktudáson kívül empátiával is rendelkeznek."
A fenti kettősség a mindenkori kormányokat jó ideig a semmittevésre ösztökélte. A nagy intézményi rendszer fokozatos megszüntetését (szakkifejezéssel: férőhelykiváltás, kitagolás) már 1998-ban jogszabály írta elő, tartalmazták azt az aktuális fogyatékosügyi programok, Magyarország 2007-ben a világon elsőként hirdette ki a fogyatékos személyek jogairól szóló - és az integrált lakhatást szintén követendőnek tartó - ENSZ-egyezményt. De a kitagolás csak nem akart elkezdődni: állítólag mindenki nagyon szerette volna, de mindig "kiderült", hogy - speciálisan Magyarországon - az intézeti lakók többsége sajnos alkalmatlan az önálló életvitelre. A valódi okokat jól szemlélteti az említett tanulmány, amelynek "stakeholder-analízise" nem kevesebb mint 25 olyan szereplőt azonosított, akiknek ráhatásuk van a folyamatra. A szerzők a medián választópolgártól az intézmények vezetőin-dolgozóin, a fogyatékosszervezeteken vagy az egyházakon át a legkülönbözőbb önkormányzati, parlamenti és kormányzati szintekig elemzik, hogy az érintetteknek mi a viszonyuk az átalakításhoz, mekkora a befolyásuk a folyamatra, és hogyan lehetne megszerezni a támogatásukat, illetve leszerelni az ellenállásukat. Az elemzésből világosan látszik, hogy a legbefolyásosabb tényezők a status quo fenntartásában érdekeltek: az intézmény helyben munkahelyeket biztosít, mert a reform sok munkát és konfrontálódást igényelne, miközben cikluson belüli szavazatszerzésre nem alkalmas. A kitagolás ügye e pillanatban tehát nem áll jól, és ezen csak igen komoly erőfeszítésekkel lehetne változtatni: például a média segítségével, az átalakítás precíz megtervezésével és azzal, ha a dolgozóknak alternatívát mutatnának. Utóbbi azért is volna különösen fontos, mert az intézetek személyzete - esetleg átképzéssel - el tudná látni a kiterjesztendő támogató szolgáltatásokat. Egy részük ráadásul kifejezetten frusztrált jelenlegi szerepében, ezért esetleg vállalná is azt, hogy a jövőben egyetlen intézmény helyett sok lakásban végezze segítő hivatását.
Légy a levesben
Pénzhiányra amúgy nem lehet hivatkozni, hiszen az átállás jórészt finanszírozható volna uniós forrásból. Erre egyszer már történt is kísérlet, amikor öt évvel ezelőtt a 2007-2013 közötti uniós pénzügyi ciklusra készített magyar tervekbe az akkori kormányzat fejlesztési szakemberei belevették a kitagolást. Azzal kalkuláltak, hogy az átállásra megszerzett pénz majd maga után vonja, mintegy kikényszeríti az - amúgy szóban, jogszabályokban, nemzetközi kötelezettségekben addig is meglévő - tényleges kormányzati elszánást. A számítás nem jött be, hiszen a 2009-ben társadalmi vitára bocsátott tízmilliárdos pályázati kiírás megengedte volna akár 150 fős nagy intézmények bővítését, sőt építését is - holott az unió épp ezek megszüntetésére adta a pénzt. Ez végül csak azért nem valósult meg, mert több tucat civil szervezet és független szakember tiltakozott az akkori miniszterelnöknél, így a pályázati tervezést újraindították (lásd: Amikor nem a pénz kevés, Magyar Narancs, 2011. február 10.). Kiderült tehát, hogy nem lehet fordítva ülni a lovon: előbb igenis szükség van egy következetesen képviselt állami kitagolási stratégiára, és a jelenlegi intézmények kiürítését és ezzel párhuzamosan a lakások megvásárlását csak ezután lehet megvalósítani. A szociális tárcánál el is kezdődött a szakpolitikai munka, amit a kormányváltás utáni gárda is folytatott - nyilván nem függetlenül attól, hogy a civil szervezetek egy pillanatra sem vették le napirendjükről a problémát, és ekkorra az ország fogyatékosügyi hozzáállása is kezdett vállalhatatlanul kínos lenni.
Így készült el a férőhelykiváltásról szóló stratégia, amelyet idén júliusban kormányhatározat hirdetett ki, és amely irányát tekintve kifejezetten előremutató dokumentum lett. A paternalista szemléletmód helyett a fogyatékos emberek önrendelkezéséből indul ki, személyre szabott és szükségleteken alapuló szolgáltatásokról rendelkezik, ezen belül a munka, a szórakozás és az otthon színtereit különválasztó támogatott lakhatási formák létrehozását célozza. Aggasztó momentum viszont, hogy a stratégia önnön megvalósításának határidejét 2041-re teszi, holott ez az időtáv Magyarországon nagyjából az örökkévalósággal egyenlő (a nemzetközi tapasztalatok szerint még a leggondosabb végrehajtás esetén is elég 10-15 év). A legnagyobb probléma azonban az, hogy az önálló lakások és a legfeljebb tizenkét fő lakhatását lehetővé tevő házak vásárlásán kívül a maximum 50 fő ellátására alkalmas ún. lakócentrumok létrehozását is támogatja. Azaz valahogy csak visszacsempészték a - kétségkívül kevésbé népes - nagy intézmények létrehozásának a lehetőségét. A stratégia magyarázata szerint ezt "az állapot súlyossága és az arra szervezett ellátás tárgyi (segédeszközök) és speciális személyi szükségletei indokolják". Tehát azért kellenének újabb intézetek, mert vannak súlyosan fogyatékos emberek, akiket csak így lehet ellátni, és ez így olcsóbb is - ez pontosan az az érv, amit a megszüntetendő intézmények vezetői és fenntartói hangoztatnak. Októberi látogatásunkkor a "reformpártiságával" szinte egyedülálló lesencetomaji igazgató is azért várta a pályázatot, mert az "50 fős gondozási egységek létrehozását tűzi ki célul". "A mi épületünk 1752-ben vadászkastélynak épült, a lakók 21. századi igényeit nem tudja kielégíteni. Az 50 főhöz még szakmai gárda tud felsorakozni, és a lakóink is arra vannak szocializálódva, hogy nagy közösségben élik az életüket, ahol van konyha, mosoda, egy csomó infrastrukturális dolog, ami a nagyobb létszámhoz van beüzemelve. Azért azt tudjuk, hogy gazdaságosabban is tud az ilyen működni, mint a kicsik" - vélekedett Szántó Ferenc.
Kovács Melinda, az ÉFOÉSZ ügyvezető igazgatója viszont hangsúlyozza, hogy nincsen olyan ember, akinek intézetben jobb volna. "A lakóotthonban élő súlyosan fogyatékos embereknek is nagyon sokat számít, ha nem egy teljesen ingerszegény környezetben kell eltöltenie a mindennapokat. Ha ezeket az embereket nemcsak tárolják, hanem mozgás is van körülöttük, föléjük hajolnak, arrébb tolják őket, zenét hallgathatnak, elmennek velük kirándulni, ahol érzik a napsütést vagy a majálison a sült kolbász illatát, az rengeteget javít az életminőségükön. Arról nem beszélve, hogy a kevésbé súlyosaknál is előfordulhat súlyos betegség, vagy az idősödéssel az állapotuk súlyossá válhat. Ilyenkor visszazsuppolják őket egy 50 fős intézménybe, csak mert több segítségre szorulnak?" A költségnövekedésről azt mondja, hogy nemzetközi számítások erre nincsenek, de egyáltalán nem biztos, hogy a változatos lakhatási formák alkalmazása drágább: hálózatszerű működés esetén a különböző eszközök cseréje teljesen jól megoldható, a támogató személyzet is mindig oda megy, ahol szükség van rá. Balogh Fruzsina, az ÉFOÉSZ szóvivője szerint mivel a kevésbé súlyos fokban fogyatékos emberek aktívabb életet - programokat, utazást, hobbit stb. - szeretnének, több segítségre van szükségük, ami akár többe is kerülhet - de ezt pontosan kiszámítani nem is lehetséges. "A régóta intézményben dolgozóknak az van a fejükben, hogy csak a lakók egy része alkalmas az önálló életre, a sajtóban az is megjelent, hogy a 15 százalékuk. Jó lenne tudni, hogy ezek a számok hogyan jönnek ki. Valamekkora fejlődésre minden ember képes, az önállóság pedig nagyon relatív fogalom. Én sem tudom otthon megjavítani a vízcsapot, segítséget kell hívnom. Majd a gondozottak is azt a támogatást veszik igénybe, amire szükségük van. De az is hamis sztereotípia, hogy előbb-utóbb mindenki ki akar költözni: van, akinek esze ágában sincs, mert kényelmesebb, hogy bent mindent megkap" - tette hozzá.
Utolsó esély
A kormányzati-önkormányzati-intézményi érvet az is gyengíti, hogy a szakértők egybehangzó állítása szerint az állandó felügyeletet igénylő súlyos, halmozottan fogyatékos emberek aránya nagyon kicsi (bár pontos nyilvántartás nincs erről). Azaz még ha igaz is lenne, hogy őket csak intézetben lehet ellátni - mint ahogyan az intézményi hálózattól független szakemberek szerint ez egyáltalán nem igaz -, még az sem indokolná, hogy a sok évig tartó kiváltás pont az ilyen lakhatási formák kialakításával kezdődjön. Míg ha ezt a kiskaput kinyitják, jó eséllyel megint "ki fog derülni": sajnos a magyar fogyatékos emberek döntő többségének "súlyos" az állapota, nem alkalmas az önálló életvitelre. Szerettük volna a kormányzati döntéshozók érveit is megismerni, de nem jártunk sikerrel (lásd Kommunikáció című írásunkat). Ez persze nem olyan meglepő: a magyar kormány minden létező fórumon és jogszabályban kiáll a kitagolás mellett, ezt ígéri az uniós pénz felhasználásakor is - nem lehet könnyű arccal vállalni, hogy a súlyosan fogyatékosokra hivatkozva mégis újabb intézményeket akarnak építtetni.
November 16-án a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség (NFÜ) honlapján megjelent a pályázat tervezete. A kiírás a stratégia irányát követi, azaz a települések belterületén teszi lehetővé az új lakhatási formák létrehozását, beleértve az 50 fős lakócentrumok kialakítását is. A hétmilliárdos keretből első körben várhatóan 8-10 nagy létszámú intézmény férőhelyeinek kiváltására lesz lehetőség, az éppen aktuális törvény pedig 2013 végéig 1500 fogyatékkal élő ember elköltözésével számol. A kiíró úgy szeretné ösztönözni a kisebb lakhatási formák létrehozását, hogy aki nem lakócentrumra pályázik, az az értékelésnél plusz két pontot kap, aki pedig az összes ellátott lakhatását lakásban és/vagy lakóotthonban oldja meg, további hármat - az összesen elérhető százból. Miközben ugyanígy három pluszponttal jutalmazzák azokat a pályázókat, akik az 50 fős lakócentrumot nem egyetlen épületben helyezik el, hanem az ellátás szempontjából ettől alig különböző "épületegyüttesben". A két hétig nyitva álló véleményezési periódusban tucatnyi civil szervezet, szociálpolitikus és gyógypedagógus jelezte ismét, hogy az 50 fős lakócentrum ellenkezik a szakmai alapelvekkel, az ország nemzetközi vállalásaival és az uniós források céljaival. Az NFÜ a véleményezőknek adott válaszában közölte: a kiírás megfelel a kitagolási stratégiának, lakócentrumot pedig csak indokolt esetben lehet fejleszteni.
Erről a bizonyos indokoltságról az Intézményi Férőhely Kiváltást Koordináló Országos Testület fog dönteni. A kitagolási stratégia szerint "a testület munkájában a fogyatékossággal élő emberek, az őket képviselő érdek-képviseleti szervezetek, a szociális és gyógypedagógiai felsőoktatási intézmények, háttérintézmények, valamint a szolgáltatásokat fenntartók vesznek részt." Papíron tehát megint minden rendben van. Csak épp a tizenegy fős testületet véletlenül sikerült úgy összehozni, hogy egyetlen fogyatékos embernek vagy fogyatékos embereket képviselő szervezet küldöttjének sem jutott benne hely. Később amolyan szépségtapaszként a Fogyatékos Emberek Szövetségeinek Tanácsa delegálhatott egy főt. Mint a TASZ felhívta rá a figyelmet, a tagok többsége a minisztériumnak vagy háttérintézményének az alkalmazottja, illetve munkahelyének pénzügyi stabilitása a minisztériumtól függ (van közöttük volt intézményvezető is), és amúgy is mindenkit a tárca helyettes államtitkára nevez ki és ment fel. Független szakmaiságról tehát szó nincs, holott ez a testület tudná még érdemben befolyásolni a pár héten-hónapon belül megjelenő végleges pályázati kiírást, és vesz majd részt az elbírálásban is.
Ezzel tizennégy év után visszaléptünk a startvonalra. Azoknak az önkormányzatoknak kellene pályázniuk saját intézményeik lebontására, amelyeknek ehhez különösebb érdekük nem fűződik. És azok a minisztériumi tisztviselők vagy a minisztériumnak elkötelezett tagok tudnák befolyásolni a pályázókat, akik az intézményi lobbival szemmel láthatóan képtelenek konfrontálódni. Ha az utolsó pillanatban nem történik valami csoda, akkor hiába van szó több mint százezer ember életéről, és hiába nem kerülne a váltás a magyar adófizetőknek semmibe, Magyarország továbbra is fejlesztheti a lebontásra ítélt tömegintézményeit.
SenkikKorai képzés, integrált oktatás, szakképzés, társadalmi befogadás, orvosi ellátás (többek között az orvosképzésen keresztül), lakhatás, munkaügyi szolgáltatások, gondnokság alá helyezés - és még sokáig sorolható, hogy Magyarországon mely területeken veszik szinte semmibe az értelmi fogyatékkal élőket. Az elavult szemléletet talán a választójog kérdésével lehet a legjobban jellemezni. A tavalyig hatályos Alkotmány szerint a gondnokság alá helyezett emberek - mely csoport jelentős átfedésben van a fogyatékkal élőkkel - egyáltalán nem voltak jogosultak a választásokon való részvételre. A képmutató magyarázat szerint nem tudnának racionális döntést hozni - miközben egy tisztán politikai aktusban a rációt értelmezni csakis szubjektíven lehet. Miután a strasbourgi bíróság egy konkrét ügyben hozott döntése elmarasztalta Magyarországot a szabályozás miatt, januártól az új Alaptörvény úgy rendelkezik, hogy a gondnokoltak választójogáról automatikus tiltás helyett egyedi elbírálás során a rendes bíróságok döntenek (bővebben lásd: Az értelem káprázata, Magyar Narancs, 2011. október 27.). Holott amíg az alapvető állampolgári jogtól megfosztásnak az önértékelésre vagy a kezdeményezőkészségre gyakorolt negatív pszichológiai hatásai egyértelműek, addig a feltétel nélküli választójog megadásának a veszélyei egyáltalán nem látszanak. Aki amiatt aggódik, hogy "azért tényleg vannak olyanok, akik nem tudnak rendesen választani", annak megnyugtató lehet, hogy az ilyen emberek nem is mennek el választani. Szokás még a fogyatékos emberek manipulálhatóságával érvelni, bár nem tudni, ez miért volna aggasztóbb, mint a falunapon osztogatott sör-virsli, a 13. havi nyugdíj ígérete vagy egy komplett választási kampány. Tehát csak remélni lehet, hogy a bírák által a jövőben alkalmazandó, nyilván tökéletesen objektív "hülyeségi teszteket" próbaként olykor egy-két politikussal is megoldatják |
KommunikációA kitagolás folyamatát vizsgáló korábbi cikkeink miatt már több mint két éve próbáljuk megismerni a mindenkori kormányzat szakmai álláspontját és a folyamat pillanatnyi állását. A több tucat telefonhívás és e-mail eredményeként egyetlen személyes találkozóra kaptunk eddig lehetőséget: még az előző kormány minisztériumi főtanácsadója ismertette azt a részérdekek közötti sodródást, ami az egységes állami fellépés hiányából következett. Ezenkívül semmitmondó, hárító vagy másokra mutogató válaszleveleket kaptunk. A kormányváltás után nem sokkal ez úgy változott meg, hogy egyáltalán nem kaptunk semmilyen választ, még arra a kérdésünkre sem, hogy miért nem kapunk választ. Idén újra próbálkoztunk, mindig jelezve, hogy a téma bonyolultsága miatt a személyes beszélgetést tartanánk célravezetőnek. A Nemzeti Erőforrás Minisztériumtól (Nefmi) augusztus 24-én azt tudakoltuk, hogy az 50 fős lakócentrumok létrehozását szerintük milyen okok magyarázzák, és várhatóan menynyire preferálják majd a pályázatban ezt - az egyöntetű szakmai vélemény szerint nemkívánatos - lakhatási formát. Megszólalót ugyan nem tudtak biztosítani, de a szeptember 12-i kimerítő írásos válaszuk szerint: "A lakócentrumok kialakítását ellátásszervezési szempontok, a gépek és tárgyi eszközök beszerzése és kihasználása, a speciális személyi szükséglet, valamint a költséghatékonyság is indokolja." Ezután ugyanezt megkérdeztük az NFÜ-től is, illetve arra is kíváncsiak voltunk, kikből áll a pályázat-előkészítő munkacsoport. Első kérdésünkre szeptember 26-án szó szerint ugyanazt válaszolták, amit két héttel azelőtt a Nefmi. A másik kérdésünkre neveket nem írt az NFÜ, ám közölte: a pályázat-előkészítő munkacsoport az elnökből, a titkárból és a minisztérium képviselőiből áll, de még lehetnek eseti tagok is. Ezek után nem erőltettük tovább a "beszélgetést". |
(A cikk elkészültét a Társaság a Szabadságjogokért [TASZ] jogvédő szervezet Oknyomozó programja tette lehetővé.)
