A Budapesti Nyomozóügyészség szerint a "razzia" harmadik napján Képíró Sándor járőrosztaga agyonlőtte a Steinberger házaspárt, az ágyában fekvő Weisz Irént és Scheer Ferencet. Képíró tagadja a vádakat. Újvidéken és a Dél-Bácskában magyar csendőrök és katonák három nap alatt - a magyar források szerint - 3340 embert, főleg szerbet és zsidót öltek meg, köztük 147 gyereket (szerb források több mint 3800 halottat említenek). Képíró 1996-ban települt vissza Argentínából, máig titokzatos körülmények között.
"Nem akarok sírni"
"Megyek, megnézem anyámat, mondta a férjem. Hazajött, kérdem, mi van. Semmi, semmi, mondta. De mi történt a Miletic utcában? Halott halott mellett fekszik. Az első két napon nem mondott semmit, mert nem akart rám ijeszteni. Orvosként próbálta megmenteni a sebesülteket. A harmadik nap látta, ahogy apját teherautón a strand felé viszik." Elvira Fisl 24 éves volt 1942 januárjában. Nem tartották se a szombatot, se az ünnepeket; 1941-ig, amíg a magyarok be nem vonultak a Délvidékre (a Bácskába, a Baranya-háromszögbe, a Muraközbe és a Muravidékre), és férje gyakorolhatta orvosi praxisát, nem foglalkoztak a zsidóságukkal. Elvira gyerekkorában testvérével szerbül, szüleivel németül beszélt, de magyarul is tudott. Az utcában ők voltak az egyedüli zsidó család; Elvira ma sem tudja, ő és férje hogyan úszhatták meg. "Bejöttek a csendőrök, elkérték a papírjainkat, és megnézték, nem bújtatunk-e gyanús elemeket. Az egyik katona szuronnyal a kezében lökdösött föl engem a padlásra" - miután elmentek, Elvira elküldte a bátyjáékhoz a férjét. Senki sem volt otthon. Bátyját, feleségét, és a szüleiket igazoltatásra a leventeotthonba vitték. Onnan a strandra kísérték, levetkőztették, majd a Dunába lőtték őket. Mínusz huszonhét fok volt, ezért előzőleg léket kellett robbantani a befagyott folyón.
"Az elcsúszások a kutató járőröknél kezdődtek. I. 23-án délelőtt tízkor jelentette Zöldi (Márton, csendőr százados - V. Sz.), hogy 100 hulla elszállítására kér kocsit. Nem tudva, hogy atrocitások áldozatairól van szó, hanem gondolva, hogy harcokból erednek a hullák, bátorítottam Zöldit. De. 11-kor a laktanya előtt újabb ötven hullát láttam" - mondta Feketehalmy-Czeydner Ferenc, a szegedi V. hadtest parancsnokaként a Délvidékre kirendelt karhatalom vezetője, az 1943-as újvidéki per elsőrendű vádlottja a Magyar Királyi Vezérkar Főnöke Bírósága előtt. (Közreadja: A. Sajti Enikő-Markó György, Hadtörténeti Szemle.)
Három nappal korábban, január 20-án plakátok jelentek meg mindenhol: kijárási és gyülekezési tilalmat rendeltek el, mindent el kellett sötétíteni, be kellett csukni a kapukat, nem lehetett rádiót hallgatni vagy templomba menni, és elnémultak a harangok. A várost körletekre osztották. Az eligazításon Grassy József vezérőrnagy ismertette a razzia céljait: szerb ellenállók (csetnikek), kommunisták felkutatása, igazoltatása, bekísérése, ellenszegülés esetén a "legszigorúbb fegyverhasználattal való megtorlás". A nyolc körletben hat-hétezer "gyanús" személyt, köztük gyerekeket, nőket és időseket fogtak le és vittek valamilyen gyűjtőhelyre. Innen szállították őket a leventeotthonba, ahol újvidékiekből álló igazolóbizottság működött.
"Január 21-én, péntek reggel kilenckor indult a razzia. Itt, végig a Miletic utcában. A mi házunk volt az első. A csendőrök végigvonultak az utcán, és végigölték a szerbeket és zsidókat. Én Baján voltam muszos. Még aznap megtudtuk, mi történt. Apámat, anyámat és a rokonság nagy részét lelőtték. A cselédek két gyereket elbújtattak a házban, úgy, hogy dunyhát dobtak rájuk. Egy másik cseléd viszont szólt a visszatérő csendőrnek, hogy maradt még egy ötéves kisfiú. Az öcsém volt." - Schossberger Pál húszéves volt a razzia idején. Ma is abban az utcában él feleségével, ahol az öldöklés kezdődött.
"Több megbeszélés volt Grassynál, ezek súlypontja az volt, hogy nem sétálás a cél, hanem a lázadó partizánok megsemmisítése. (...) Este én jelentettem Grassynak a huszonhat fegyverhasználatot, ami nála elégületlenséget váltott ki" - vallotta a perben Gaál Lajos csendőr alezredes, ötödrendű vádlott.
"Január 21-én délután Zergényi felkeresett a strandon és utasítást hozott, amely szerint szemrevételeznem kell a strandot a leventeotthonban halálra ítélt emberek kivégzése céljából (...) a csendőrök 15 férfit hoztak (...). Mindenki két lövést kapott, és utána a Dunába dobtuk. A második napon öt kivégzés volt. A harmadik napon délelőtt tíz órától kezdve hordták az embereket vegyesen katonák és csendőrök" - vallotta Korompay Gusztáv főhajónagy a tárgyaláson.
Edit Rot 19 éves volt ekkor, és életben maradt. Az újvidéki zsidó hitközség jéghideg irodájában egyik cigarettáról a másikra gyújt. "Túléltem a razziát, anyámmal, apámmal, nagyapámmal ellentétben túléltem Auschwitzot, nem akarok sírni." A visszacsatolás után a zsidók nem járhattak gimnáziumba; Edit apját kirúgták a munkahelyéről, a helyi bundagyárból. A nem újvidéki születésű zsidókat és cigányokat a magyarok egyébként visszaküldték szülőhelyükre. Editéket Rumába, azaz az akkori Horvátországba penderítették, de ők visszaszöktek. "A razzia harmadik napján délben két katona és egy csendőr kopogtatott be. Maguk nem zsidók, ugye, kérdezték anyámat. Már hogyne lennénk zsidók, felelte anyám. Megnézték a papírjainkat, átkutatták a padlást. Föl akartak engem vinni a padlásra. Állítólag én voltam Újvidék legszebb lánya. De apám nem engedte, mert beteg voltam, ne fázzam meg. Elmentek. Mi voltunk az egyetlen zsidó család az utcában, akit nem vittek el." Edit utólag tudta meg, hogy előttük állították le a razziát. Az előző nap azonban két nagynénjét megölték.
Hullarablók leszünk
A razzia második napján, 22-én este Grassy eligazítást tartott, és igen elégedetlen volt az eredményekkel. A megtorlás fokozására szólította fel a razziázó egységeket. A '43-as tárgyaláson többen vallották: Grassy itt mondta, hogy "úszszon el a piszok".
"Grassy a tiszteket magatartásuk miatt leszidta, ostorozta őket pipogya viselkedésük miatt és a kordonokért. Azt hiszem, itt hallottam, hogy a kegyelmes úr (Feketehalmy-Czeydner - V. Sz.) rendelete értelmében a kordonon által menőket le kell golyószórózni, az ablakokban megjelenőket pedig le kell lőni" - mondta a tárgyaláson Fóty Ferenc csendőr alezredes.
Eközben nemcsak a magyar parlamentben szólaltak fel az öldöklés ellen, de jelentős volt a külföldi tiltakozás is. Bár Szombathelyi már 22-én utasította Feketehalmy-Czeydnert az atrocitások beszüntetésére, a megtorlás 23-án is folyt.
Egyetlen emberrel találkoztunk, aki járt a Duna-parton: G. D. (nevét nem vállalta) ötéves volt, amikor a razzia második napján éjszaka kicibálták az ágyából. "Apám mondta a csendőröknek, hogy lázas vagyok, engem is kell-e vinni. De alig kaphattunk magunkra valamit, máris tereltek minket az utcára. Lassan haladt a sor, a mellékutcákból újabb és újabb tömegek jöttek. Szép séta volt, lefelé a Dunához. Próbáltak csendben tartani minket, hogy ne ébredjenek fel az emberek. A hideg miatt édesapám a karjában vitt, szorosan magához ölelve. A fegyverropogásra emlékszem, és arra, hogy eltűntek az emberek. Ilyenkor a zsidók imádkoznak" - meséli a férfi. Nem voltak már nagyon messze a Dunától, amikor leállították az egészet. A maradék tömeget beterelték egy közeli közintézménybe. Onnan reggel engedték haza őket. Apai nagyapját és feleségét vérbe fagyva találta meg D. édesapja: a második nap a házuk előtt lelőtték az idős embereket, hogy ne kelljen vesződni velük a Dunáig. D. ma is magánál hordja a zsebórát, ami a nagypapánál volt.
"Többször jelentettem Grassynak, hogy véres ruhák és gyermekholmik vannak. (...) Ez időben történt, tehát március 8., 10. körül, hogy Fóty azzal jött hozzám, hogy végre Grassy rendelkezett. Az értékesebb holmikat külön kell kezelni, míg a véres ruhákat és a gyermekholmikat el kell égetni" - vallotta a tárgyaláson Horkay alezredes. Horkayt és felettesét, Deák László alezredest speciális feladattal is megbízták, amiről Deák számolt be a bíróság előtt.
"Fóty parancsára külön tettünk 2 perzsa, 2 perzsaláb, 1 női és 2 férfibundát. Fóty említette, hogy ezeket külön kell értékesíteni, de azt nem mondta, hogy erre utasítást kapott. Azt mondta Horkay, hogy erről a nyolc bundáról senkinek sem szabad tudni, ezért az értékesítést nekünk kell eszközölni, mégpedig oly módon, hogy együttesen adjuk el, de ne tegyünk említést a bundák eredetéről (...)."
Az ötéves G. D. és családja még aznap elmenekült Újvidékről, mert nem tudták, meddig tart a mészárlás. Soha többé nem tértek vissza. G. D. nem tudja, hol vannak eltemetve a nagyszülei.
Nem volt túlkapás
"Az első eligazítás alkalmával Gaál azt mondta, hogy tisztogatás van, és minden szemetet le kell úsztatni. Én ezt írásban kértem, mire Gaál kijelentette, hogy a felsőbbség nem adja (...). Nálam egy fegyverhasználat volt, a harmadik napon, éspedig oly módon, hogy valaki megfogta egy csendőr szuronyát, mire az keresztülszúrta. Atrocitásról nincs tudomásom. Az én embereim kb. 150-200 embert tartóztattak le. Az udvaron a honvédtisztek mondták, hogy le kell lőni minden kommunistát és zsidót, és ők már hoztak is erre alkalmas legénységet" - vallotta Képíró Sándor, az 1943. december 14-e és 1944. január 14-e közti per XIII. rendű vádlottja. Képíró Sándorra a jeruzsálemi Simon Wiesenthal Központ bukkant rá 2006-ban. Egy glasgow-i pubban egy volt csendőr dicsekedett azzal, hogy hány zsidót öltek Újvidéken. A Wiesenthal Központ munkatársai a háborús bűnösöket felkutató Utolsó Esélyt Akció keretében felkeresték a hetvenkedőt: ő számolt be arról, hogy egy nála magasabb rendfokozatú csendőr ma is Magyarországon él. 2006-ban Efraim Zuroff, a központ igazgatója rögtönzött sajtótájékoztatót szervezett Képíró lakása elé, amely a Frankel Leó utcai zsinagógával szemben van. Azzal vádolták Képírót, hogy habár embert nem ölt, a csendőrjárőrök egyik vezetőjeként a háborús bűnösség felelőssége terheli a zsidók és szerbek kivégzéséért. 1944-ben a Horthy-hadsereg jó hírnevének megsértéséért elítélték, de tízéves fegyházbüntetését nem töltötte le. A Vezérkari Főnökség (VKF) bírósága három honvéd- és tizenkét csendőrtiszt ellen folytatott eljárást. Az ítélet elől több vádlott (Feketehalmy-Czeydner, Grassy, Deák, Zöldi) Albrecht főherceg segítségével (aki V. Béla néven a hungaristák titkos királyjelöltje volt, majd a nácik bukása után Argentínába menekült) Bécsbe szökött, majd beállt az SS-be. A fővádlottak Heinrich Himmler vendégeként érkeztek a náci Németországba. Képíró saját állítása szerint nem hagyta el Magyarországot, bár Zuroffék ennek az ellenkezőjét állították. A német megszállást követően német nyomásra Horthy pertörlést rendelt el.
Zuroffék azt is állították, hogy az 1943-as per után külföldre szökött Képíró 44-ben az SS-szel tért viszsza Magyarországra, és részt vett a zsidók deportálásában.
Képíró mindent tagadott. Védőivel arra hivatkozott, hogy 1944-ben azért nem vehetett részt az újvidéki deportálásokban, mert akkor még nem szolgálhatott, nem kapta vissza a rendfokozatát. Erre csak május végén került sor, a deportálások Újvidéken pedig április-májusban zajlottak. A 24. számú Honvédségi közlöny 1944. május 31-i száma szerint azonban Képírót 1944. február 18-ával helyezték vissza rendfokozatába. Képíróék szerint az ítéletet február 18-ával visszamenőleges hatállyal semmisítették meg, de június elsejéig nem végezhetett munkát.
A csendőr százados újvidéki deportálásokban való részvételére semmilyen adatot vagy tanút nem találtunk.
A fő vád azonban nem is ez, hanem Képírónak az újvidéki razziában játszott szerepe. Zuroffék 2006-os sajtótájékoztatóján Képíró lehozott a lakásából egy írást "Az újvidéki razzia hiteles története, avagy hogyan lettem háborús bűnös" címmel. Többek között azt állítja: 1944-ben kollektív vád alapján ítélték el, és egyetlen hullát sem látott Újvidéken. Képíró emlékezete azonban nem pontos: azt állította, hogy az első két napon "nem történt túlkapás", az ő területén "nem volt egyetlen fegyverhasználat sem", és a razziát a honvédség rendezte és vezette le. "A kivégzések a razzia harmadik napján a Duna-parton történtek, amit a honvédség rendezett, és ahol egy csendőr sem volt jelen" - írta Képíró.
Hogy a razzia első két napján is történtek kivégzések, fent már bemutattuk. Ha előbb nem is, de a razzia második napján tartott eligazítás után, ahol Grassy konkrétan kimondta, hogy megtorlásról van szó, és több áldozatot követelt, világos kellett, hogy legyen a résztvevőknek, mi zajlik Újvidéken. A. Sajti Enikő a Klubrádióban azt nyilatkozta: Képírónak járőrparancsnokként bizonyos mértékig mindenképp tudnia kellett arról, mi folyik a városban.
Az 1914-ben Sarkadon született Képírót, a makói csendőrtiszti iskola tanárát január 20-án rendelték Újvidékre. A jogász végzettségű csendőr főhadnagy vonaton érkezett a városba, ahol korábban még nem járt, és elmondása szerint 23-án vissza is ment onnan. Újvidéki túlélő beszélgetőpartnereink jól emlékeznek a nevére, hiszen alá tartozott az egyik körlet: a Futaki és a Zsidó utca környéke (ahol a zsinagóga is található). Nem világos azonban, hogy Képíróra azóta emlékeznek a helyiek, amióta Zuroff robbantotta az ügyet, vagy a magyar csendőr neve korábban is közismert volt. Cseres Tibor Hideg napok című könyvében (melyből az azonos című film is készült) Képíró az egyetlen, aki a saját nevével szerepel és kegyetlenkedik. A. Sajti Enikő és Markó György azonban megjegyzi: nem világos, hogy Cseres miért épp őt emelte ki, amikor Zöldi Márton szerepe sokkal jelentősebb volt.
A Narancs munkatársai azért utaztak Újvidékre, hogy szemtanúkat és Képíróval kapcsolatos dokumentumokat találjanak. Nem jártunk sikerrel: a szerbiai dokumentumokat már átadták a magyar hatóságoknak, olyan túlélőre pedig, aki személyesen találkozott volna Képíróval, nem bukkantunk.
Egy kör a strandig
Az 1943-44-es pernek Képíró XIII. rendű vádlottja és mellékes szereplője volt. Két zászlóaljparancsnok azt vallotta, hogy Képíró körletében nem volt fegyverhasználat - a per ezen mondatait idézi igazolásképpen Képíró egy néhány évvel ezelőtti, a szerb televíziónak adott riportjában. Nem idézi azonban egy csendőrtársát, Szentpáli-Gavallér András csendőr főhadnagyot, aki a razzia harmadik napján Képíró mellé volt beosztva. A csendőr említ egy fegyverhasználatot.
"Ugyanis egy zsidó házaspárt akart igazoltatni a cs. járőr, az asszony azonban az igazolást megtagadta, és a járőrt a lakásból kiutasította, sőt megragadta a csendőr puskáját, mire a csendőr a fegyverét használta. Nagy, erős asszony volt az illető, ki akarta csavarni a fegyvert a csendőr kezéből. A szobában volt a férje is, ki szintén ellenállt, mire őt is lelőtték. Én Képírónak azt jelentettem, olyan értelemben, hogy a fegyverhasználat jogos volt. Nem emlékezem arra, hogy Képíró Gaáltól valamilyen parancsot írásban kért volna."
Képíró a perben is és azóta is azt mondja: azt kérte Gaáltól, adja írásba, hogy tisztogatás van, és "minden szemetet le kell úsztatni", de miután nem adta, Képíró nem követte a parancsot. Máskor azonban azt mondja: nem tudta, mi folyik Újvidéken. Gaál, Képíró felettese a következőket vallotta: "Tíz órakor jelentette Zöldi, hogy a laktanya előtt hatvan-nyolcvan embert agyonlőttek, mert kézigránátot dobtak. Délután Grassy üzent értem, hogy Bátoryval menjünk ki a Duna-partra, mert ott állítólag atrocitások történtek (...) A második napon, jan. 22-én azt hiszem Képíró szds. jelentette, hogy kérem, itt tulajdonképpen nem erről van szó. Én a Képíróra való tekintettel, ki azt mondta, hogy miért nem adtak írásbeli parancsot, ragaszkodtam az írásbeli utasításhoz. (...) Valótlan, hogy Képíró előtt olyan kijelentéseket tettem volna, hogy nem rendes razzia, hanem kivégzés, megtorlás lesz."
Habár a jelentős bel- és külpolitikai nyomásra gyorsan lefolytatott perben vallottakat óvatossággal kezeljük, Képíróval kapcsolatban egy Kárpáti János nevű rendőr is nyilatkozik, akinek két rokona (Máriás Samu és József) eltűnt a razziakor. "Meg is találtam őket Dr. Képíró százados (Képíró a tárgyalás idején volt százados, a razziakor még főhadnagy - V. Sz.) csoportjában, akit arra kértem, hogy engedje el őket, de a százados úr ezt megtagadta."
Képíró a tárgyaláson és az említett, a szerb televíziónak adott interjújában is elmondta: a környékbeli emberek mondták, hogy a Máriás testvérek a magyar honvédség bevonulásakor magyar katonákra lőttek, de Kárpáti rendőr közbenjárására szabadon bocsátották őket.
A fő kérdés az, tudott-e Képíró arról, hogy az átadott foglyokkal mi történik. Ám ha nem tudta, miért kérte írásban a parancsot?
A. Sajti Enikő a Klubrádióban idézett egy harmadik, Képírót érintő esetet. Egy későbbi, 1945-ös per kihallgatásán egy Nagy János nevű gyanúsított azt vallotta, hogy a razzia harmadik napján egy csoport foglyot kísértek Képíróval, amikor megállítottak egy, a strand felé igyekvő teherautót. Nagy vallomása szerint Képíró megkérdezte a sofőrt, hogy tenne-e egy kört a strandig. Miután a vezető elvállalta, Nagy és Képíró állítólag körülbelül ötven embert felhajtott az autóra. "Én említettem Képíró főhadnagynak, hogy majd én elmegyek a szállítmánnyal" - vallotta Nagy.
Zuroffék a magyar hatóságok előtt arra hivatkoztak: Képírót 1944-ben elítélték, ám mivel Argentínába szökött, nem hajtották végre az ítéletet. Állításuk szerint 1946-ban egy másik perben is elítélték. Utóbbiról azonban mindmáig egyetlen bizonyíték sem került elő. Volt ugyan egy 1946-os per (Zöldi Márton és társai ellen), ám abban még csak utalás sincs Képíróra. Az Újvidéki Egyetem 2008-ban közreadta a főbűnösök 45-ös jugoszláviai perének eredeti jegyzőkönyvét, ám ebben Képíró nem szerepel vádlottként (már Argentínában volt). Feketehalmy-Czeydnert, Grassyt, Zöldit és Szombathelyit Újvidéken felakasztották.
A dolgok állása
1942. január 23-án a Képíró Sándor által vezetett járőrosztag megkezdte az ellenőrzést a Gömbös Gyula úton, a II. Rákóczi Ferenc utcában és az Országzászló térnél. A járőrök a Gömbös Gyula és Sarajevska utca kereszteződésében a Steinberger házaspárt, a II. Rákóczi Ferenc utca 40. alatti lakásban az ágyban fekvő Weisz Irént, a 102. szám alatt Scheer Ferencet lőtték agyon indokolatlanul - ez áll a Budapesti Nyomozóügyészség 2009. szeptember 14-i gyanúsításában. Az ügyészség szerint miután Gál közölte Képíróval és Zöldivel, hogy a razziát az írásbeli rendeletektől eltérően kell végrehajtani, Képíró ennek megfelelően adta tovább az utasítást alárendeltjeinek. Az ügyészség kérte a bíróságot, hogy rendeljenek el Képíróval szemben lakhelyelhagyási tilalmat, ám a Budai Központi Kerületi Bíróság megalapozatlannak találta az indítványt. A bíróság nemcsak azt mondta, hogy Képíró eddig sem rejtőzött vagy szökött el, pedig megtehette volna, hanem a dolog érdemi részében is állást foglalt. Szerinte a Képíró ismeretlen alárendeltjei által elkövetett bűncselekmény nem tartalmaz "konkrét elkövetési magatartást" Képíró vonatkozásában. Képírót október elején gyanúsítottként hallgatta ki az ügyészség, és még az idén vádat emelhetnek ellene. Onnan kezdve a bíróságon múlik, mikor kezdi az ügy tárgyalását.
Miért volt szükségük a magyar hatóságoknak három évre az ügy megítéléséhez? Először azt kellett kideríteni, hol van a 44-es ítélet, és végrehajtható-e. Az ítéletet Magyarországon nem találták; Zuroffék küldték meg az ügyészségnek szerbből magyarra visszafordítva. Az ítélet szerint Képíró Sándor XIII. rendű vádlott más társaival együtt Délvidéken "katona és csendőr alárendeltjeiket bűncselekmények elkövetésére, különösen emberölések végrehajtására buzdították, így tudatosan okozóivá váltak annak, hogy a felsőbbség részéről elrendelt szabályszerű karhatalmi tisztogatás tervszerű vérengzéssé, kegyetlenkedéssé és fosztogatássá fajul".
Az ügy először a katonai ügyészségnél landolt; ám mivel a csendőrség utódja a rendőrség, a rendőrség elkövette köztörvényes bűncselekmények pedig a polgári ügyészségre tartoznak, a Fővárosi Bíróság Katonai Tanácsa egy 2006-os végzéssel átadta az ügyet a polgáriaknak. A hatóságok két út közt választhattak: ha van ítélet, lehet perújrafelvételt eszközölni, ha nincs, új eljárást indítani, nyomozni. Emellett azt is tisztázni kellett, hogy mely hatóságra tartozik az ügy, pontosan milyen tényállásról van szó, és az elévült, avagy sem.
Sok idő ment el azzal is, hogy a hatóságok a Zuroff által emlegetett 1946-os ítéletet keresték: a 44-es ítélet ugyanis a hűtlenségre vonatkozott, amit ma nem lehetett volna végrehajtani. Ám hiába kutatott a bíróság a Magyar Országos Levéltárban és a Budapesti Fővárosi Levéltárban, Képíróra vonatkozó iratokra nem bukkantak.
Fordulatot a 2007-es fővárosi bírósági végzés hozott. Miután a Katonai Ügyészség 2006 szeptemberében a Képíróra kiszabott, de le nem töltött tízéves szabadságvesztés végrehajtását kérte, a bíróság megállapította, hogy az ítélet végrehajthatatlan. A semmisségi panasz folytán született új határozattal 44-ben Képírót büntetlen előéletűnek nyilvánították, és visszahelyezték korábbi tiszti rendfokozatába. "Mindez megszakítás nélküli hivatásos tiszti pályafutást eredményezett a jövőre nézve" - állapította meg a bíróság.
A bírósági döntés - amelyet Zuroffék lesújtva fogadtak - megnyitotta az utat az új eljárás előtt, és az ügyészség a rendelkezésre álló adatok alapján hivatalból nyomozni kezdett. Nemzetközi jogsegély keretében Képíró járőrözési útvonalára vonatkozó iratokat kértek Szerbiától, továbbá azt, hogy a szerb hatóságok tanúkat hallgassanak ki, és fényképes felismertetést végezzenek. A szerb vizsgálóbíró hat tanút hallgatott ki, akik nem ismerték fel Képírót. Végül Szerbia és Montenegró Levéltárától kapták meg azokat a dokumentumokat, amelyek a mostani gyanúsítás alapját képezik.
Képíró Sándor 1996-ban települt haza Magyarországra. Ügyvédje is megerősítette: hazatelepülése előtt kint megtudakolta, mire számíthat. Nem mintha bűnösnek érezte volna magát, csak rutinból, szerinte ezt mindenki megtette, akinek valamilyen okból el kellett hagynia az országot. A (szocialista kormány alatti) Buenos Aires-i diplomatáktól azt a választ kapta, hogy jöhet nyugodtan, nincs ellene folyamatban eljárás.
A Külügyminisztériumtól próbáltuk megtudni, igaz-e, hogy az akkori Buenos Aires-i diplomaták azt mondták volna: visszatérhet a hazájába, semmilyen retorzió nem éri. A Külügyminisztérium két nap után egyetlen idős, nyugdíjas férfi nevét adta meg nekünk, aki anno nagykövet volt. Elérhetőséget, az üggyel kapcsolatos egyéb információt nem kaptunk - annak ellenére, hogy a jeruzsálemi Wiesenthal központ vezetője korábban már egy Képíróval kapcsolatos kérdéssort tett fel a külügyminiszternek. Egyelőre nincs válasz arra sem, hogyan tűnhetett el minden Képíróval kapcsolatos dokumentum a magyar irattárakból.
A szerbek jelezték, hogy a belgrádi archívum további dokumentumokkal tud szolgálni; ezeket ismét ki kellett kérni. Úgy tudjuk, az archívumtól kapott iratok képezik az alapját Képíró gyanúsításának.
Semmi kegyetlenkedés
"Országos érdekből bizonyítékot kell szolgáltatni arra, hogy a partizánlázadást a Bánátból irányítják" - ezt az utasítást kapta Fóty a VKF. 2. osztályától. A délvidéki eseményeket kutató A. Sajti Enikő szerint összefüggés volt Ribbentrop január 6-i látogatása és a tisztogató akciók között. A német külügyminiszter a bolsevizmus elleni közös harcra hivatkozva az egész magyar hadsereg keleti fronton történő bevetését követelte. A kormány valószínűleg azért indította el a partizánvadász akciót, hogy a németek előtt bizonyítsa: a magyar hadseregre itthon is szükség van. Horthy január 10-i levelében arra kérte Hitlert, hogy csak korlátozott csapatkontingenst küldhessen a keleti frontra, mert a Balkán "tele van bizonytalansággal", a partizánokat "az egész fanatizált lakosság segíti, beleértve a nőket és gyermekeket is".
Az 1941-ben Magyarországhoz visszacsatolt Bácskában a Jugoszláv Kommunista Párt vezetésével valóban ellenállás bontakozott ki a megszálló magyarok ellen (erről is lásd A. Sajti Enikő Délvidék 1941- 1944 c. művét), ám korántsem olyan mértékű, amire hivatkozva a magyarok tömeges kivégzésekbe kezdtek. December 13-án Csurog határában került sor tűzharcra, 17-én pedig Mozsornál lőttek le egy csendőrt. Január 3-án razziát tartottak Zsablyán, ám partizánoknak nem sikerült a nyomára akadni. Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a magyar királyi honvéd vezérkar főnöke megerősíttette a déli határt, és razziát rendelt el. Grassy József vezérkari ezredest a zombori 15. gyalogdandárral Újvidékre küldte, a kiskunhalasi gyalogzászlóaljat pedig Zsablyára helyeztette át. A razziát végző karhatalmi erők vezetését Feketehalmy-Czeydner Ferencre bízta.
Nemcsak túlbecsülték az ellenállásban részt vevő erőket, hanem a helyi lakosságot több településen kollektíven felelősségre vonták. A lakosságot nem pusztán az egységes Jugoszlávia hívének, hanem simán kommunistának minősítették. A. Sajti Enikő szerint január 12-én dőlt el Újvidék sorsa: Feketehalmy-Czeydner a valós tényekkel ellentétben arról tájékoztatta Keresztes-Fischer Ferenc belügyminisztert, Bartha Károly honvédelmi minisztert és Szombathelyi Ferenc vezérkari főnököt, hogy a partizánok Újvidékre húzódtak, ezért szükséges kiterjeszteni a razziát a városra. Január 20-án éjjel a Grassy vezette karhatalmi erők körbezárták a várost, megszüntettek minden telefon-összeköttetést a külvilággal.
A tömeges kivégzésekről szóló hírek hamar kiszivárogtak. Bajcsy-Zsilinszky Endre január 19-én tiltakozott Bárdossy miniszterelnöknél közel kétezer szerb zsablyai lemészárlása ellen. Bárdossy 22-én fogadta Bajcsy-Zsilinszkyt, és azzal próbálta megnyugtatni, hogy telefonált Újvidékre: "ne legyen semmi kegyetlenkedés". Bajcsy-Zsilinszky hitt neki.
Nem zsidóellenes
"Teljes jogi és erkölcsi képtelenség azt állítani, hogy aki katona- vagy csendőrtisztként parancsra ott volt Újvidéken a razzia idején, az mind bűnös. Habár eredetileg képtelen módon ezer zsidó megölésével vádolták dr. Képírót, a gyanúsítás lassan már az újvidéki jelenlétre és a parancsnoki kötelmek számonkérésére szorítkozik. Képíró Sándor nem adott utasítást emberek megölésére sem közvetlenül, sem közvetve, és nem is tűrt el ilyen magatartást. Amikor felettese azt mondta, hogy nem razziáról, hanem tisztogatásról van szó, Képíró ezt az általános utasítást írásban kérte. Mivel nem kapta írásban, nem eszerint, hanem a hatályos csendőrségi szolgálati utasítás és a honvédségi szolgálati szabályzat alapján járt el. Beosztottjainak nem adta tovább a parancsot" - mondta el a Narancsnak dr. Zétényi Zsolt. Képíró védője szerint koncepciós eljárás folyik védence ellen; szerinte elgondolkodtató, miért üldöznek ilyen szívósan egy ártatlan, annak idején alacsony pozíciót betöltő aggastyánt, miközben az 1944-ben negyvenezer ártatlan magyart legyilkoló szerbeket vagy a magyarországi kommunista bűnösöket nem vonják felelősségre. A régi háborús bűnök és önkényuralmi bűncselekmények Szerbiában mindmáig megtorlatlanok.
Az ügyészségi meggyanúsításról Zétényi azt mondta el: védence, aki jól emlékszik a régi eseményekre, következetesen, ellentmondás nélkül, meggyőző módon tagadja, hogy köze lett volna bármely bűncselekmény elkövetéséhez, az igen képlékeny gyanúsításban szereplő személyek halálához. "Dr. Képíró egyetlen lakásba se ment be, kivéve a Rex Szállót tulajdonló családét. 'k már bundában, útra készen álltak az ajtónál; egy zászlós vitte volna őket engedély nélkül a Dunához. Képíró elzavarta a katonákat, mondván, hogy a Tanursich család ellen nincs semmi vád. Szerettük volna valamelyik akkori kisgyereket megidéztetni, de azt a hírt kaptuk magánúton Szerbiából, hogy magyar csendőrtiszt mellett tanúskodni veszélyes."
Zétényi szerint az újvidéki razzia nem zsidóellenes razzia volt, és Simon Wiesenthallal ellentétben, aki jó érzékkel egyforma súlyúnak tartotta a náci és kommunista bűnöket, Efraim Zuroff csak az előbbire koncentrál, ám megalapozatlan, felszínes és az elemi személyiségi jogokat sértő megállapításokat tesz. A szerbiai bűnüldözés 1944-től kezdve önkényuralmi, kommunista hatósági bűnözés volt, s máig javultak ugyan a viszonyok, de jogállaminak ma sem tekinthetők. Ezért az ezen időszakban keletkezett vallomások vagy egyéb bizonyítékok hitelessége kétséges. A gyanúsítás alapjául szolgáló bizonyítékokat a gyanúsított és védője jelenleg nem ismerhette meg, ezekről irattanulmányozás után tudnak nyilatkozni.
(A riport elkészítésében közreműködött Bojtár B. Endre. Segítségéért köszönetet mondunk Ana Frenklnek.)
