"Jézus Krisztus szülei is kétségbe voltak esve" (Nagy Kriszta képzőművész)

  • - sisso -
  • 2007. március 29.

Képzőművészet

Van, aki a popfilozófia József Attilájának, akad, aki a kortárs festészet Kiszel Tündéjének tartja az x-T, illetve a Tereskova néven is ismert Nagy Krisztát. Kiállításával indult újra a Wolfner-féle újpesti bőrgyárban kialakított, most WAX kultúrgyárra keresztelt kortárs képzőművészeti kiállítóhely. A tárlat címe: Eddig - életmű-kiállítás, és ez nem poén.

Magyar Narancs: Legalább három éve találkoztunk utoljára, nagyon magad alatt voltál, és kicsit szorongok, hogy náthásan kell interjút készítenem veled, mert nem tudom, hogy állsz a fertőzésektől való félelmeiddel.

Nagy Kriszta: Ne aggódj, minden oké, már toxikomán vagyok, dohányzom is. Mindenesetre elvittem a tökéletes szintre azokat a mániákat, amiket egyébként kényszerbetegségnek hívnak, és állítólag életveszélyben voltam miattuk. Azért nem vonultam be a kórházba, mert a krízis napján nem volt betegfelvétel, viszont megkerestem egy híres specialistát, hogy ki lehetne-e venni a fél agyam. Azt mondta, van rá lehetőség, hogy műtéti úton szüntessék meg az agyban a fölösleges ingereket, de nem leszek jobban tőle. A betegség gyógyírjaként feltalált viselkedésterápia meg azzal járt volna, hogy ha képtelen vagyok valamit megtenni, akkor azt meg kell tennem. Õrültségnek tartottam, így aztán nem éltem vele, viszont egy egyáltalán nem specialista és nem sztár vidéki doktornő meggyógyított, elfogadással és szeretettel elérte, hogy ne büntessem tovább magamat a nem létező bűneimért. De előtte még két évig sodródtam lefelé az örvénnyel úgy, hogy egy homeopátiás doktornőhöz jártam, aki majdnem megölt, valami hatalmas dózis nehézfém bogyóval, amitől gennyes kelések lettek az arcomon, és amiből ő semmilyen következtetést nem tudott levonni, viszont nem lettem tőle jobban. Egy okkal több volt, hogy ne menjek az utcára. Egyre betegebben és egyre magányosabban üldögéltem a lakásomban, ahol kijelöltem sávokat, amelyeken lehetett járkálni, fertőtlenítettem, fürödtem, sok mindenhez nem lehetett hozzáérni, simán csak a belső parancsoknak engedelmeskedve. Olyasmi ez, mint a zsidóknál a két hűtő, csak nem a vallás mondja meg neked, hogy mit csinálj, hanem te magad, és az a tragédia, hogy végig tiszta az elméd, mert tudod, hogy egy baromság az egész.

MN: Az ilyen mentális terheltségeket nem lehet a művészet hasznára fordítani?

NK: Az egész betegségemet azért találtam ki magamnak, mert körbevett egy világ, amiről mindenki azt mondta, hogy jó, mégsem találtam működőképesnek.

MN: Ám ezt nap mint nap a világ arcába vághattad a színpadon is mint előadóművész.

NK: De amikor hazamentem, akkor újra ott volt az a világ, meg egy csávó, akit nem akartam, de nem voltam képes megmondani neki. Attól féltem, nem tehetem meg abban a korban, amikor egy nő már szül a tízéves, tökéletesnek látszó kapcsolatában.

MN: Akár Frida Kahlo vagy Cindy Sherman esetében, az alkotásaid nyolcvan százaléka önarckép. A betegség miatt foglalkoztál ennyit magaddal a művészetedben is?

NK: Azt vettem észre, hogy egyedül vagyok a világban, hiába van mellettem valaki, és azt gondoltam, az a korrekt, ha valóban egyedül leszek. Abban az időben lettek azok a képek, ahol sokan vagyunk Krisztik, és egymásra vigyázunk. Ez átment a szexusba is, amikor a két négy és félszer öt és fél méteres képen egymást nézzük tükörben és maszturbálunk. Beletelt öt év, mire rájöttem, hogy nem kell egyedül lenni, mert nem úgy vagyunk megteremtve, mert valakire támaszkodni kell, valakivel lehet egészet alkotni. Hogy aztán abból a kettőből az egyik a nyolcvanszázalékos, a másik meg a húsz, az az egészhez képest nem számít.

MN: Közben te a női autonómia szimbóluma is lettél. Mindez egy betegség miatt?

NK: Teljesen jól elvoltam a csávómmal, amíg kicsike voltam, aztán elkezdtem felnőni, például mint művész, meg mint ember is. Felébredtem, ahogy harmincéves kora után mindenkinek kellene, és éber állapotban is maradtam. Sokan úgy élik meg ezt az időszakot, hogy akkor kezdik el fiatalosra vágatni a hajukat, azt a lemezt hajtogatják, amit tizennyolc évesen, és ettől nem értik meg, miért hallgatnak másféle zenét a fiatalok. Pedig csak az a helyzet, hogy az ember bezárul egy bizonyos kor után, majd egy magasabb szinten nyílik ki újra. Na az utóbbi az emberek kilencven százalékának elmarad. Közben kanonizált művész lett belőlem, elfogadtak, egyre erősebb munkákat csináltam, amibe egyre jobban beleszólt a betegségem sajnos, és a férfi már nem tudott férfi lenni mellettem. Így lettem önálló nő.

MN: Miért hagytad aztán, hogy a képzőművészet bohócaként kezeljenek a médiában?

NK: Én bohóc? Volt egy komoly elképzelésem, amit már az óriásplakátom kapcsán is magyaráztam mindenkinek ("Kortárs festőművész vagyok" felirattal a Lövölde téren állította ki a saját fotóját, amelyen fehérneműben szerepel), nevezetesen, hogy nem elég, ha hiteles művész vagyok, ezt be is kell vinni a köztudatba. Nyolc éve még nem volt piaca a kortárs művészetnek, csak kevés, szánalmasan működő galéria létezett, ahol egy-két férj eljátszhatta anyunak, hogy galériatulajdonos. Állítom, hogy a hülye tévészerepléseimnek is köze van ahhoz, hogy beindult a piac. Az más, hogy magamra lefordítva nem látom hasznát a dolognak. Néha borzasztó volt szerepelni, kesztyűt húztam, kilobbiztam, hogy ne tegyenek rám mikroportot, de volt, ahonnan el kellett jönnöm, mert azt már nem tudtam elintézni, hogy a széket még egy nejlonzacskóval letakarják. De vállaltam a betegségemet, és ha ki kellett menni az utcára, akkor a saját módszereimmel mentem ki. Effektíve szkafanderben jártam nyáron úgy, hogy nem érdekelt, hogy hülyének tartanak. A művészeti szcénán egyébként elismerésre talált a médiaprojekt. Közben komolyan vettek mint művészt, beírtam magam a művészettörténetbe, és fontos dolgokról is beszéltem, valószínűleg ezért nem lettem Kiszel Tünde, aki nem csinál semmit, és a médiaszereplései csak a médiaszerepléseiről szólnak.

MN: Számos egyéni és csoportos kiállításon szerepeltek már a munkáid, de ilyen összefoglaló megjelenésre még nem kaptál lehetőséget. Életmű-kiállítás azonban hajlott korú művésznek vagy már nem élőnek jár. Ilyen öregnek érzed magad?

NK: Amikor megláttam a kész kiállítást, egyszerűen nem hittem el. Rólam mindig azt mondták, hogy nem dolgozom. Az egyetemen tényleg nem csináltam semmit. Az év végi kipakolás előtt három nappal festettem négy-öt képet, beraktam aranykeretbe és kitettem. A műteremben nem volt egy sarkom vagy állványom, csak a kávéházakban ültem, meg néha kocsmában, és énekeltem, de nem arra adták a jegyet. Most is biztos vagyok benne, hogy nem másoktól kell festészetet tanulni. Szóval életemben először éreztem a kiállítás felépülte után azt a nyugalmat, mint az öreg nénik az intenzíven, hogy ennyi volt az élet. Teljesen elfáradtam abba, amit a média csinált velem, elegem van az izgalmakból, hogy egy hülye műsorvezető hülye interjút csináljon velem. Szeretnék visszavonulni, és szeretném, ha elaludna bennem az oroszlán, más menne a barikádra, és a férfiak meg visszajönnének a háborúból, mert akik itt vannak, azok nem férfiak.

MN: Magad nyitottad meg a kiállítást, énekeltél, szórakoztattál, szóval még mindig úgy tűnik, nem számítasz senkire. Nincsenek támogatóid?

NK: Hegyi Lórándot kértem fel, de elutazott, majd talán ő zárja be, és mutatja be a végén a katalógust. Abszolút magányosnak érzem magam, csak már tudom, hogy több ilyen ember is van. Apám mindig ott van, ha csinálok valamit, és azt tekintve, hogy egy szolnoki tanácsi ember volt, aki triatlonversenyeket szervezett, furcsa, hogy érti, amit csinálok. Egyébként meg teljesen kétségbe vannak esve a szüleim, de erre csak azt tudom mondani, hogy Jézus Krisztus szülei is kétségbe voltak esve, és kezeltetni akarták a fiukat. Az anyám a mai napig minden akcióm előtt csak retteg, mert miután szerinte bebizonyítom magamról, hogy egy idióta kurva vagyok, amikor Árpa Attilával dugatom meg magam hátulról egy festményen, utána nem átallok nekimenni Kovács Gábornak, ami miatt senki nem fog kiállítani engem, és képet sem vesznek tőlem. Aztán ez sem elég, mert átírom a Magyarország című Geszti-féle, a MEH megbízásából készült propagandadalt, ami után viszont csörög a telefonom éjjel, hogy szálljak le a kormányról, és ebben az országban halott vagyok, aztán a Parlament elé szarok egy netes akció keretében, illetve másokat is arra buzdítok, hogy használják a csomagküldő szolgálatomat (Nagy Kriszta a Parlament előtt székel). Egyébként, ha arra gondolsz, még szóba állnak velem az emberek, amin én is csodálkozom. Amikor beteg voltam, Isten felé fordultam, de ne ijedj meg, nem hülyültem meg és nem lettem szektás, mert ha csak az amerikai filmekből tudok a Bibliáról, akkor sem tudom elhinni, hogy mit beszélnek ezek össze. A hamarabb jut át a teve a tű fokán, mint a gazdag ember a mennyek országába mondatot például nem bírom összetenni a HIT-es vezetők kurva nagy autóival, meg egy csomó mással se. Egyszerűen jó volt valakihez odamenni és segítséget kérni, és például Máriát is kinéztem magamnak a templomi szobrok közül, mert gondoltam, rossz vége lesz, ha Jézussal azonosulok, hiszen abban az időszakban meg akartam halni. Örültem, hogy talán nővé válok és normális leszek, mert azért az nem úgy van, hogy szeretnék lázadó lenni, inkább csendességre vágyom, csak valahogy nem megy.

MN: Az Ikon című sorozatod, amelyen Jézus stációiban ábrázolod magadat, vallási szimbólumokkal, szent szövegekkel körülvéve, elég erős. Lengyel művésznőknek minimum egy boszorkányper járna ezért. Nem bántottak miatta?

NK: Nem, annál érdektelenebbek itt az emberek. Te vagy eddig az egyetlen, aki effektíve kimondta, hogy ez mondjuk mély. Az Index meg a jó példa arra, hogy a nagy dolgok előtt nem merünk megrendülni, mert felvettük "a grundon a srácok röhögcsélnek" stílust. Ebben az országban semmi nagy előtt nem hajtjuk meg a fejünket, mert akkor kicsinek látszunk, viszont ha találunk magunknak valami analfabéta félkegyelműt, mint a szegény Uhrin Benedek vagy az Index leírása szerint a Speak, azon klasszul elvihorászgatunk. Szeretnék szólni, hogy medvét táncoltatni és törpéket mutogatni pénzért nem erkölcsös dolog, még akkor sem, ha azt úgy hívják manapság, hogy szórakoztató újságírás vagy televíziós műsorkészítés. Szedjük már magunkat össze, mert van olyan, hogy szerelem, hogy hit meg művészet, és van olyan, hogy a lányok meg a fiúk bedugják egymás szájába a nyelvüket, és ezen nem vihorászunk, hanem felnövünk és csókolózunk! Azonkívül, hogy szükség van egy-két pinára meg cicire ahhoz, hogy a figyelmet magunkra vonjuk, mert sajnos csak a botrányra figyelnek fel, azért lehet értelmesen beszélni. Egyébként mindenkinek azt mondom, hogy sajnálhatja, ha lemarad a kiállításomról, mert harminc év múlva nagyon rossz lesz elutazni érte New Yorkba.

MN: Vannak emellett kevésbé megmunkált, illetve kifejezetten blöffnek tűnő képek, mint a hajfonós sorozat.

NK: Semmi blöff nincs abban, maximum kevésbé érthető, mert belterjes, a galeristákra, a művészekre reagál. A Godot-ban állítottam ki előtte, és már nem a halálfélelemről szól, hanem arról, hogy kialakult egy kortárs művészeti piac, és az első körben el is kurvult. A Várfok és az acb Galéria szaktekintélyeinek szántam, akik képesek kiállítani az epigonomat, hiteltelen, rossz művészeket is, csak hogy aprópénzre váltsák.

MN: A követőknek inkább örülnöd kellene, hiszen a női művészek helyzetére is nagy hatást gyakoroltál.

NK: Igen, de ők inkább plágiumok, úgy követnek, mint Elvis Presleyt az Elvis Presley-imitátorok, akik felvesznek egy fehér, trapézszárú flitteres gatyát, meg egy baszomány nagy parókát, aztán a többi nem megy. Olyan időszakban kerültem be a főiskolára, amikor egy nőnek csak akkor volt bejutási lehetősége, ha férfinak nézett ki. Az előttem lévő generációk nem beszélhettek a nőiességük nyelvén, mert a művészet a férfiak privilégiuma volt. A nőművészet kategóriáról azt mondom, hogy faszság, és ami ezzel kapcsolatban zajlott az utóbbi pár évben, annak annyit köszönhetek maximum, hogy egyszer végre volt egy olyan szél a vitorlámban, ami előrevitt. Szóval közölték velem a felvételin, ahol kibontott hajjal, miniszoknyában jelentem meg, hogy démonokat nem vesznek fel. Negyedjére kerültem be, amikor férfinak álcáztam magam, viszont másnaptól kezdve elkezdtem nyomni azt a kegyetlenül ostoba Barbie-humort, amit előtte már a Tereskova zenekarban is, mert akkor nem volt más lehetősége egy nőnek, csak az, hogy picsa legyen, és elkezdtem felépíteni a világot, amiben egy nő lehet nő, és ettől akár jó művész. Amikor az óriásplakátomat kiraktam, akkor a mesterem, Maurer Dóra azt mondta, hogy kikéri magának, mert ő is festőművész, és a magas művészetet nem lehet összerakni a bugyival meg a melltartóval meg a kereskedelmi hirdetések világával. Pedig akkor Andy Warhol már pont halott volt. A nőművészeknek, akik a követőimnek tűnnek, meg művészetet is kéne csinálniuk, nem csak üzletet.

Figyelmébe ajánljuk