Sokan vagyunk, épp annyian, mint máskor. Tekintélyes, több tízezres tömeg hallgatja a szónokokat. Inkább csak fél füllel figyel a nép, a kicsit erősebb, határozottabb megszólalásoknál tapsol, az erősebb hangú szónokoknak ad némi esélyt, de elsősorban a még bágyadt, de már sokat ígérő napsütésre figyelnek a résztvevők. Érthető: a beszédekben a jól ismert problémák sorjáznak, a sajtó szabadsága, a leszakadó tömegek módszeres ellehetetlenítése (gazdaságpolitika, oktatáspolitika, büntetőpolitika, munkajog), az „elveszett alkotmány”, hogy miért ugat bele az állam még abba is, mikor és kivel feküdjünk le, hogy kicsodák együttélése számít családnak, hogy miért folytat szabadságharcot polgárai jogbiztonsága ellen, és így tovább. Bólogatunk, ha éppen halljuk, persze, igazuk van, csak világos, hogy hiába mondjuk el ugyanannak a pár tízezer embernek kéthavonta, akik maguktól is nagyon jól tudják, azokat meg, akiknek címezzük, tapintatosan szólva sem érdekli.
Új elemként jelenik meg, hogy vége a korrupt világnak, amikor a klientúra megkerülte a törvényeket, most már a baráti (Fidesz-zsargonban: nemzeti) oligarchia írja őket. A másik, aránylag új üzenet az volt, hogy valóban mindent teljesen elölről kell kezdeni, „alulról kell felépíteni” a „felülről lebontott” demokráciát. Semmi baj nem volt a szónokokkal, hacsak az nem, hogy szinte minden retorikai készségnek híján voltak, de hiába a vállalható tartalom, mindez már nem lelkesítő többé. A Milla volt indulásakor a legkreatívabb és máig is a legnagyobb tömegeket megmozgató ellenzéki formáció, de most valamerre tovább kell lépniük, ha arra hajtanak, hogy nagyságrendileg nőjön a tömeg létszáma. Így ugyanis, bár szép, hogy sűrűn randevúzunk, sokan vagyunk, de semmire sem elegen.
Talán a nagyközönségnek csak most bemutatkozó fellépőt, a HAT-ot (Hálózat a Tanszabadságért) képviselő Stribik Ferencet emelnénk ki, az új köznevelési törvény ellen a legbátrabban küzdő középiskola, a budaörsi Illyés Gyula gimnázium tanárát, akinek beszéde egy rég elfelejtettnek hitt dilemmával szembesített bennünket: hogy újra előírhatják, mit hogyan lehet majd mondani az osztályteremben. Ő talán a legkeményebb is: „Ha kell, akkor sztrájkolunk, bojkottáljuk a vizsgáztatást”, mondja.
Nem éreztük magunkat rosszul, de ennek inkább a tavasz volt az oka, valamint Csákányi és Kulka iránti szeretetünk, semmint a megerősödő politikai elszánás. Viszont volt időnk figyelni az apróbb részletekre, melyek közül, ha a legvonzóbbnak nem is, a legfigyelemkeltőbbnek a Jégbüfé körüli ellentüntetés ígérkezett. A kollektíve elbőgött szónoklatok témája itt ugyan még sokkal kiszámíthatóbb volt („Ria-ria-Hungária, EU-NEM, utóbbi egy transzparensen feszült), az is unalmas volt immár, bár bosszantó is, hogy a területükön áthaladó Mécs Imrét, az egykori halálraítéltet huszonéves lányok erkölcsi fölényük magasztos tudatában leárulózták. Amikor Galkó Balázs a rendezvény második felében elszavalta Radnóti Nem tudhatom-ját, alighanem mint a nem etnicista hazaszeretet himnuszát (amelyet hazaszeretetének hangsúlyozott, bensőséges személyessége a legkevésbé sem tenne alkalmassá arra, hogy politikai rendezvényeken szavalják, ha költőjét nem azok ölik meg, akik), a Jégbüfé környékén álldogáló ellentüntetők meglepő irodalmi és társadalmi érzékről tettek tanúbizonyságot. Heveny mocskos zsidózásba kezdtek, „Éljen Szálasi!”-val tarkítva, jelezve, hogy értik, mire megy ki a játék. Az itt lévők alighanem a Jobbik jobbszélét alkották, ezt nemcsak Zagyva György Gyula feltűnése valószínűsítette, hanem az is, hogy pártjuk rendezvényének értékes perceit elmulasztva döntöttek úgy, hogy önfeláldozóan itt zsidóznak a libsik mellett, míg Vona Gábor harci menetet vizionál – nélkülük. Munkatársaink azt is látták, hogy a rendőrök először felengedtek a hídra Budáról mintegy száz Jobbik-zászlós ifjat, hogy egyenesen a Millás tömegbe érkezzenek, de némi bizonytalankodás után, úgy a híd közepén, mégis visszafordították őket. Később már a szimpatizánsok sem jutottak át Budáról.
A jobboldali ellentüntetők akciójáról lásd képgalériánkat:
