Magyar Narancs: Szabó István Mephisto és Hanussen című filmjei után ismét egy olyan műben szerepel, melyet Oscar-díjra jelöltek. Hogyan fogadta a hírt?
Cserhalmi György: Kicsit megremegett a lábam. A nomináláshoz képest a díjátadás igen messze van - ennek az időnek nem azzal kellene telnie, hogy ez foglalkoztat. Hiába próbálom azonban elterelni a gondolataimat, mégis mindig eszembe jut. Úgy érzem magam, mint amikor az utcán megyek, és szembejön velem egy "homeless". Jön és kéri a magáét. Azt hittem, egyszerűbb lesz feldolgozni a jelölést, könnyen elintézheti magában az ember. Ha sikerül, jó, ha nem, nem. De mégsem így lett. Van bennem némi várakozás.
MN: Csalódott lesz, ha nem nyer?
CsGy: Az esély egy az öthöz. Ha a Farkasokkal táncoló annyi Oscart nyert, ahányat, akkor inkább ne nyerjen a Zelary semmit, de ha a Szigorúan ellenőrzött vonatokra gondolok, akkor nyerni szeretnék.
MN: A filmet tavaly mutatták be Csehországban, a magyar közönség azonban még nem láthatta. Összefoglalná, miről szól?
CsGy: Egy hegyek között élő félig vadember, Joza - őt játszom én - és egy diploma előtt álló orvosnő kapcsolatáról szól a film, de nem egy banális szerelmi história. A történet a háború idején játszódik, valamikor '43 környékén kezdődik, és a háború végéig tart. A háború alig-alig jelenik meg a filmben, a szele azonban körbelengi a szereplőket, és ez éppen elég ahhoz, hogy elsodorjon mindent, hogy bizonytalanná tegye a hősök kapcsolatát.
MN: Mi izgatta a szerepben?
CsGy: Õszintén szólva semmi. Egy szerepben nincsen semmi izgató - ezek olyan színészdumák. Az izgalmas mindig az, hogy meg tudom-e csinálni. Egy szerepre nem lehet izgalommal készülni, sokkal inkább koncentrált fegyelemmel. A film nem tölt el olyan lámpalázzal, mint a színpad, forgatás előtt sosem szoktam idegeskedni, a színház az, ahol összeszarom magam. A film a rendező és az operatőr műfaja, nem a színészé.
MN: Ha nem izgatta, miért vállalta?
CsGy: Azért egy film főszerepe nem büntetés. Igaz, azzá válhat - ilyet már sokszor megéltem. Nem tud az ember kétszáz jó filmet készíteni, csak ötöt-hatot, a többi meg olyan, amilyen. Most úgy gondoltam, hogy egy ilyen forgatókönyvből nem lehet rossz filmet csinálni. Petr Jarchovsky egy cseh sikerkönyv alapján írta a szkriptet - a könyv szerzője, Kveta Legátová a saját történetét publikálta naplóformában. Mindig nagy áhítattal olvasok forgatókönyvet, még akkor is, ha rossz. Amikor ezt a könyvet elolvastam, nagyon vonzónak találtam, hogy alig van benne dialógus - a karakter, akit alakítok, kevés beszédű ember, de az egész környezet, amelyben él, szintén ilyen. Egymástól két-három kilométerre laknak a szereplők, amikor találkoznak, akkor is csak odabiccentenek a másiknak. Ha van mit megbeszélniük, azt is szűkszavúan teszik. Nem egy kávéházi világ, ami megjelenik a filmben, éppen ellenkezőleg, egy elvadult környezet, mely azonban mégis nagyon nemes. A táj gyönyörű, élni benne nehéz, ez a kettősség formálja a jellemeket. Minden nagyon részletesen lett leírva a forgatókönyvben: a tárgyak, egy faág, egy fűszál - szinte láttam magam előtt az egész filmet.
MN: Közel kétszáz film után van még olyan szerep, amirevágyna, olyan film, amelyben szívesen játszana?
CsGy: Számomra ez egy nagy kérdés, és senki sem faggatott még róla. Szeretnék egy "történelmi filmben" játszani, de nem tudom, mi is pontosan a "történelmi film". Attól, hogy valakire húsz deka szakállt raknak, és a kornak megfelelő ruhába öltöztetik, csak egy Barabás Miklós-kép rossz utánérzésévé válik, nem lesz belőle történelmi figura. Mégis mindig ebből a tévhitből keletkezik az, amit "történelmi filmnek" nevezünk. Számomra Jancsó Miklós Szegénylegények vagy Bódy Gábor Amerikai anzix című mozija a "történelmi filmek", jóllehet mindkét film fikció. Valószínűleg a műfaj nem is létezik - lehet, hogy butaságot mondok, de vállalom, egyedül a dokumentumfilm nevezhető igazán "történelmi filmnek". Ha rengeteg pénzből egy hatalmas kiállítású kosztümös filmet készítünk, az még nem egyenlő a "történelmi filmmel", csupán egy prózásított operett. A mi országunk is bővelkedik megfilmesíthető történelmi eseményekben, történelmi alakokban, csak azt nem tudjuk, mi is a történelem. Várkonyi Zoltán "történelmi film" kísérletei mesék voltak, Jókai-feldolgozások, csak hellyel-közzel hiteles alkotások, melyekben szinte csak a kronológia stimmelt. Maga a történelem riasztó a filmesek számára, hiszen ha valaki tényleg "történelmi filmet" akar forgatni, akkor vállalnia kell a világképét. Ma azonban sokkal kifizetődőbb sumákolni.
MN: Jár mostanában moziba?
CsGy: Nem, mert dübörög a mozi. Egyszerűen brutális, ilyen hangok a természetben nincsenek. Ne úgy akarjanak a történet részesévé tenni, hogy egy szekér átmegy a fülemen! Egy film, ha megfog, bele tudom élni magam enélkül is. A Zelaryt egy multiplexben láttam először, a frász jött rám, de aztán megnéztem videón, és megnyugodtam. Azért nézek filmeket eldugott kis mozikban, vidéken vagy videón. Ismerem az új filmes generáció munkáit, és nagyra becsülöm őket. Jó lenne, ha a nemzedékváltás tartalommal is megtelne, és végre nem az öreguraké, hanem az éhes embereké lenne a szakma. Akkor talán mi is, akik Magyarországon már félig-meddig el vagyunk ásva, éhessé válnánk. Jó nézni, ha valakinek van étvágya, mert akkor nekem is lesz.
MN: Okoz még örömöt a munkája?
CsGy: Ahogy telik az idő, az ember kétségbe esik: mi a fene nyoma marad annak, amit csinálok? Nem közhely, hogy a színház "a pillanat művészete". Nagyon pontos mondat. Rossz érzés, hogy minden más művészet megmarad, ez meg egy pillanat alatt kihuny. Ha látok egy újabb nemzedéket felnőni, nagyon jó érzés. Amikor nézem Hámori Gabit, Csányi Sanyit, Lengyel Tamást vagy Schneider Zolit, tudom, hogy van folytatás. Ha nem lett volna Bartók, nincs Ligeti vagy Kurtág. A mozinak, a színháznak, a politikának is az volna a lényege, hogy legyen folytatás. Mindig mindenki elölről kezdi, ezért maradunk egy helyben. Pedig alkalmasak volnánk a folytatásra, hiszen szaporodóképesek vagyunk, ami végül is maga a folyamatosság. Akkor miért nem megy ez az élet más területein?
MN: Ön tanulhat valamit ettől az új színészgenerációtól?
CsGy: Amit tanulhatnék, azt nem igazán lehet megtanulni. Minden nemzedéknek megvan a maga sajátossága. Ez már az ő világuk, mi ehhez csak statisztálunk, részt veszünk benne. Ezt el kell fogadni, és ha valaki nem ismeri el, dühönghet egész életében, nosztalgiával bámulhat a múltba, nézheti a köldökét. Ezek a fiatalok azonban tudnak még csinálni valamit belőlünk. Kihozhatják olyan tulajdonságainkat, amelyekről nem is gondoltuk volna, hogy léteznek.
MN: Például?
CsGy: Belőlem egyelőre nem hoztak ki semmi újat, de még előfordulhat.
Hungler Tímea
