Magyar Narancs: A 2014-es választások után ön visszavonult az országos politikától. Miért döntött úgy, hogy ismét a nyilvánosság elé lép? Az elsők közt írt alá egy tiltakozó nyilatkozatot, augusztus 17-én az Élőlánc Magyarországért szervezésében tartott demonstráción pedig felszólalt az Országház előtt.
Ángyán József: Nem adtam fel a jó irányú változtatás, a szűk magánérdekek helyett ténylegesen a közjót szolgáló állam megvalósításának lehetőségét. De nép nélkül nem lehet forradalmat véghezvinni, és az országgyűlési választások számomra azt jelezték, hogy a nép egyfajta kómában van. Igyekszem türelmes lenni és elfogadni, amin pillanatnyilag nem tudok változtatni, ám vannak pillanatok, amikor felelős értelmiségiként, jó lelkiismerettel egyszerűen nem lehet hallgatni. Most, az állami földek „értékesítésével” egy ilyen pillanat jött el: közös nemzeti vagyonunk stratégiai, nemzetbiztonsági jelentőségű maradékának, a közös földvagyonunknak szétrablása zajlik tudatos állami, kormányzati asszisztenciával, és a közvélemény megtévesztésével.
MN: Látható hatása nem volt a nyilatkozatuknak és a nyilvános tiltakozásuknak. Augusztus 27-i ülésén a kormány döntött az állami földek eladásáról, és annak sürgős előkészítésével bízta meg a földművelésügyi minisztert.
ÁJ: Kísértetiesen ugyanolyan forgatókönyv szerint történnek a dolgok, mint 2001-ben, a „piszkos tizenkettőként” emlegetett állami gazdaságok privatizációjakor. Megint nyáron, a szabadságolások és a kánikula idején, megint szinte titokban és statáriális gyorsasággal zajlik a nemzeti vagyon széthordása. Attól kezdve, hogy Jakab István (az Országgyűlés alelnöke, kormánypárti országgyűlési képviselő, a Magosz elnöke – a szerk.) június 30-án, nem sokkal az országgyűlési ülésszak vége előtt napirend előtti felszólalásban, feltehetőleg a kormányzati szándék egyfajta „előénekeseként” követelte az állami földek eladását, a kormánydöntésig még két hónap sem telt el.
| ||
MN: Mi lehet az oka a sietségnek?
ÁJ: Az első ok: aki több ezer vagy akár több tízezer hektárra véglegesen ráteszi a kezét, hatalmas extraprofitot ígérő monopolhelyzetbe kerülhet az élelmiszerpiacon. A második: a jelenleg közel 70 ezer forint hektáronkénti földalapú támogatás, amiért valójában semmit nem kell tenni. Ha tulajdonos lesz a bérlőből, akkor még a bérleti díj sem csökkenti ezt az összeget. A harmadik: ha valaki most az európai szinthez képest tized-, huszadáron meg tudja szerezni a földet, ráadásul uniós és állami pénzekből tudja törleszteni a vételárat, akkor belátható időn belül – a magyarországi és a nyugat-európai földárak várható kiegyenlítődésével – a föld eladásakor óriási nyereségre tehet szert. Ma semmilyen más befektetés nem ígér ekkora hasznot.
MN: Lázár János az állami földek eladását azzal is indokolta, hogy „azé legyen a föld, aki megműveli”. Mi ezzel a gond?
ÁJ: A kormánydöntés szerint 350-400 ezer hektár állami kezelésű szántóról, legelőről, illetve gyümölcsösről van szó, amit nélkülünk, a tényleges tulajdonosok felhatalmazása nélkül kívánnak privatizálni. Ez mintegy 75-80 százaléka a jelenleg bérbe adott állami kezelésű mezőgazdasági területeknek. Mindezt államilag támogatott, minimális, 2,5 százalékos kamatterhű, a jelenlegi földbérleti díjakat nem meghaladó törlesztőrészletű, a támogatásokból finanszírozható, hosszú – 20 éves – futamidejű hitelekkel, azaz gyakorlatilag ingyen. Hangsúlyozni és tudatosítani szeretném, hogy a termőföld nemzeti vagyon, mindannyiunk közös tulajdona, amelynek kezelését bíztuk csupán az államra. Nélkülünk tehát nem idegeníthetné el, nem használhatná fel a magánvagyonok gyarapítására, és ha mégis ezt tenné, akkor nemcsak a bizalmunkat, de a tulajdonunkat is visszavehetjük tőle.
MN: Indokként az is elhangzott, hogy a kormány a külföldiektől igyekszik ily módon megvédeni a magyar földet.
ÁJ: Ez csak a közvélemény megtévesztését szolgálja, hiszen még az Európai Unió sem kényszeríthetné arra az államot, hogy a szándéka ellenére eladja a földjeinket. Ha azt feltételezzük, hogy az állam jó gazda, és a rábízott vagyont a közjó érdekében használja, akkor közös földvagyonunk most van a legnagyobb biztonságban, és végveszélybe éppen akkor kerül, ha a spekuláns tőke szerzi meg azt. Ráadásul ezzel elveszíti azt az erőforrását, amellyel stratégiájának megfelelően befolyásolhatná a földhasználati és birtokszerkezetet. Érdemes azt is megnézni, hogy kik is azok a kormányzat által előszeretettel emlegetett „helyi gazdák, kis és közepes családi gazdaságok”, akiket állítólag a földeladásokkal akarnak megerősíteni. A tény az, hogy ma nagyvállalkozókhoz köthető cégek bérlik az állami földek túlnyomó részét, s az agrár- és vidéktámogatási rangsort is fölényesen ők vezetik.
MN: Megnevezne néhányat?
ÁJ: A hét legnagyobb mezőgazdasági – zömében állami kezelésű földet használó és a közös kasszából is a legtöbb támogatáshoz jutó – tőkeérdekeltségű cégcsoport sorrendben Nyerges Zsolthoz és Simicska Lajoshoz (Mezort), Csányi Sándorhoz (Bonafarm), Leisztinger Tamáshoz (Forrás), Kárpáti Lászlóhoz, Harsányi Zsolthoz és Délity Józsefhez (KHD-Invest), Bódi Lászlóhoz (Tedej), Dorogi Árpádhoz, Helmut Gsukhoz és Zászlós Tiborhoz (GSD), valamint Mádl Istvánhoz (Agroprodukt) köthető. E hét legnagyobb korporáció a közös agrárkasszából 2011-ben közel 16 milliárd forint támogatást szerzett, ami 2014-re megközelítette a 24 milliárdot. Csak a Csányi Sándor érdekeltségébe tartozó Bonafarm-csoport és a Nyerges Zsolthoz köthető Mezort-csoport önmagában 28-28 ezer hektárt – a laikus közvélemény kedvéért: mintegy 40-40 ezer labdarúgópályányi területet – bérel. Ők lennének azok a „kérges tenyerű” gazdák, akik az eddigi bérleményüket most szinte ingyen megszerezhetnék.
MN: E lehetőséget Lázár János a kormánydöntést bejelentő sajtótájékoztatón kizártnak tartotta, hiszen jogi személyek Magyarországon nem szerezhetnek földtulajdont, és a kormány szándékai szerint csak helyben lakó, ténylegesen gazdálkodó természetes személyek vásárolhatnának állami földterületeket.
ÁJ: Az állami földbérletek tapasztalatai, tényei alapján azt kell mondanom, hogy minden bizonnyal nem fiatal párok vagy helyben élő családok lesznek a kedvezményezettek, ahogyan azt a Nemzeti vidékstratégia előirányozza, hanem nagy valószínűséggel a spekuláns tőke képviselői. Ez nagyon egyszerűen megoldható. Az állami földeket jelenleg bérlő vállalkozások tulajdonosai, részvényesei, vezetői, alkalmazottai és rokonaik „földművesként”, saját jogon 300-300 hektárt tulajdonolhatnak, így egy kiterjedt család vagy érdekeltség – összeszámítási kötelezettség nem lévén – együtt, hátterében a tőkeerős vállalatcsoporttal, jelentős területekhez juthat hozzá. A kormány által tervezett licitálás esetén velük szemben a ténylegesen helyben élő, gazdálkodó családoknak és a fiataloknak vajmi kevés esélyük marad.
MN: Ha egy cég a saját tulajdonosaitól vagy azok rokonaitól bérli a területet, akkor emiatt nincs bejelentési kötelezettsége?
ÁJ: Nincs, vagyis az így használt terület nem számít be a birtok méretébe. Formálisan ezért nincsenek nagybirtokok, sőt az 1200 hektáros birtokmaximumot sem érik majd el, ami felett elvonnák tőlük a területalapú támogatásokat. Miután pedig állat szinte csak ezek szakosított iparszerű telepein található, így a bejelentett – a korábbiakhoz képest csaknem két és félszeresére emelt – állattenyésztési támogatások 75–90 százaléka is e nagybirtokokhoz, nagy cégkonglomerátumokhoz kerül.
MN: Mikor dönt az Országgyűlés az állami földvagyon magánkézbe adásáról?
ÁJ: Úgy ítélem meg, hogy nem is kell hozzá új törvény. A jelenlegi földügyi szabályozás lehetővé teszi az állami földek eladását, tehát a kormány egyetlen tollvonással dönthet, mint ahogyan ezt most meg is tette. Érdekesek azok a kormánypárti képviselői nyilatkozatok, amelyek e szabályozás megszavazásának elutasítását helyezik kilátásba, ha azt a kormány a törvényhozás elé terjeszti. De talányosak azok az ellenzéki megnyilvánulások is, amelyek erre az esetre helyeznek kilátásba megmozdulásokat. Nem fogja a kormány az Országgyűlés elé terjeszteni, hanem külön felhatalmazás nélkül fogja a közös földvagyont talán még az ősz folyamán dobra verni.
MN: A bérbe adott állami földek későbbi magánosítását mint végső célt ön már idejekorán valószínűsítette. Mire alapozta akkor e vélekedését?
ÁJ: Az eredeti néppárti agrár- és vidékpolitika, amelyre a polgári erők felhatalmazást kaptak a választásokon, és amelynek megvalósítására – Orbán Viktor személyes felkérését követően – magam is elszegődtem, egyáltalán nem erről szólt. Egyértelműen abban állapodtunk meg, hogy az állam nem elad, hanem vásárol a földpiacon, és az így növekvő területeit folyamatosan a helyben lakó gazdálkodó családoknak, fiatal pároknak kedvező feltételekkel tartós bérletbe adja. Azóta ennek a föld- és birtokpolitikának a fokozatos megtagadása zajlik, és ennek a csúcspontja az állami földek kiárusítása, vagy még inkább ajándékba adása a klientúra számára, a feudális jellegű hűbéri birtokadományozás. Ezután következhet majd az „integrált mezőgazdasági termelésszervezés” törvényi rögzítése, amely – a szövetkezeti, kooperációs modellel szemben – a maradék hasznot is kiszívja a vidékből.
MN: Mi lenne ez az „integrált mezőgazdasági termelésszervezés”?
ÁJ: A családi léptékű európai birtokok versenyképességüket az összefogásukkal, szövetkezésükkel érik el. Szövetkezeteik a gazdálkodási vertikum – a termelés, a feldolgozás és az értékesítés – teljes hasznát visszaosztják az azokat létrehozó családoknak. Így a kicsi is versenyképes tud maradni, és egy-egy család 50–100 hektár jövedelméből jól meg tud élni. Nálunk – bizonyára nem véletlenül – öt év alatt egyetlen családi gazdasági, üzemszabályozási, valamint tisztességes szövetkezeti törvényt sem sikerült tető alá hozni. Az alaptörvénybe a harmadik – földügyi – módosítás során, 2013 elején sem ezek kerültek, hanem a miniszterelnök személyes előterjesztése alapján az „integrált mezőgazdasági termelésszervezés”. Az alaptörvény tehát egy ilyen kétharmados törvény megalkotását irányozza elő, ám ennek beterjesztését a választások előtt a kormánypárti frakciók nem kockáztatták meg.
MN: Jelenleg pedig a hiányzó kétharmados támogatás akadályozza a törvény megalkotását.
ÁJ: Ha egy ilyen törvény átmegy, az megteremtené a törvényi kereteit annak, hogy a hazai hét régióban egy-egy nagy tőkeérdekeltségnek koncesszióba adják az alapanyag-beszerzéstől a termelésen át a termékértékesítésig terjedő teljes mező- és élelmiszer-gazdasági integrációt. Ehhez előbb ezt a ma még piaci alapon szerveződő tevékenységet „államosítani” kellene, majd ezt az állami monopóliumot lehetne – a szerencsejáték vagy a dohánykereskedelem mintájára – átengedni kiválasztott tőkeérdekeltségeknek. Ez azzal járna, hogy ezek a nagy tőkeérdekeltségek, monopolhelyzetben lévő integrátorok lennének a profitcentrumok, és a teljes vertikum összes haszna ezeknél jelentkezne.
MN: Ön szerint kik dönthették el, hogy az előzetes egyeztetések ellenére más koncepció kerüljön az alaptörvénybe?
ÁJ: Nincs kétségem afelől, hogy a döntést a háttérből a politikát irányító gazdasági érdekcsoportok, hogy ne mondjam, „maffiacsaládok” hálózata hozta meg. Saját tapasztalataim alapján is egyet kell értenem a Transparency International azon megállapításával, hogy a korrupciónak, a döntések befolyásolásának egy új szintje alakult ki nemcsak nálunk, de egész térségünkben. Ennek jegyében ma már nem a „nokiás dobozok” mennek, hanem a „nagyok” beteszik az embereiket döntéshozó pozícióba, akiknek az a dolguk, hogy intézzék az őket delegáló érdekeltségek ügyeit, képviseljék érdekeiket. A politika felső szintjén közszájon forog, hogy egy 70-80 fős kormányból 8-10 tagot nevezhet meg maga a kormányalakító miniszterelnök, a többit a „maffiacsaládok” delegálják.
MN: Az augusztus 17-i, Kossuth téri demonstráción alig húszan lézengtek az újságírókon kívül. Hogy lehet, hogy a föld nélkül maradt gazdáknak, például a legelőiktől megfosztott bihari állattartóknak nem alakult újabb, valódi érdekvédelmi szervezetük? Miért nem mozdulnak azok, akik tíz éve, a Gyurcsány-kormány idején még ezer traktorral vonultak a Parlament elé, mert nem kapták meg időben az uniós támogatást?
ÁJ: Az egyik ok az 50-es évekből is jól ismert és újra megjelenő „fortélyos félelem”. A félelem attól, hogy még azt a kicsit is elveszik tőlük, amijük van, vagy nem kapnak támogatást, ami a mai feltételek között azonos a gazdaság és a család tönkremenetelével. A másik ok, hogy a hangadóknak sokszor mégis „löknek” valamit, és akkor ők elhallgatnak, elárulják a sajátjaikat is, ami önmagában is katasztrofális erkölcsi állapotot jelez. A harmadik ok pedig, hogy teljesen dezintegrált a gazdatársadalom, mert a vezetőik elárulták őket.
MN: Évtizedekig a gödöllői Szent István Egyetem professzora volt. Tavaly azt mondta, azért megy el az első adódó alkalommal nyugdíjba, mert ezzel talán megmentheti a Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetet, amit 24 évvel ezelőtt az ön vezetésével alapítottak.
ÁJ: Ebben reménykedtem, de nem így történt. Legkorábban csak idén márciusban tudtam nyugdíjba menni, de tavaly szeptember elején a dékán előterjesztette, hogy bármiféle indoklás nélkül megszüntetik az intézetemet. A kari tanács, majd az egyetemi szenátus is megszavazta, így három hét leforgása alatt meg is szűnt. Először tehát elvették a földet a Kishantosi Vidékfejlesztési Központ és Népfőiskolától, amelynek a kialakításában én is részt vettem, aztán a közreműködésemmel alapított intézetet szüntették meg, és most, a felsőoktatási törvény módosításakor törölték azt a környezetgazdálkodási agrármérnök szakot is, amit Magyarországon elsőként, de Európában is úttörőként szintén mi alapítottunk és indítottunk. Nem véletlenül mondta a miniszterelnök 2013 februárjában, a Gyulára kihelyezett frakcióülésen, hogy „aki tisztességesen viselkedik, és megsebesül a csatatéren, azt kihozzuk. De aki nem, arra mi is lőni fogunk.”
MN: Lát esélyt a változásra?
ÁJ: A változáshoz mindenekelőtt a közösségek államának visszavételére van szükség. Ehhez alapvetően át kell alakítani a törvényhozást, gombnyomogató „biorobotok”, pártkatonák helyett hiteles, a helyi közösségükért kiálló és nekik felelős képviselőket küldve az Országgyűlésbe. Ma azonban ennek nem értek meg a feltételei, ehhez eszmélésre, tömeges ráébredésre van szükség. Én az első sorból hátrébb lépve várom ezt az ébredést. Ennek érdekében annyit tudok ma tenni, hogy – ha hívnak – előadásokat, fórumokat tartok, nyitogatom az emberek szemét. Úgy érzem, hogy hamarosan el kell jönnie az igazság pillanatának, amihez én is hozzá szeretnék még járulni.
