Nem azért nem igaz, mert egy esetleges győzelemmel nem volna elérhető a világbajnoki pótselejtező. Még csak azért sem, mert ha esetleg oda el is jutnánk, ott aligha mi lennénk a favoritok, akárkivel játszunk is, ergo, igen kevés esély mutatkozna arra, hogy 27 év után megint kijussunk egy világversenyre.
Az alapvetés azért nem igaz, mert ha esetleg valami furcsa véletlen folytán mégis kijutnánk, az sem fordítana meg semmiféle sorsot – éppen ezért maga a kijutás sem élet-halál kérdése. Félreértés ne essék, itt nem holmi ellendrukkolásról volna szó, sőt kifejezetten szeretném, ha az a sors végre tényleg fordulna, ha nem a miénk lenne a sportriportereknek az az utolsó generációja, amelyik még látott világversenyen magyar labdarúgó-válogatottat. (Mellékszál, de döbbenetes, a ma Magyarországon focit közvetítő kommentátorok fele, de inkább háromnegyede soha nem látott magyar csapatot, sem világ-, sem Európa-bajnokságon.) Szóval szeretném, ha végre tényleg lenne focink. Megint.
| ||
S azért fontos a „megint”, mert ha létezik igazi hungarikum, akkor ez feltétlenül az. A megint. Rajtunk kívül aligha van még egy ország a földön, ahol volt egykoron foci, és aztán idejutott. Idesüllyedni két vébédöntő után, nagyon nem akármi. Számos olyan ország van, ahol nem volt futball és lett, de nincs egy sem, ahol volt és nem lett. Ezt a „nem lett”-et kellene valahogy megfordítani, elindítani a lett irányába.
De azt nem lehet pusztán stadionok építésével, akadémiák támogatásával megtenni. E kettő ugyanúgy marginális kérdésnek számít, mint ahogy maga a kijutás is. Ízlés és – sajnos – politikai hovatartozás kérdése, hogy ki mit gondol arról, hogy az adóforintokat ilyesmikre fordítják. De ezektől változni a magyar labdarúgásban semmi sem fog.
Azért, mert a magyar labdarúgás fertőzött, mérgezett közeg. Egy olyan közeg, ahol a magyar sportnak azok az értékei, melyek naggyá tették mondjuk a vízi- vagy a kézilabdát – hogy megmaradjunk kizárólag a csapatsportágaknál –, egészen egyszerűen nem működnek. Akkor sem, ha nyilván számos rendes ember is dolgozik/dolgozott benne az évtizedek során.
A magyar labdarúgásban emberemlékezet óta egész egyszerűen nincsen becsülete a munkának.
Az évtizedeken ne csak hármat értsünk, a helyzet nem volt más már a hetvenes években sem, csak akkor még ez a hozzáállás simán elég volt arra, hogy ott legyünk mondjuk egy 16 csapatos vb-n Argentínában. Később aztán nem lett elég, de ez már pusztán a következmény volt. És ne tévedjünk, itt most nem csupán a játékosokról beszélgetünk, itt a közegről van szó; edzőstül, vezetőstül, szponzorostul, mindenestül.
A magyar labdarúgás elmúlt fél évszázadának egyetlen közös pontja, hogy mindig visszasírtuk a tíz-húsz évvel ezelőttöt. Először Puskást, aztán Albertet, majd Törőcsiket, Nyilasit, Détárit. És még itt sem lett vége, noha normális futballistánk azóta aligha volt.
Ha valaki megnézi a Fradi majd’ húszéves BL-meccseit, azt látja, hogy az az FTC minden tekintetben jobb focit játszott, mint a mai NB I. bármelyik csapata. Ha létezne időutazás, és kiállhatnának az akkori állapotukban a mai Fradi ellen, nos, simán nyernének. Ha mindezt összevetjük azzal, hogy Gyurta Dani 14 évesen tudott olyan időt, amivel Szabó Joe Szöulban olimpiát nyert, mire jutunk? Minden sportág fejlődik, fejlődik az edzéselmélet, javulnak a körülmények, jobbak a cípők, néha az úszódresszek, teniszütők, táplálékkiegészítők, s lehetne sorolni a végtelenségig. Ellenben a magyar labdarúgás a sportágnak ezen természetes fejlődésével nemhogy élni nem tud, hanem abszolút értékben is visszafejlődik.
Az okokat órákig lehetne sorolni: lehet mondani, hogy a magyar fociban sosem a versengés volt jelen, hanem az, hogy az ambiciózus fiatalt mindig agyon akarta rúgni az idősebb zsugás, ha túl gyorsan szaladt az edzésen. Vagy hogy az edzőképzést kirángatták egy viszonylag normálisan működő egyetem kezei közül, kvázi magánkézbe adták, és elkezdtek milliókért ilyen meg olyan licenceket osztogatni, de az onnan kikerülő edzők(?) még az emberi test legalapvetőbb működési mechanizmusával sem voltak általában tisztában.
Igaz a 4-4-2-es felállást kiválóan fel tudták rajzolni a mágnestáblára, akár 10 éves gyerekek számára is. Tényleg órákig lehetne sorolni hasonló történeteket, melyekből kiderül, hogy minél tágabban értelmezzük a problémát, annál inkább látszik, hogy ezek csak nagyon szűk látókörűen lajstromba vett okok. Valójában tünetek.
Az ok a közeg. Közeget meg nehéz cserélni, nagyon.
