„Csak abban bízhatunk, hogy az egyszer elgondolt gondolat elpusztíthatatlan.” Sólyom László mondatánál, mellyel az alkotmánybírósági döntések hatálytalanítására reagált, leragadok picit azon a szombat délelőttön. Azon mondatok egyike, amely túl tökéletes ahhoz, hogy sokkal többet érjen esztétikumánál. A jogtudós szájából katartikus hatása van, de Coelhót például az efféle mondatok miatt nem veszem a kezembe. Az ember csak saját magáról állíthat bizonyosat: én olyannyira tartok attól, hogy mint a vízcseppek a napon, tűnnek feledésbe a jó gondolatok, hogy folyamatosan konzerválni próbálom őket. Mindig nálam van a riporterek hátsó zsebébe férő notesz, és lejegyzem őket, ahol épp megszületnek. Az alkotmányos gondolatoknak sem árt majd, ha újra leírják őket – gondolom épp, mely ponton Mike megjegyzi, hogy ő bizony elindul mosni. Egyúttal hozzáteszi, hogy a mosás az ő „zen time”-ja, személyes ideje, amikor kikapcsol és reflektál önmagára. Talán odavethettem, hogy őszinte részvétem, végig sem gondolva, hogy Mike Torontóban és nem Manhattanban van, ahol a metró patkányai mellett a lefolyók árulkodnak leginkább a város harmadik világbéli arcáról. A lefolyók állapotáról meg a mosógép nélküli fürdőszobák. Milyen jó is lenne a New York-i mosodamacerát megosztani a hazaiakkal, még ezt is gondolom, ha nem alkotmány-nagyságrendű problémák nyomasztanának minket, mert mi az én szennyesem a magyar kormányéhoz képest, ugye. De addigra már benne vagyok a mosodavita közepében Mike-kal, és kettőnk elpusztíthatatlan gondolataival, melyek gyümölcséül Kanadában néhány fénykép, Amerikában pedig e sorok születtek – biztos, ami biztos.
Toronto, 2013
Fotó: Michael Fiala
Két évvel ezelőtt a New York Times felmérése szerint az eladó New York-i ingatlanoknak mintegy 20 százalékában volt mosógép. Ami a kiadó lakásokat illeti, jó, ha öt százalékukban megtalálható ez a „csúcskényelmi” cikk. A tulajdonosok az épületek múlt századbeli vízvezetékére hivatkozva illegalizálják a mosógép beépítését, mondván, azok nem képesek nagyobb mennyiségű habos folyadékot eltüntetni. Tehetősebb épületekben külön szinten, legtöbbször az alagsorban alakítanak ki mosodát. (Három-négy mosó- és szárítógéppel, melyek pénzfeltöltéses kártyával működnek.) Új építésű lakásoknál van példa alkukötésre a tulajjal: beszereltet a bérlőnek mosógépet, ha az hajlandó 50 dollár mosógépbérleti díjat leperkálni havonta. Így egyévnyi lakásbérlet esetén 600 dollárba kerül a költözéskor meg nem tartható gép. Szerényebb lakásokban, mint amilyen Lower East Side-i albérletem, melynek 30 négyzetmétere havi 2400 dollárba kerül, ilyen státuszszimbólum nincs. Igaz, lift se, így aztán hat emeletet és két utcát gyalogolok a kínai mosodáig. Mint az elmúlt hétvégén, a „mert nekem nincs most más, csak a szennyesem, az én szennyesem”-et dúdolva, azzal az arckifejezéssel, amit csak az érthet, aki úgy nevelkedett, hogy piszkos cuccal a szennyesláda és a mosógép közötti egy métert meghaladó távolságnál nem illik többet megtenni.
Toronto, 2013
Fotó: Michael Fiala
Ezt a két utca–hat emeletet három körben, hatszor járom meg. A mosás kaszinójelenettel indul: pénzváltás a kisablaknál, mert az automata, amely a mosógépekbe való centeseket adja, csak bizonyos papírpénzeket fogad el. Pénzbeadás az automatába, ami félkarú társai sebességével vetekedve köpi ki magából a huszonöt centeseket – úgy 40 érmét (kétgépes mosás-szárításnál). A mosóember meg győzze zsebbe gyömöszölni őket, mint valami béna bankrabló. Máshová nem nagyon érdemes, mert rögtön vissza is kell helyezni őket egyesével a mosógépekbe. Nagy kaland, úgy tízéves korig. Mike zen pillanata akkor jön, amikor a kihalt torontói mosodában ülve szemez a forgó ruhahalommal. New Yorkban azonban nincs zen, zaj van, abban pedig csak ázsiai ember képes meditálni. Amióta a kínai negyed határán lakom, hajnalonta látom néhányukat a pázsittalan park szélén, ahogy feltett karokkal, rezzenéstelenül állnak a hidegben: megannyi bebugyolált szobor.
Toronto, 2013
Fotó: Michael Fiala
Amíg a mosás megy, nem lábatlankodom a derék kínaiak között, visszamászom a hatodikra. Majd vissza le, kiválogatni, mely ruhaneműk mennek a szárítóba: amelyeket nem bánom, ha sose vehetek fel újra. Egy Wall Street-i barátom meg van róla győződve, hogy a masina az amerikai ruhaipar találmánya, mert annyi életet sem hagy az anyagban, mint Charlize Theron gonosz királynője az útjába kerülő fiatal nőkben. Errefelé nem ihlet tollforgatót teregető édesanya. A szárító 40 perc, felmászom a hatodikra megint. Vissza le, aztán vissza fel, immáron a dagadt ruhákkal – ez a rész fantasztikus hátsót eredményez, legalábbis ezen a ponton ez az egyetlen pozitív gondolat, ami eszembe jut. Azért havonta csak egyszer vagyok hajlandó átesni a tortúrán. Amikor elárultam Veress Gábor barátomnak, hogy inkább veszek új ruhát, mintsem hogy sűrűbben kelljen két órát elpocsékolnom az életemből mosodázásra, leamerikaiazott. Ami azt illeti, a New York-iak sem repesnek attól, hogy a városban, amely az elérhető luxusból él, nincsen mosógép a lakásban. Sokan lefizetnek egy rakat embert, a mosógépárustól a portáson át a szerelőig, és titokban szereltetik be a masinát. A városi szájhagyomány szerint a mosógép-forgalmazók hűtőgép-csomagolásban küldik az árut, a portások meg szemet hunynak a civilben érkező vízvezeték-szerelők felett, akik ruhásszekrényekbe építve bújtatják a tiltott holmit a házmesterek szeme elől.
Toronto, 2013
Fotó: Michael Fiala
De ha már amerikait játszom, játsszam rendesen: a múlt heti mosás után felpakoltam a ruhatáram felét, és mind elvittem a legközelebbi adománygyűjtő helyre. Nem emlékszem, melyik pszichiáter mondta, hogy a tárgyak antiszociálissá tesznek: boldogságpótlékok, miközben kirekesztik a valódi örömöt. Mindenesetre lehet valami a dologban, mert ahogy aznap utoljára megmásztam a hat emeletet, és végre elnyúltam kiürült szobám ágyán, nyugalom töltött el. Olyan éteri. Így utólag azt gondolom, hogy az a pillanat csak a Mike-féle zen time lehetett.
A szerző a Reuters hírügynökség munkatársa. A cikkben kifejtett álláspont a sajátja.
