A múlt héten egy svéd fiú mesélt nekem egy sztorit. Filmben. Akkor talált rá, amikor a munkahelyét maga mögött hagyva világgá ment. Valami hasonlóról beszéltem le a húgomat épp a minap, pedig jobban belegondolva, ha nincs merszünk esélyt adni az álmunknak, amin, ha pénzre nem lenne gondunk, éjjel-nappal dolgoznánk, saját életfogytiglanunkat írjuk alá. A fiú pedig, akit Malik Bendjelloulnak hívnak, tegnap este Oscar-díjat nyert.
A fáma úgy szól, hogy a hetvenes években egy amerikai lány Dél-Afrikába utazott meglátogatni a szerelmét, és magával vitt az útra egy Rodriguez-kazit. „Rodriguez. Nem mond semmit a név? Nem vagytok ezzel egyedül” – kezdi a Rodriguezről szóló egyik első cikkét a Rolling Stone, Amerika zenei-politikai fenegyerek-magazinja 2012-ben. A palinak harmincévesen megjelent két lemeze, de miután a kutya se vette őket, bevándorló szülei nyomdokán ment a detroiti építkezésekre kétkezi munkásnak. Mindeközben annak a bizonyos Rodriguez-albumnak a dalai – ez például, és ez meg ez – nemcsak az amerikai lány barátjának a szívébe költöztek, hanem a fiú barátaiéba is. Aztán a barátok barátaiéba. Az okokra még visszatérek. Mindenesetre az internet előtt húsz évvel YouTube-sebességgel terjedt a lemez kalózmásolata, és Rodriguezből egy pillanat alatt szupersztár lett az akkor 25 milliós országban. Az idő tájt három lemezt lehetett biztosan megtalálni bármely középosztálybeli, fehér, liberális dél-afrikai családban, ahol volt lemezlejátszó: a Beatles Abbey Roadját, Simon and Garfunkel Bridge Over Troubled Waterját és Rodriguez Cold Factjét. Ezt johannesburgi osztálytársnőm is megerősítette. Rodriguez Dél-Afrikában népszerűbb volt a Rolling Stonesnál. Minderről Amerika, és benne Rodriguez, semmit sem tudott.
Ha pisztolyt szegeznének nekem, akkor sem tudnám megmondani, hogy a hetvenes évek Detroitjában vagy Cape Townjában élnék-e szívesebben: verziók dekadens mélyszegénységre, gyomorforgató erőszakra és rasszizmusra. Ami azt illeti, 2013-ban sincs ez másként. Detroit a múlt héten kiérdemelte – a fenti okok miatt – Amerika „legszánalmasabb városa” címét, a dél-afrikai életkörülményekről pedig, melyek civilizált országokban legfeljebb háború alatt állnak elő, a barátnőgyilkos olimpikon esete előtt is hallottunk eleget. A Pistorius-ügy újabb kisablak egy paranoiás világra, ahol fegyverrel a párna alatt alszanak, ahol minden második nő erőszak áldozata, akik közül évente több ezren életüket vesztik, és ahol a tárgyalóteremben nem csak a vádlottak padján ülnek gyilkosok. Detroit utcáit járva – szegényen, hogy a füstös bárok tulajai, akiknél játszott és ahonnan nem akaródzott hazamennie, hajléktalannak nézték – szerezte dalait Rodriguez, melyek két óceánnal arrébb a fajgyűlölet, a konzervatív apartheid ellen lázadó dél-afrikaiak szívében rezonáltak. Abban a mélységben, mintha a Ha én rózsa volnékot egy külföldi Bródy János írta volna.
Az információ hiánya és Rodriguez kilétének titokzatossága közrejátszott abban, hogy mitikus alakká nőtt. Nem jutott belőle a rajongóknak több, mint két album, melyeken a számok szerzőjeként egyszer Jesus Rodriguez, máskor Sixto Rodriguez vagy Sixth Prince volt feltüntetve. Azután felröppent a hír, hogy Rodriguez a siker hiányában öngyilkos lett: színpadon eresztett golyót a fejébe. Mások úgy tudták, börtönben gyújtotta fel magát. Abban megegyeztek a dél-afrikai források, hogy a rocktörténelem legmegrázóbb jelenetében lelte halálát a költő. Merthogy leginkább annak tartották, epikus, városi poétának, aki profetikus bölcsességgel énekelt, és ihlette meg a rendszer ellen lázadókat.
Azután 1997-ben, amikor elérhető lett Dél-Afrikában az internet, egy lemezboltos és egy újságíró rajongó első posztja a nagyvilágnak a Nagy Rodriguez-vadászat címet viselte, amelyben kérték, hogy akinek információja van a zenészről, ossza meg. És jött a válasz a kommentek között: „Rodriguez az édesapám! Komolyan mondom. Tényleg meg akarják találni az apámat? Az álmokat néha legjobb nem bolygatni.” Néha meg a legjobb komolyan venni őket. A kapcsolatfelvételt követően 1998-ban Dél-Afrika színpadra hívta a detroiti munkásembert, aki a Cape Town-i repülőtérre érkeztekor lányaival kerülgette az érte érkező limuzint és a körülötte csoportosuló tömeget meg a fotósokat, azt gondolván, valami fontos emberért jöttek, és a hotel kanapéján aludt, mert sajnálta a frissen húzott óriáságyat összepiszkolni. Jó lesz az még másnak. Tette ezt az az ember, akinek csarnokot megtöltő koncertjeit úgy fogadta Dél-Afrika, ahogy ma Elvis Presleyét fogadná Amerika. A hasonlatok nem tökéletesek, de közel járnak az igazsághoz. Rodriguez 56 évesen belepillantott a másik életébe: abba, amelyben elismert művészként élhetne. Azután meghajolt, megköszönte a dél-afrikaiak szeretetét, és hazament a detroiti gyárba.
Rodriguez azóta többször adott koncertet Dél-Afrikában, de a nyugdíjig fizikai munkával kereste a betevőjét, és ugyanabban a szerény detroiti házban él, mint korábban. Az elmúlt negyven évben egyetlen fillért sem látott a Dél-Afrikában eladott, ötszázezernél is több lemeze bevételéből. Amerika pedig csak tavaly, hetvenéves korában ismerte meg a zenész nevét, amikor az említett svéd fiú, Malik Bendjelloul négy éven át önerőből készített dokumentumfilmjét az orruk alá dugta. Több mint sztorit. Bizonyítékát az amerikai mitológia főtételének: bárkiből, bárkiből lehet sikertörténet, bárki a csúcsra érhet, ha a maximumot hozza ki magából, ha igaz szívvel küzd, és értéket teremt. Egy idős detroiti munkás éppúgy, mint egy fiatal svéd kalandor. Lehet, hogy mások kihallják Rodriguez halk szavából, hogy a boldogság leginkább belső történés, és nem válasz a külvilágra. Hogy szegénynek lenni nem minőségjelző. Ő úgy mondja: „Nem szégyen.” Így vagy úgy, a film inspirál, és elviszi a pálmát az Oscar-mezőny (cikkünk a 2013-as Oscarról itt olvasható – a szerk.) megnézendő alkotásai között, abból az egyszerű okból fakadólag, hogy bár az élet legtöbbször nem tündérmese, amikor mégis, akkor nincs az a fikció, amely rá tudna verni.
A Searching for Sugar Man, mely Rodriguez Sugar Man című számára utal, bátor forgalmazó híján valószínűleg úgy terjed majd Magyarországon, mint annak idején Rodriguez dalai: letöltött kalózfájlok útján. De nem kérdés, hogy meg fogja lelni a közönségét. A remekműveknek már csak ez a sorsuk.
A szerző a Reuters hírügynökség munkatársa. A cikkben kifejtett álláspont a sajátja.
