Magyar Narancs: 2009 júliusában még azon gondolkoztál, hogy jelölteted magad az SZDSZ elnökének. Erről hamar letettél, miután kiderült, hogy szigorú elvárásaid, a jelöltséged előfeltételei nem fognak teljesülni. Majd eltelik néhány hónap, és október végén bejelented: nem indulsz a következő választásokon, semmilyen színekben, és búcsút intesz a politikának. Mi történt?
Gusztos Péter: Az SZDSZ úgy omlott össze, mint a Szovjetunió. Régóta tudtuk, hogy komoly problémák vannak, az összeomlás sebessége, a kártyavárszerű összezuhanás mégis váratlan volt. A sokkoló EP-választási eredmény után az a naiv gondolatom támadt, hogy amennyiben az kijózanító pofonként hatna a pártra, mindenki a legjobb formáját venné elő, levonnánk a következtetéseket, és belső kompromisszumok születnének, akkor talán még innen is fel lehetne állni. Ehelyett azonban éppen ellenkező irányú folyamatok indultak meg, az egyéni érdekek közösséginek való alárendelése - ami sosem volt erőssége a csapatnak - teljesen eltűnt. Ez volt az a lélektani pillanat, amikor mindenki azt gondolta, hogy nincs megoldás, a pártnak vége, és elkezdte a menekülési útvonalakat keresni. Ettől aztán, önbeteljesítő jóslatként, a folyamat valóban visszafordíthatatlanná vált. Az elnökválasztás előtt közzétett feltételeim arra szolgáltak, hogy a párt tagsága és a nyilvánosság felé is elmondjam, mi az, amit a további működéshez alapvetőnek tartok. Aztán nyilvánvalóvá vált, hogy ezek a körülmények nem állnak fenn, és nem is teremthetők meg. Az út innen egyértelmű és rövid volt, hiszen abban biztos voltam, hogy a kisgazdákéhoz hasonló osztódással szaporodásban nem akarok részt venni. A nem indulás bejelentése a realitások tudomásul vétele volt, és saját magamnak is tartoztam vele, hiszen minél hamarabb szembe kellett néznem azzal, hogy újra kell kezdeni az életem.
MN: Nem szoktál arról képzelődni: mi lett volna, ha? Ha megkapod a támogatást, az erős elnöki jogköröket, véghezviszed a vérfrissítést, a Szadesz új erőre kap, bejuttok a parlamentbe, és minden hétfőn a demokrácia őrangyalaként kardlapozod végig a kormánypárti frakciókat?
GP: Nem álmodozom irreális forgatókönyvekről, pláne, ha múlt idejűek. Amikor először szólaltam fel küldöttgyűlésen, elzengtem egy négyperces dörgedelmet arról, mennyire abszurd és antidemokratikus, hogy a belső választás után zajlik a jelöltek politikai vitája. A mosdóban aztán valahogy kettesben maradtam Kuncze Gáborral - meg is szeppentem rendesen -, aki a piszoárok fölött valami olyasmit dörmögött oda, hogy "no, jól megmondtad nekünk". Kézmosás közben pedig hozzátette: belőled még lehet valaki ebben a pártban. Mire én, hogy remélem, lesz még akkor párt.
MN: Hát igen, az SZDSZ kiszenvedett, de az anekdoták megmaradnak.
GP: Az SZDSZ-ről szóló, remélhetőleg soha meg nem születő könyvem címe - Petőcz Gyuri Fidesz-története, a Csak a narancs volt után - az lenne: Már csoki sincs. Az utolsó őszön történt. A frakcióirodán belül volt egy kis szekrény, amiben a gyógyszerek, a ropi és az üdítők mellett mindig kartonszám sorakoztak a Balaton szeletek. Ez előtt állt Pető Iván, és szerintem azt hitte, egyedül van a szobában. Szörnyű napunk volt, egymásnak mentünk a frakcióülésen, aztán a plenárison mindenki feltörölte velünk a padlót, megszavaztunk valamit, ami miatt nem éreztük jól magunkat - szóval elég síri hangulat volt. Iván éppen akkor nyitotta ki a szekrényt, amikor beléptem, majd ezt sóhajtotta maga elé: és már csoki sincs.
MN: Szép végszó. Te pedig kijöttél a Parlamentből, és nekiálltál futni.
GP: A futás gyerekkoromtól fel-felbukkant az életemben - jobb korszakaimban mindig futottam. Felnőtt fejjel akkor álltam neki igazán, amikor 2002-ben bekerültem a parlamentbe. 90 kiló fölött voltam, és napi másfél doboz cigit szívtam. Mostanra már végleg elgurult a gyógyszerem: közel húsz maratoni vagy annál hosszabb futás van mögöttem, célom a kultikus ultramaraton, a Spartathlon, melyet a napokban egy magyar futó, Lubics Szilvia nyert meg a hölgyek között. A táv itt 246 kilométer 36 óra alatt, az Akropolisz lábától Leonidász király Spárta főterén álló szobráig tart az út, a mezőny harmada ér célba.
MN: Honnan jött a Suhanj! ötlete?
GP: Jártam külföldi maratonokon, láttam, milyen kultúrája van a futóversenyeken a testileg akadályozottak vagy éppen értelmi fogyatékkal élők részvételének. Politikusként nem kezdtem volna el, mindenki olcsó PR-fogásnak tekintette volna. A végső lökést egy videó adta, amely a Hoyt család történetét mesélte el (lásd Dick és Rick című keretes írásunkat). Most hétéves kislányomnak születésekor a nyakára tekeredett a köldökzsinór, újra kellett éleszteni. Azon kezdtem el gondolkozni, vajon mennyi időn múlott, hogy nekünk nem a Hoyt család sorsa jutott. Fél perc, egy, kettő? Ez 2010 elején volt, amolyan utolsó csepp a pohárban - tudtam, hogy ezt meg akarom csinálni.
MN: A politikusi múltad segítség vagy teher ebben a munkában? Gondolom, a kapcsolati tőke nem árt, ugyanakkor a nevedről még mindig egy olyan pártra asszociál mindenki, amely voltaképpen szitokszóként, anyázásként működik az Országház falai között is.
GP: Ezt be kell áraznom. A múltam adottság. Volt pártom megítélése idővel a helyére kerül, gyorsabban, mint gondolnánk. Politikusi tevékenységem középpontjában emberi jogi kérdések álltak, kisebbségi, hátrányos helyzetű csoportok ügyeit igyekeztem képviselni. Ezt csináltam jól vagy rosszul. Normális ember a Suhanj! esetében az ügyhöz viszonyul, nem hozzám. Nem keresem a nyilvánosságot, változatlan meggyőződésemet és abból fakadó politikai véleményemet megtartom magamnak. Egy-két rövid tévés beszélgetést leszámítva ez az első interjúm az elmúlt két évben. A Suhanj!-ra mint társadalmi célú vállalkozásra tekintek, amelynek működőképesnek kell lennie állami források nélkül is.
MN: Ha nem az államtól vagy az EU-tól, akkor honnan van, honnan lesz pénzetek?
GP: Jó programokkal nem szégyen pályázni sem, nem így értettem. De a nonprofit szervezetek lehetnek jól szervezett, rentábilis működést fenntartó gazdasági társaságok, piaci alapon is, erre számos példa van, külföldön is, itthon is. Merchandising, kis összegű adományokat gyűjtő kampányok nagy tömeget mozgató rendezvényeken, saját események: ezek olyan lábak, melyekből ki tudjuk hozni az alapműködést. Egyre többen futnak Suhanj! futómezben, van szilikon karkötőnk, fejkendőnk, bögrénk. A pesti félmaratonon és maratonon tulajdonképpen egy-két ezer forintos adományokból hoztuk össze egy sportolásra alkalmas speciális kerekes szék árát. A New York-i maratonon, ahol persze 45 ezer ember indul, tavaly az volt a cél, hogy mérföldenként egymillió dollárt gyűjtsenek össze (a maratoni táv 26,2 mérföld, 42,2 kilométer - U. P.). Ezt kissé túlteljesítették: összejött vagy 45 millió. Nekünk nyilván nem ilyen dimenziókban kell gondolkoznunk, de a futótársadalom növekszik, és egyre több embernek fontos, hogy jó ügyért fusson. A budapesti maratonon ott volt a Bátor Tábor, a Bohócdoktorok, a Láss Egyesület, a Csemete Alapítvány és a Suhanj! - egymást erősítve karitatív tevékenységünkben, futók és adományozók százait megmozgatva, megszólítva.
MN: Ha valaki a Bátor Táborért vagy a Suhanj!-ért akar futni, mit kell tennie?
GP: A Bátor Tábor létrehozott egy Élménykülönítmény nevű futókommandót, amelynek tagjait arra kérik, hogy saját környezetükből keressenek embereket, akik szimbolikusan az ő futásukat támogatják. Mi arra kértük a szimpatizánsokat, hogy fussanak a Suhanj! színeiben, viseljék a karkötőnket, fejkendőnket vagy épp futómezünket. Ezekért cserébe adománnyal támogatták az alapítványt.
MN: Most már tudjuk, hogyan gyűjtötök. És mire költötök?
GP: Most épp saját eszközökre szeretnénk. A tevékenységünk látványosabb része a versenyeken való részvétel. A baleseti sérültek önmagukat hajtják, akik pedig erre nem képesek - szklerózisos, izomsorvadásos társaink -, azokat aktivistáink tolják végig akár a maratonon is. Ez elementáris közösségi élmény: ott vannak egy tízezres tömegben, mindenki őket biztatja, nekik drukkol. Újságíró ismerősöm mesélte, hogy egynapos bécsi kirándulás után a gyereke megkérdezte tőle: "Apa, itt miért van ennyi kerekes székes?" Nyilvánvaló, hogy arányaiban nincs több mozgássérült Ausztriában - a különbség, hogy ott van hova és mivel menniük, és még kedvük is van kimozdulni.
MN: Az önkéntesek?
GP: Baromi lelkesek. Ez nekik is hatalmas élmény, jó ügyért dolgoznak, és közben jól érzik magukat. Önkénteseink száma meghaladja a százat, az egyetemi doktortól a karosszérialakatosig sokféle ember. Vannak, akik miattunk kezdtek el futni, hogy segíthessenek. Ez a munkaerő jelenleg a legnagyobb tőkénk, hiszen az a célunk, hogy a következő lépésben megkeressük a mozgás- és látássérültek bentlakásos intézményeit, és felajánljuk segítségünket sportprogramok szervezésében.
MN: Tehát lesznek rendszeres programok az évi öt-hat versenyen túl?
GP: Heti rendszerességű programokat alakítunk ki, hiszen a lényeg az életmódváltás, nem egy-két buli évente. A zászlóshajó a látássérülteknek tartott spinning (intenzív csoportos szobabiciklizés zenére - U. P.), melyet a brit nagykövetség támogatásával szervezünk. Pásztory Dóra paralimpiai úszóbajnok csatlakozásával az úszás is képbe került, de jóga, síelés, küzdősport is terítéken van. Ha összejön a pénz az aktív székekre, közös futás is lesz minden hétvégén.
MN: És mi volt vasárnap?
GP: A maratonon egy bő harmincfős csapatban futottunk, remek verseny volt. Magam egy handbike-kal teljesítettem a távot, ezzel is szerettem volna felhívni a figyelmet sérült és fogyatékkal élő társaink sportjának fontosságára.
Tamás
"Honlapszerkesztőként fog dolgozni, könyvet ír a betegségéről, és egyszer igenis szeretné lefutni a maratont." Ezzel a mondattal zárult tavalyi cikkünk a sclerosis multiplexről (lásd: Nem tudod, mit hoz a holnap, 2010. szeptember 16.). A lapunknak nyilatkozó Tamást ezután keresték meg a Suhanj! munkatársai. Azóta minden versenyen ott van. Jelenleg egy vidéki rehabilitációs központban kezelik, de vasárnap ő is ott volt a maratonon. Telefonon értük el. "Tudod, az a legfantasztikusabb érzés, amikor tolókocsival megérkezel a célba, és kapsz egy érmet. Mert megcsináltad. Nehogy azt hidd, hogy nekem nem kell ezzel dolgozni! Négy és fél, a félmaratonnál két és fél órán keresztül egy helyben ülni nem kis feladat. Ráadásul az aktív széknek nincs ám olyan kényelmes kis támlája, szóval nekem kell tartanom magam törzsből. De az se semmi, hogy a múltkor valaki egyedül tolt végig a félmaratoni távon! Nagyon jó a csapat, mindenki jó fej, építgettem kapcsolatokat is - szóval a Suhanj! ismerkedési alkalomnak sem utolsó. Ha nem lennének, ki kéne őket találni. Én mindenkinek reklámozom, de persze sokan félnek ettől, mert nem ismerik - pedig hihetetlen erőt tudnak adni. Legszívesebben persze én is futnék, de egyelőre a járásomat kéne rendbe tenni."
Rick és Dick
Rick Hoyt 1962-ben született Massachusettsben. A köldökzsinór szülés közben a nyaka köré tekeredett, és az agyi bénulást diagnosztizáló orvosok azt javasolták a szülőknek, adják intézetbe, hiszen a fiú se beszélni, se járni nem fog tudni soha. Ahogy mondták: szobanövényként fog vegetálni egész életében. De a szülei hazavitték. 11 éves korában kifejlesztettek számára egy számítógépes programot, amelynek segítségével kommunikálni képes a világgal. A középiskolás fiú olvasott egy kortársáról, aki baleset következtében lebénult, és a részére jótékonysági futást rendeztek. Rick is segíteni akart. Az apa, a légierő tisztje azelőtt soha nem futott hosszabb távot, de bevállalta. Dick lefutotta az öt mérföldet, és végigtolta a fiút. Rick a gépe segítségével utána annyit mondott: "Apa, futás közben nem érzem magam rokkantnak." A többi már tündérmese. Dick edzeni kezdett, és két év múlva indultak a bostoni maratonon, ahogy az ezt követő 27 évben mindig. Először még úgy kellett belógniuk, sorszámot sem kaptak, ma már nemzeti hősök, a kerekes székes futás ihletői és ikonjai. A Hoyt Team az Iron Man távjait is teljesítette - az úszásnál Dick húzta maga után csónakban fekvő fiát. Rick közben lediplomázott, a Bostoni Egyetemen tanít. Dick idén 71 éves.
