Jó régen történt, a fiam akkor került általános iskolába, és a többi szülővel az első napok valamelyikén azt kellett megbeszélni, hová menjünk – gyerekek, szülők közösen – osztálykirándulásra. Meg is állapodtunk egy helyszínben, s amikor elhangzott a kérdés, hogy hogyan jutunk oda, az egyik apuka magától értődő természetességgel közölte: beülünk a kocsiba, napfénytető le, betoljuk a CD-játszóba a meselemezt, és már ott is vagyunk.
Mondom, ez nagyon régen történt; akkoriban az, hogy valaha autóm legyen, távoli álomnak látszott, a CD-lejátszó pedig talán még inkább. Alig láttam még olyat. És hogy autóban CD-játszó... elképzelhetetlen volt, a fényűzés netovábbja.
Mindebből a kedves apuka nyilván semmit nem érzékelt, ahogyan a szülők nagyobbik része sem. Nem voltak csórók, mondjuk így. Mégis: az jutott akkor az eszembe, hogy ha vannak is, akiknek a mindennapi élet része az, ami másoknak elérhetetlen luxus, akkor nem ártana, ha erről tudomást vennének; nem bosszantanák a többieket azzal legalább, hogy a saját életszínvonalukat tekintik normálisnak és mérvadónak. Körültekintőbbnek, tapintatosabbnak kellene lenniük.
Az itt következő pár sorban nem állítok semmit, és nem mondom meg a tutit, csak arra hívom fel az olvasót, hogy velem együtt gondolkodjon el: mennyi abban a demagógia, a csúnya irigység és a jogos felháborodás, hogy annyi embernek böki a csőrét – most épp az Orbán-lány esküvője ürügyén, de voltaképpen hetente találnánk rá példát – a fényűzés, a túl nagy gazdagság, az elérhetetlen luxus. Többen bosszankodnak a biztonsági őrökkel védelmezett, magánútról megközelíthető, csilli-villi kastélykát rejtő „tanya” láttán – de jól teszik? Nem kellene elfogadnunk a kapitalizmus huszonvalahanyadik évében, hogy van, akinek fut a szekér? Ráadásul mindezt az illető nem mutogatja, nem dörgöli az orrunk alá, hanem dicséretes szerénységgel rejtegeti – csak a szemfüles újságírók tárják a köz elé. Szóval: mi a baj?
Nem tudom, tényleg tanácstalan vagyok. Fodor Gábor a Facebookon egyenesen úgy fogalmaz, hogy „nekünk, liberálisoknak nem szabad engednünk az általános előítéleteknek és vakhiteknek. Magyarország azért jutott ilyen mélyre, mert nem tudunk együttműködni, csak acsarkodni, nem tudunk toleránsak lenni, csak megbélyegezni”. Szerintem ez persze marhaság: a kormányzati és kormányközeli ízléstelen rongyrázás nem „általános előítéletek és vakhit”, hanem tapasztalati tény, és az a magatartás, amit Fodor követendőként állít szembe a luxus miatti dühöngéssel, jelesen az „együttműködés”, teljesen üres és félrevezető. Ki a franccal kellene együttműködni, és hogyan? Mészáros Lőrinccel, a Tiborcz-klánnal, és a többi, a semmiből igencsak gyanús körülmények között felkapaszkodott milliárdossal? Ugyan, miben? És ők – ők vajon miként járulnának hozzá ehhez az „együttműködéshez”?
Abban viszont kétségkívül van valami, hogy nem jó irány, ha már a puszta jólét (vagy legyen – gazdagság) az őrjöngésig bosszantja azokat (és ilyenek egyre többen vannak, vagyunk), akik nehezen élnek (vagy egyáltalán nem tudnak megélni). Akinek jól megy, az – elvileg – jócskán fizet a közösbe, munkahelyet is tud teremteni, esetleg jószántából segít is az elesetteknek; és nem feltétlenül dörgöli az orrunk alá, hogy mennyivel jobban megy neki. Ugye, azt nem akarjuk, hogy aki megdolgozik érte, ügyes, jó szimatú, vagy csak szerencsés, az ne élvezhesse ennek az előnyeit?
Még egyszer mondom – nem tudom. A gyomrom kifordul az ezüstjaguáros, lovastanyás, cigánybandás (és lézerblokkolós, sokingatlanos, földbirtokos és közgépes) bagázs urizálásától, ízléstelen és tahó pöffeszkedésétől. De hogyan válasszuk el ezt a tisztes gazdagságtól? Undor és méltányosság, felháborodás és józan belátás között – mit gondoljunk?
