Ha a kormánypárti politikusok és publicisták azon háborognak, hogy az ellenzékiek* itthon és az európai politika fórumain „hazájuk ellen fordulnak” (itt számos megfogalmazás lehetséges, van is mindenféle), rossz hírét keltik az országnak (vagyis: a kormánynak) – akkor talán jobban tennék, ha mindenekelőtt levélíróikat próbálnák rövidebb pórázra fogni.
Magyarán: kéne már szólni azoknak, akiknek a legutóbbi időben hirtelen nagy levelezhetnékjük támadt (Szapáry nagykövet, Szalay-Bobrovniczky nagykövet, Kovács Zoltán államtitkár, Szájer József, Lipták Béla, stb.), hogy nem kéne.
Nem kéne, mert egyrészt a gombnyomogatás a levélíráshoz képest összemérhetetlenül kevésbé artikulált jelrendszer – ezért ha valaki így vagy úgy szavaz, az sokféleképpen interpretálható ugyan, de senki nem kapható rajta csúsztatáson, hazugságon, ellentmondáson vagy elhallgatáson, amíg meg nem szólal.
Nem kéne, mert a politikusok többségénél a fogalmazási készség – a szocializáció korai szakaszától fogva – alacsony szinten stabilizálódott, és ha összejön is a hibátlan mondatszerkesztés (nem úgy, mint a batthyányprofesszoroknak), a gondolatmenet kristályos tisztaságához férhet olykor kétség.
Nem kéne, mert gyakran nem világos, hogy ugyan mi köze van a levélírónak ahhoz a tárgyhoz (és azokhoz a személyekhez), amelyek miatt pennát ragad. Ezt a bécsi nagykövet esetében szépen kifejtette a Magyar Narancs, de sok más esetben is feltehetők efféle kérdések. Nem világos például, hogy ugyan miért áll ki egy EU-parlamenti képviselő akár egy publicista, akár egy magántelevízió mellett, ha azoknak jogvitájuk van egy másik EU-parlamenti képviselővel.
Maradva ennél az utóbbi esetnél. Amikor hamvasan ifjú koromban először voltam Angliában, azt hittem, hogy az angolok mind kifogástalan úriemberek, lefegyverzően udvariasak és elegánsak, kifinomultan társalognak és mérhetetlenül bölcsek. A kulturális és nyelvi különbségek (mind anyanyelvi szinten beszélnek angolul!) elfedték azt a tényt, hogy a tahóság igenis igazságosan, egyenlően vagyon elosztva az emberiségben, az intelligencia hasonlóképpen; bunkók és hülyék mindenütt vannak, és nem szignifikánsan kevesebben, mint másutt. Nos, az az EU-parlamenti képviselő, aki a legutóbbi levelet írta, anyanyelvi szinten beszél angolul, és (ezért?) kifogástalan úriembernek (stb.) látszik; a házinyúl hozzá képest bősz vadállat, a csiga kapkodó ragadozó, a lajhár elhamarkodott hebrencs. A képviselő – ezt más nyilatkozataiból tudjuk – mindent, ami csak történik, természetesnek, érthetőnek, könnyen magyarázhatónak tekint: kisebb hibák, kisiklások, sedreségek vannak, de a világ szerinte jó úton halad, soha semmivel nincs különösebb baj, a kéjgyilkosság vagy az éhínség afféle múló működési zavar. A képviselő (alig érzékelhető angolos akcentusa ehhez hozzátesz) bölcs, megfontolt, udvarias politikusként jelenik meg a média minden szögletében, és nemigen jut senkinek az eszébe, hogy megpiszkálja: mit is mond, és miért? Van-e bármi igazi belátás, tudás, bölcsesség – vagy akár értelem – amögött, amit mond?
Hát ezért sem kéne. Levele, amelyet a képviselőtársához írt, akkora butaság, amekkorát eddig nemigen nézett volna ki belőle senki. Ha eddig a hűvös nyugalom és okosság szobra lehetett, most maga oszlatta szét az illúziókat. Veszélyes dolog ám ez a levelezés.
* Itt eredetileg az "ellenzék" szó állt, és - köszönet a Mandiner olvasóinak, hogy felhívták erre a figyelmemet - ez valóban egyeztetési hibát eredményezett. (De megjegyezném, hogy a levelek gyenge fogalmazása nem merül ki [esetleges] egyeztetési hibákban.)
