Állapotbeli kötelesség

  • Kálmán C. György
  • 2012. június 3.

Első változat

Eszemben sincs teologizálni – meg hát nemigen tudom én követni, nincs is kedvem, hogy az ország vezetői közül ki milyen hiten van –; és azt sem feltételezem, hogy ha már a párt, a kormány és a parlament legfőbb urainak annyi diszciplínától és tudásterülettől sikerült magukat biztonságosan távol tartani, éppen az üdvözülés tana vagy az emberi választás szabadságának problémái foglalkoztatnák őket. Az mégiscsak feltűnő, hogy mostanában fontos emberek a predesztináció elvére görcsöltek rá. Az előre (eleve) elrendelés gondolata mintha az a magyarázó elv volna, amellyel a kormányzat minden ragyogóan optimista jóslata igazolható, és minden pillanatnyi és régen tépő balsors csakúgy, mint a nyűgök és nyilak egészen más megvilágításba kerülnek. Nincs mese, győzni fogunk, mert ennek így kell lennie.

 


 

A minap például maga Kövér László jelentette ki, hogy „győzelemre rendelt az a nép, amelynek olyan fia van, akinek a hamvaitól is félnek”. Márpedig félnek, ergo: a magyar (vagy székely?) nép sorsa az, hogy győzzön, nincs apelláta. Aztán pár napra rá maga a miniszterelnök fejtette ki a kálvini elgondolás sajátosan (a konkrét helyzet konkrét elemzésére alapozott) módosított változatát: „A magyar nemzet definíciószerűen győztes nemzet, mert ezer éve létezik, és ez önmagában győzelem.” A  győztesség pedig – fűzte tovább a már-már antropológiaivá nemesedő érvsort – „állapotbeli kötelesség”. Vagyis magyarként győznünk kell.

Amiből következtetések is adódnak, persze. Először is – de ezt gyorsan tegyük félre, még mielőtt eszünkbe jutna belegondolni –, aki nem győz, az nem is magyar. Másodszor: a történelem nem a mi kezünkben van (a könyörülő Istené, mondhatja, aki úgy akarja), hanem mindennek és mindenkinek a sorsa el van döntve előre, hiába is kapálóznánk. Harmadszor, éppen ezért, csinálhatunk mi bármit, és lehetnek bármilyen rossz előjelek, kedvezőtlen GDP-mutatók, hűvös külkapcsolatok, ezernyi fajta népbetegség, szapora csecsemőhalál, árvaság, korai öregség, elmebaj, egyke és sivár bűn, öngyilkosság, lelki restség, magas CDS-felár – mit nekünk, túlleszünk mindezen, vár a fényes diadal.

Negyedszer, s ez a legfontosabb: ne tegyünk semmi szemrehányást bölcs vezetőinknek, egyáltalán: senkinek, aki – botorul úgy véljük – valamit nagyon eltolt, nem azt (nem úgy) tette, amit (ahogyan) kellett volna; és a mi dolgunk sem az, hogy nagyon kepesszünk, hogy a dolgok megjavításán fáradozzunk, hogy lehetőség szerint tisztességgel tegyük a dolgunkat. Mindez – hiábavalóság. Úgyis el van már döntve minden régen, talán az idők kezdetétől fogva. És ez a döntés úgy szól, hogy a magyar elkerülhetetlenül káprázatos győzelmet arat.

Megnyugtató, nem?

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.

Aktuális értékén

Apám, a 100 évvel ezelőtt született Liska Tibor közgazdász konzisztens vízióval bírt arról, hogyan lehetne a társadalmat önszabályozó módon működtetni. Ez a koncepció általános elveken alapszik – ezen elvekből én próbáltam konkrét játékszabályokat, modelleket farigcsálni, amelyek alapján kísérletek folytak és folynak. Mik ezek az elvek, és mi a modell két pillére?

Támogatott biznisz

Hogyan lehet minimális befektetéssel, nulla kockázattal virágzó üzletet csinálni és közben elkölteni 1,3 milliárd forintot? A válasz: jó időben jó ötletekkel be kell szállni egy hagyomány­őrző egyesületbe. És nyilván némi hátszél sem árt.

Ha berobban a szesz

Vegyész szakértő vizsgálja a nyomokat a Csongrád-Csanád megyei Apátfalva porrá égett kocsmájánál, ahol az utóbbi években a vendégkör ötöde általában fizetésnapon rendezte a számlát. Az eset után sokan ajánlkoztak, hogy segítenek az újjáépítésben. A tulajdonos és családja hezitál, megvan rá az okuk.