Arról írtam pár napja, hogy a jelenlegi oktatásirányítás nagyon nem bírja mindazokat a képzéseket, amelyek – szerinte – nem gyakorlatiasak, nem célirányosak, nem lehet őket azonnal a munkaerőpiacon konvertálni. Ezért mélységes megvetéssel kezeli a „büfé-szakokat” – de ezt, írtam, nagyon rosszul teszi, teljesen félreérti a felsőoktatás lényegét. Amihez hozzá tartozik a vita, a beszélgetés, az informális tanulási folyamat, a társas érintkezés megannyi formája. A büfé. Végül azt a kérdést tettem föl: „Sok fontos helyszín van még – a folyosó, a büfé, az aula, a könyvtár előtere, a közeli kocsma, a klub. Ezekkel mi van? Érdekel valakit?”
| ||
A gondolatmenet, bevallom, voltaképpen abból a kancellári interjúból indult ki, amelyben az az ember, aki Szegeden erre a magas polcra került (s aki áhítattal hódol, már-már elcsukló hangon, imádott Szent Eszemeszének*), kerek perec kijelenti, hogy a hallgatónak márpedig hallgatnia kell – ez az ember tehát, akiről azt állítani, hogy ugatja a felsőoktatást, szédelgő feldicsérés volna (mert azt sugallná, hogy bármi köze volna neki ehhez a területhez), annyit lát a felsőoktatásból, hogy a tanár beszél, a hallgató hallgat. (Aki vágyik 16 percnyi faltól falig bullshitre, megérdemli, hogy megnézze, itt.)
A jeles áldoktor nyilvánvalóan nincs egyedül ezzel az elképzeléssel – és ebbe aligha fér bele az, hogy az egyetem polgárai (oktatók és hallgatók egyaránt) mást is csinálhatnának, mint hogy a számukra kijelölt területen (egyirányú) információ-áramoltatásban vegyenek részt. Egy ilyen koncepcióban nincs helye sem a büfének, sem a kávézónak, a munkahelyen dolgozni kell, nem fecserészni.
Még csak az hiányzik, hogy munka közben jól érezzük magunkat. Hogy bárkivel szót váltsunk.
Egy kiváló irodalomtudós nemrégiben írt „az egyetemek lassú haláláról”, vagyis arról, hogy a hasznosság, a gazdasági előnyök és a racionális működés eszményei milyen módon verik szét az egyetem (általában a felsőoktatás) egészét – hogy az oktatók egyre inkább a vállalatvezető pozíciójába kénytelenek helyezkedni, hogy a fő cél a hatékonyság és a termelés, a nemzetgazdaság kiszolgálása.
| ||
A remek tanulmányból csak egy példát emelek ki. Észak-Írországban, írja Eagleton, az egyetlen közös termet, ahol diákok és tanárok egyaránt lebzselni szoktak, az egyetem alkancellárja lefoglalta a helyi nagykutyákkal (vállalkozókkal, politikusokkal) történő rendszeres bazsalygás céljaira – mire a diákok fellázadtak, és elfoglalták (visszafoglalták) a termet. Mert – ezt már én teszem hozzá – nagyon is fontos, hogy a hallgató ne csak hallgasson, hogy beszélgetni-vitatkozni tudjon, hogy megmaradjon a „büfé”. Gazdasági vagy politikai szempontból ez mellékesnek látszik, az oktatáspolitika meg azt hiszi, ennek semmi köze a tudás átadásához.
Még egy kicsit általánosítsunk. A munkahely tere nemcsak az új gazdaságpolitikai szakbarbárság szerint felfogott felsőoktatásban korlátozódik a tanteremre, hanem általában kimarad belőle a társas együttlét minden fóruma. Én csak egy értelmiségi vagyok, nem tudom, hogy egy gyárban vagy kisüzemben például hogy van ez – de feltételezem, hogy az öltöző, a kantin, a dohányzóhelyiség rendkívül fontos színtere minden munkahelynek. Nem járul közvetlenül hozzá a gazdasági haszonhoz, nem a termelés helye, de nélkülözhetetlen annak számára, aki termel. Enélkül az ember fásult, unott és fáradt lesz. Nem hiszem, hogy ezek a terek mindig, mindenütt arra szolgálnának, hogy a nagy újítások, a termelést meggyorsító vagy megkönnyítő ötletek megszülessenek. Csak arra jók, hogy az ember kommunikálhasson, beszélgessen, és így (is) rekreálódjon. Csak hogy kicsit embernek – és ne termelőnek, eladónak, szolgáltatónak, tanulónak stb. – érezze magát.
A legjobb cégek erre régen rájöttek. Vessünk csak egy pillantást igazán menő (igaz, az IT-szektorban ténykedő) munkahelyek berendezésére (itt meg itt): a magányos, elmélyült munkának is, de a beszélgetésnek is tere van, mert ezek egyaránt fontosak. A buta és szemellenzősen racionális irányítás ezt nem ismeri fel – szerinte a munkahely kizárólag munkára, az oktatási intézmény kizárólag információátadásra szolgál.
| ||
És akkor a végére egy magánpanasz: a másik motívum, amely ezt a gondolatmenetet elindította, az volt, hogy a kutatóintézetet, ahol dolgozom, jövőre olyan helyre költöztetik, ahol lesz ugyan minden három emberre egy-egy szoba, de nem lesz közösségi tér (ahová mondjuk 10-20 ember is befér, vitatkozni, beszélgetni), nem lesznek kényelmes beszélgetősarkok a folyosón, és kávézók minden emeleten. Tessen mindenkinek bevonulni a szobába, dolgozni egyedül, nem trécselni-trafikálni. Megbeszélések? Eszmecserék? Viták? Hát mi haszon van abból? Nem vezet jóra.
* SZMSZ, Szervezeti és Működési Szabályzat.
