Te tudhatod, kedves naplóm, hogy készültem erre a keddi napra; hetek óta mást sem írok beléd, mint vágyteli fantáziáimat arról, milyen is lesz majd életem első akadémiai közgyűlése – a Közgyűlés, amelyen mint nem akadémikus képviselő részt vehetek. Készítem a szívemet már hosszú ideje erre a jeles napra, örülök, izgulok, halok, hullok, ájulok – és végre elérkezett, itt van!
Mi tagadás, elbénáztam.
Alig aludtam éjszaka, csak forgolódtam, hánykolódtam, vártam a reggelt, hogy jó korán ott lehessek az MTA legfőbb döntéshozó testületének rendes évi ülésén – így is késtem vagy tíz percet, és persze nagyon álmos voltam. Annyira, hogy igen gyakran azon kaptam magam: kikapcsolok, leragad a szemem, elszendergek. Ahogy körülnéztem, bizony, mások is hasonló izgalommal készülhettek a nagy eseményre: itt is, ott is egészséges hortyogás hangzott fel, vagy csak diszkrét szuszogás a lehunyt, fáradt szemmel pihengető közgyűlési tagok felől.
Szóval, kedves naplóm, az a szörnyű tragédia történt, hogy a legfontosabb, legérdekesebb, legizgalmasabb részeknél aludtam el, így amit hallottam, az jórészt érdektelen, unalmas és említésre alig méltó volt. Azért ideírok három mozzanatot – neked, kedves naplóm, be merem vallani, hol, mikor dőltem Morpheus ölelő karjaiba.
Először akkor, amikor az Akadémia elnöke az éves költségvetésről szóló beszámoló végén hirtelen előállt azzal, amit maga a miniszterelnök előző nap már bejelentett, hogy tudniillik tervezik a bölcsész- és társadalomtudományi kutatóközpont létrehozását 8 milliárdból – sőt az elnök már néhány látványtervet is bemutatott, és bejelentette, hogy a terveket már jövő héten elkezdik készíteni. (Bölcsészettudományi és Társadalomtudományi Kutatóközpont természetesen már van – nem is ezeket hozzák létre, hanem egy nagy közös épületbe telepítik valamennyit.) Ekkor mély álomba merültem, és nem hallottam, hogy az elnök elmagyarázta volna – márpedig biztosra veszem, hogy elmondta –, ugyan mikor egyeztetett erről a tervről a kutatóintézetek dolgozóival, vezetőivel és főigazgatóival. Azt a részt is teljesen átaludtam, hogy ki győzte meg az Akadémia vezetését arról: amikor a könyvtárak alig tudnak könyvet venni, fiatalok felvételéről szó sem lehet, a bérek sok éve stagnálnak, utazni a kutatók lassan csak saját pénzükből tudnak, akkor éppen egy nagyszabású építkezésre van szükség.
De szerencsére felriadtam, akkor már az utcanevek ügyében készséggel tanácsot adó Akadémiáról beszélt az elnök, s néhány kritikus hozzászólás is elhangzott. A válasz arról szólt, hogy ha az Akadémia a nemzet tanácsadója, akkor nem teheti meg, hogy megmondja, milyen ügyben ad tanácsot; nem szólhat bele abba, hogy milyen törvényekben milyen feladatokat rónak rá. Sajnos, ekkor ismét szunyókálni kezdtem, és azt már nem tudom, mi az álláspontja az elnöknek arról, hogy ha szeretett kormányunk a turulbanszületés ornito-obsztetrológiai vagy a gyermekpopsi pöttyeinek antropo-anális (szigorúan tudományos) kérdéseit fogja föltenni, vagy ha Nemzetivé nevezi át (esetleg: megszünteti) az Akadémiát.
Mire magamhoz tértem, már majdnem vége is volt a közgyűlésnek. Egy akadékoskodó, kellemetlenkedő közgyűlési képviselő ekkor épp azt fejtegette, hogy az Akadémiának oda kellene figyelnie az egyre rosszabb helyzetbe kerülő felsőoktatásra, s ezért bizottságot kellene létrehozni. Az elnök az ötletet nem támogatta, mert – mint mondta – ilyen hirtelen, váratlan felvetésekre nem lehet felelősen reagálni. Legnagyobb fájdalmamra a fejtegetésnek azt a részét már átaludtam, amely arról szólhatott, hogy mennyivel megalapozottabb döntést lehet hozni egy nyolcmilliárdos beruházásról, amelyre egy nappal a közgyűlés előtt derül fény, mint egy ingyenes és nem is nagyon időigényes bizottság felállításáról.
Elhatároztam, kedves naplóm, hogy legközelebb – ami, ugye, egy év múlva lesz – nagy demizson kávét viszek. Annyi mindenből kimaradtam.
