A kormány folytatja immáron évek óta bevetté vált gyakorlatát: szembesülve a költségvetés helyzetével, amelyik sehogy sem akar az eredetileg elfogadott törvény szerint alakulni, év közben adót emel. Ezúttal a tranzakciós adót és a távközlési adót emelik, továbbá bal kézről az egészségügyi hozzájárulást kiterjesztik a kamatjövedelmekre. (Hol van már a 16 százalékos, „arányos” adó?)
De miért nincs elég bevétele a költségvetésnek? A kormány válasza: a vártnál alacsonyabb infláció szerint. Ennek normálisan örülni szoktunk, most azonban valamiért mégsem. Kétségtelen, hogy a gazdaságban az alacsony infláció tud „jó” és tud „rossz” lenni. A „jó” az olyan mérsékelt ütemű áremelkedés, amikor a vállalatok (és a foglalkoztatottak is) a növekvő keresletre válaszul emelik az áraikat (a foglalkoztatottak pedig béremelési igényekkel lépnek fel). Az ilyen infláció az egészséges gazdaság jellemzője, amit – hogy túl ne pörögjön – jegybankok igyekeznek a monetáris politika eszköztárát felhasználva megfelelő korlátok között tartani.
Ha viszont az infláció azért alacsony, mert a gazdaságban nincs kereslet (nincs fogyasztás, nincs beruházás, nincs elég export), az nem az egészség, hanem a betegség jele. Ennek minősítetten súlyos esete, amikor az árak nem hogy nem emelkednek, de egyenesen csökkennek (ez a defláció). Ez azzal a következménnyel jár, hogy az adósságok reálértéke növekszik, mivel az adósok – a vállalatok, a lakosság és az állam is – nem képesek jövedelmeiket nominálisan emelni (sőt azok csökkennek is), miközben legalább a kamatokat fizetni kell.
Ez nagyon súlyos helyzet, amit a modern piacgazdaságok valóban az infláció mesterséges serkentésével próbálnak orvosolni. Ezt mondja a mi gazdasági miniszterünk is, ám eközben szemérmesen hallgat arról, hogy boldogabb országokban az ilyen gazdaságpolitika eszköze nem az adóemelés, hanem épp ellenkezőleg: az adócsökkentés, illetve a fogyasztás ösztönzése. (Arról most már szót sem érdemes ejteni, hogyan ünnepelte magát a kormány és a jegybank áprilisban, amikor az alacsony inflációs adatok napvilágot láttak.) Ez lenne az a bizonyos anticiklikus gazdaságpolitika, amellyel a tankönyvek szerint a kormányok megpróbálják a gazdaság lefelé húzó erőit ellensúlyozni, illetve az ellenkező irányba fordítani.
A magyar költségvetés ezzel az állandósult problémával küzd: a gyenge gazdasági teljesítmény következében megcsappannak a bevételei, ráadásul – hiába a nominális kamatcsökkenés – reálértelemben egyre növekszik a kamatfizetési kötelezettsége; 5-6 százalék körüli nominálkamat mínusz 1-1,5 százalék infláció, azaz 3-4 százalék körüli reálkamatot kell fizetnie. (És közben vegyük észre, hogy ez reálértelemben elviselhetetlenül magas szinten tartja a vállalati és lakossági hitelkamatokat is.)
Ezért kellenek az újabb és újabb adóemelések, ami viszont állandósítja a gazdasági visszaesést. A kormány tehát újra és újra prociklikus (azaz a gazdaság erőit fokozó) gazdaságpolitikát folytat. A szektorális különadók a beruházásokat vetik vissza, a magas áfa, az egykulcsos adó (ami a legalacsonyabb jövedelműek számára effektív adóemelést jelentett), a tranzakciós és távközlési adók pedig a lakossági fogyasztást. És akkor a kapkodásról, a kiszámíthatatlanságról még nem is beszéltem, amik önmagukban alkalmasak a recesszió állandósítására.
A kör lassan bezárul; a gazdaság törvényei átveszik a hatalmat egy zavaros, improvizatív, rövid távra optimalizáló gazdaságpolitika felett.
Szerencsére a miniszterelnök, mint mindig, most is optimista; a napokban az ideiről mint „az aratás évéről” beszélt, pártjának szóvivője szerint (is) Európa országai minket irigyelnek, bennünk látják a követendő példát. Ha így van, isten irgalmazzon nekik!
