Egy éve a jó rendőr, rossz rendőr módosított verzióját játssza velünk a kormány IMF-ügyben. Az alapesetet mindenki ismeri: a gyanúsítottat felváltva hallgatja ki két rendőr, az egyik ellenséges és goromba, a másik barátságos és együtt érző. A gyanúsított, mert hálás a jó szóért, egyre jobban megbízik a jó rendőrben, és a végén vallomást tesz.
A kormány által játszott verzióban a magyar közvéleményt (szerencsére még nem gyanúsított!) a kormánytagok felváltva bombázzák a megállapodás létrehozását illetően jó és rossz hírekkel; egyszer azt halljuk, hogy az IMF-megállapodásra feltétlenül szükségünk van, aztán azt, hogy tulajdonképpen megvagyunk nélküle, kisvártatva azt, hogy szükségünk van rá, de csak ha teljesítik a feltételeinket (sic!), aztán, hogy teljes legyen a konfúzió, a kormány fizetett hirdetésekben közli, hogy ellenáll az IMF-nek, bizalmat és tiszteletet követel, bennünket is erre biztatva.
Végül az IMF – mint az a bizonyos puska a csehovi drámában – elsül. Közli, hogy akkor ő a maga részéről nem tárgyal. Ez azonban szemernyit sem zavarja a soron következő nyilatkozót – adott esetben Varga Mihályt, a tárgyalásokért felelős minisztert – aki kijelenti, bízik abban, hogy az idén folytatódnak a tárgyalások, igaz, megállapodást már nem említ. És „megint elölről”, ahogy Karinthy mondta.
A racionális kormányzati magatartást feltételező, elfogulatlan megfigyelő nevezheti ezt a stratégiát zseniálisan nagyszerűnek, vagy zseniálisan ördöginek – ízlés dolga. Egy pillanatra tehát fogadjuk el, hogy mindez egy racionálisan felépített és következetesen végrehajtott jó rendőr, rossz rendőr játék, amelyben a rendőrök nyilván nem az IMF/EU párost, hanem bennünket egzecíroztatnak, végül is sem az IMF, sem az EU nem kapaszkodik azután, hogy nekünk a piacinál olcsóbb kamatok mellett hitelt nyújtson. Mindenesetre a játékban ezek szerint a jó rendőr szerepét Varga miniszter játssza.
Ennek a feltételezésnek azonban ellentmondani látszik az a meglehetősen megbízható forrásból származó információ, amely szerint a tárgyalásokért felelős miniszter és a vele tárgyaló minisztériumi államtitkár éppen az IMF-től értesült arról, hogy mire ők tárgyalni érkeztek Tokióba az IMF/Világbank éves közgyűlésére, a magyar kormány elindította ominózus sajtókampányát. E forrás szerint Varga miniszter delegációstul a szőnyeg szélén állt, és tárgyalásokról ilyen körülmények között természetesen szó sem lehetett. Vagyis a kampány ügyében döntő illetékes (vajon ki lehetett?) még arra sem méltatta a kormánynak az IMF-tárgyalásokért felelős tagját, hogy a telefont felemelje és tájékoztassa, megkímélve őt egy kínos blamázstól.
Ez két dolgot jelenthet külön-külön, vagy akár együttesen is: a kormány IMF-forgatókönyve korántsem gondosan kitervelt és pontosan végrehajtott stratégia, hanem rögtönzések, ad hoc döntések sora, másrészt, amit látunk, az még csak nem is szín-, hanem inkább egy bábjáték. Ez utóbbi viszont érdekes kérdéseket vet fel Varga miniszter személyét illetően: eddigi teljesítménye és megszólalásai alapján a racionális gazdaságpolitikában, a fordulatban bízók bel- és külföldön egyaránt bele vetik (vetették?) bizalmukat. Ám mostanra már sokan gondolhatják, hogy Varga miniszter alighanem nem több, mint a jó rendőr a játékban, vagy ami még rosszabb, tulajdonképpen nem is aktor, hanem csak egy a bábok közül, amelyeket egy mindenható bábmester mozgat.
Szomorú, de korántsem egyedi eset lenne – gondoljunk az azeri szín- vagy bábjátékra, amelyben két miniszter – egy korábbi egyetemi tanár és egy egyetemi docens – adta a nevét valamihez, amellyel bevallottan nem értett egyet. A sort folytathatjuk a bírók nyugdíjaztatásával kapcsolatos mizériával, a médiatörvénnyel, netán az Alkotmánybíróság jogállásának megváltoztatásával, amelyeket szintén az egykori docens jegyzett vagy hajtott végre. Nehéz megérteni, hogy jónak nevezhető szakemberek miért asszisztálnak, illetve személyükkel miért hitelesítenek olyan súlyosan elhibázott döntéseket, amelyekkel tudottan vagy feltételezhetően nem értenek egyet. A válasz talán a párthűség. Ekkor azonban az ember már csak tanácstalanul vakarni tudja a fejét, hiszen eddig azt gondolta, hogy rég magunk mögött hagytuk azt a történelmi kort, amelyben a mindenható párt érdeke mindent megelőzött, mindent felülírt, még a szakmai és emberi értékeket és hitelességet is.
