Épp egy évvel ezelőtt másodmagammal írtam egy rövid dolgozatot az Indexen, amelyben a magyar gazdaság középtávú (öt-hét év) kilátásait igyekeztünk megbecsülni. Arra a következtetésre jutottunk, hogy a legvalószínűbb forgatókönyv a stagnálás; azaz a magyar gazdaság képes lesz elkerülni a csődöt, ám a kormány gazdaság- és széles értelemben vett társadalompolitikája alkalmatlan arra, hogy az ország akár csak a régió többi országát megközelítő teljesítményt nyújtson, illetve – amikor majd a globális válság véget ér – gyors növekedésnek induljon.
Egy év elteltével a fenti előrejelzés továbbra is helytálló, bár éppen a legfontosabb ponton – a stagnálás és az államcsőd viszonya tekintetében – árnyalásra szorul. Nem feltétlenül arra az elképesztő felelőtlenségre gondolok, amivel a kormány a múlt év végén szinte kiprovokálta, hogy a befektetők belföldön és külföldön valóságos forgatókönyvként számoljanak az államcsőd lehetőségével. Szerintem mára már a kormány számára is világos , hogy az IMF megállapodás nélkül az ország legkésőbb az év végéig fizetésképtelenné válik. Más kérdés, hogy mostanra a kormány olyan helyzetbe manőverezte magát, hogy láthatóan nem, vagy csak komoly politikai engedmények megtételével lesz képes Brüsszel támogatását megnyerni az IMF megállapodás létrehozásához. Az idő pedig múlik és az államadósságot addig is finanszírozni kell – méghozzá a szükségesnél és lehetségesnél magasabb áron.
És ez az a pont, ahol az egy évvel ezelőtti gondolatmenet árnyalásra, ahogy szakzsargonnal mondják, lefelé történő korrekcióra szorul. A helyzet ugyanis ma rosszabb, mint egy évvel ezelőtt volt, elsősorban a növekedési kilátások és a refinanszírozási kamatok tekintetében.
Szinte mindenki tudja, hogy az államadósság kezelése (a kamatok fizetése, netán a tőkeösszeg csökkentése) és a gazdasági növekedés között szinte lineáris a kapcsolat; a gazdasági növekedésből a költségvetésnek adóbevétele keletkezik, ami az adósságszolgálatra fordítható. Ám józan ésszel az is belátható, hogy ebben az egyébként nagyon bonyolult kapcsolatrendszerben a növekedés, az abból származó adóbevétel, a fizetendő kamat mértéke, sőt az árfolyam is egyenértékű szerepet játszik. Más szavakkal bármelyik tényezőnek a vártnál rosszabb alakulása - nincs növekedés, kevesebb az adóbevétel, magasabbak a kamatok, nagyobb mértékű a forint leértékelődése - felboríthatja az adósságszolgálat nagyon is törékeny egyensúlyát.
Egy évvel ezelőtt lényegében mindenki – a piac, az elemzők és az Európai Unió – elfogadta a Széll Kálmán terv előirányzatát, amely hosszabb távon 3-3,5%-os növekedéssel számolt. Ez a növekedés, kiegészülve a forint valamekkora felértékelődésével (továbbá átlagosan 5-6% körüli kamatokkal számolva) lehetővé tette a biztonságos adósságszolgálatot, sőt az adósság némi csökkentését is.
Egy év elteltével azonban a helyzet sokat romlott; ezek részben a kormány hatókörén kívül esnek, jelentős mértékben azonban a kormány politikájának a következményei. A 3-3,5%-os növekedés a következő pár évben legalábbis nem tűnik elérhetőnek, idén sokan visszaesést, jövőre jó esetben 1,5 % körüli növekedést jósolnak és nehéz elképzelni, hogy mitől menne fel a növekedés 3% fölé, amikor a beruházások már évek óta stagnálnak illetve csökkennek. A kamatok viszont mind forintban, mind devizában magasabbak (igaz a belföldi infláció is magasabb, ami „segít” az államadósság kezelésében) és a forint árfolyama is gyengébb, mint egy évvel korábban, ráadásul bármikor tovább gyengülhet.
A valódi kockázat tehát az, hogy egy zsugorodó gazdaság adóbevételeiből táplálkozó költségvetésnek kell az adósságszolgálat növekvő terheit kigazdálkodni. A kormányok ilyenkor rossz és még rosszabb forgatókönyv, vagy ezek kombinációja között választhatnak: (1) újabb pénzeket sajtolnak ki a gazdaságból adóemelések, illetve a (szociális és más) kiadások csökentése révén, vagy (2) kényszerhelyzetben privatizálják a megmaradt állami vagyont és a bevételeket az adósság csökkentésére fordítják, vagy (3) a kamatokat is részben vagy egészben hitelből fizetik – ezt hívják adósságcsapdának. Természetesen marad egy (4) forgatókönyv is, ami maga az államcsőd. Az utóbbi két forgatókönyvet azonban józan ésszel egyetlen felelős kormány sem választhatja.
Egy évvel ezelőtti előrejelzésemet tehát a fentiek szerint vagyok kénytelen módosítani: a következő években a magyar gazdaság stagnálása az adósságcsapda és az államcsőd fenyegető árnyékában fog folytatódni. Ez utóbbiakat viszont csak újabb és újabb költségvetési megszorításokkal lehet majd elhárítani, aminek a társadalmi-politikai korlátai egy ponton túl nyilvánvalóak.
Igazságtalanság lenne azt állítani, hogy mindez kizárólag a jelenleg regnáló kormány kizárólagos bűne vagy felelőssége lenne. Láthatjuk, Európa sok országa küszködik hasonló, esetenként nehezebb dilemmákkal. Az ország azonban ma rosszabb helyzetben van, mint 2010-ben volt, politikai, gazdasági és pénzügyi értelemben támogatók és jóakarók nélkül maradtunk a világban. Mindez hallatlanul megnehezíti, egyáltalán nem utolsó sorban megdrágítja a talpon maradásért folytatott küzdelmet. Ez pedig egészen biztosan ennek a kormánynak a bűne és felelőssége.
