Film

A megtöretés

Ken Loach: Én, Daniel Blake

  • 2017. január 1.

Film

Ismertem olyan embert, aki szabadságot vett ki szívrohama idejére.

Életben maradt, telefonált a munkahelyére, kifeküdte, visszament. Titokban szedte a gyógyszereit, amíg élt. De el nem árulta volna, hogy beteg, mert attól félt, s nem alaptalanul, hogy akkor „le­építik” (a lehető leghumánusabb jóindulattal), ő állás, családja bevétel nélkül marad, egyszerre vagy öt ember egzisztenciája omlik össze.

A filmezéstől – korábbi elhatározását megváltoztatva – mégsem búcsúzó Ken Loach cannes-i fődíjas munkájának hőse nincs abban a szerencsés helyzetben, hogy eltitkolhassa betegségét, hiszen munkahelyéről viszi el a mentő. A baj nyilvánvaló, a felépülés kérdéses, de van remény – egészen addig, amíg egy a valóságos helyzet megállapítására alkalmatlan kérdőív kitöltése után a hivatal el nem vonja a lábadozó asztalos segélyét. Valami pontszám alapján úgy dönt az állam (felszínesen és érzéketlenül intézkedő alkalmazottja), hogy a segélyhez mégsem elég beteg a hatvanéves özvegy férfi. Keressen munkát, nem baj, ha nem talál (hiszen ha találna, akkor meg az orvosi igazolás hiánya miatt nem dolgozhatna), de tegye meg a teljesen értelmetlen, ámde jól adminisztrált erőfeszítéseket, ha pénzt akar kapni. Daniel Blake kénytelenségből elkezdi róni a személytelen állami bürokrácia végeláthatatlan köreit, mi pedig megfagyott szívvel figyeljük, hogy az általunk is rettegett helyzetekből hogyan jön ki mindig a legrosszabb végkifejlet. S ha ez nem volna elég, ott van még az unokák nélküli nagypapa alkalmi ismerőse, a hivatalból szintén kidobott kétgyerekes anya, akin a nincstelen öreg segíteni próbál. A szociális alapon itt, Newcastle-ban lakáshoz juttatott londoni asszony munka, segély, támasz, a normális életre való legcsekélyebb esély nélkül még a címszereplőnél is kiszolgáltatottabb helyzetben van, s végül a konkrét éhezés elől menekítve családját kénytelen egy eszkort-szolgálatnál „munkát” vállalni.

Nem bonyolult a képlet, csak elviselhetetlen. Van a személyes szint, ahol az arccal, személyiséggel, sorssal bíró, egyszerű emberek próbálnak túlélni, egymásban támaszt, menedéket, hitet találni – és van a társadalmi szint, amely nem közösségként, hanem atomizált szubkultúrák egymástól elidegenedett és egymás rovására túlélni próbáló halmazaként létezik, melynek (nem életét, hanem) működését a mechanikusan üzemelő hivatal bonyolítja. A hivatallal kommunikálni nem lehet, mert a hivatal létezésének elidegeníthetetlen lényege a gépies működés, s a hivatal intézkedéseit realizáló hivatalnok személyes túlélését a személytelen parancsteljesítéssel való azonosulás mértéke biztosítja (a főhőssel szemben intézkedő rendőr figyelmét pedig joggal hívja fel arra egy járókelő, hogy holnap majd ő is elveszíti munkáját).

Daniel Blake története ekképp nem (csak) egy munkáját veszített mesterember kálváriája a bürokrácia útvesztőiben – bár annak is bicskanyitogatón hiteles –, inkább annak felmutatása, hogy nemcsak nem működik, de nem is működhet az esendő embernél nagyobb egységet hivatkozási alapként tételező társadalmi felépítmény.

A filmből ugyanaz az izzó indulat árad, mint Loach egész, társadalomkritikus, mindig a kisemberek mellett kiálló, felháborodottan humanista életművéből. Hibái (plakátra kívánkozó egyértelműség, ideologikus megközelítés, a drámaiságot csak társadalmi összefüggésekben érzékelő látásmód) és erényei (kiszolgáltatottság iránti érzékenység, koherensen felépített és visszafogott, szenvedélyt sugárzó figurák, a valódi emberi méltóság felmutatásának képessége) is ugyanazok, mint amelyek az életmű legkiválóbb darabjait jellemzik. Nemcsak a film maga fontos, de a látásmódja is.

Forgalmazza a Vertigo Média

Figyelmébe ajánljuk