Magyar Narancs: Tony Richardson valóban úgy osztotta önre A hosszútávfutó magányossága címszerepét, hogy korábban nem is látta semmiben?
Tom Courtenay: John Osborne, a Dühöngő ifjúság szerzője ajánlott be Tonynak. Épp kikerültem a színiakadémiáról, s Csehov Sirályában debütáltam. Konsztantyint játszottam az Old Vicben. Johnnak és Tonynak közös cége volt akkoriban: a Woodfall Films. Olyan filmeket csináltak, mint a Szombat este, vasárnap reggel és az Egy csepp méz. Úgy esett rám Tony választása, hogy miután John látott engem az Edinburgh-i Fesztiválon a Sirályban, azt mondta neki; figyelj, tegnap este láttam egy fiút, azt hiszem, megvan a futód! Tony bízott Johnban, meg sem nézett a Sirályban, viszont néhány hét elteltével magához hívatott. Ritka a mi szakmánkban, hogy valaki tartsa a szavát, de Tony tartotta. Azt mondta, tied a szerep, és egy évvel rá, ami egyáltalán nem hosszú idő ebben a bizniszben, már forgattunk is.
| ||
MN: Ez volt az első filmje, s rögtön egy jelentős főszerep…
TC: Ne is mondja, síkideg voltam! Ott téblábolok a forgatáson a legelső nap és fogalmam sincs, ki ez a sok ember és mit akarnak. De nem volt időm nagyon berezelni, mert a forgatás első két hetében még fellépéseim voltak esténként: a Hazudós Billyben álltam színpadra. Később a darab filmváltozatában is én játszottam a főszerepet. De az még odébb volt. Szóval napközben A hosszútávfutó forgatása, este meg színház – nem csoda, hogy olyan sovány az a futó, mint egy gebe.
MN: A Hazudós Billyben feltűnik a korszak szexszimbóluma, Julie Christie is – ez volt az első komolyabb filmszerepe. Mégsem vele, hanem egy másik színésznővel kezdték a forgatást.
TC: Topsy Jane-nel kezdtük, aki a barátnőmet játszotta A hosszútávfutóban. Csak miután Topsy megbetegedett, és nem tudta folytatni a forgatást, akkor hívatta be Julie-t John Schlesinger, a rendező. John eredetileg sok lányt megnézett a szerepre, köztük Julie Christie-t is, de Topsynak adta a szerepet. Aztán az élet és Topsy betegsége közbeszólt, Julie pedig, akit akkor még nem nagyon ismertek, nem sokkal ezután világsztár lett.
| ||
MN: Mire elkezdték forgatni a Doktor Zsivágót, már mindketten sztárok voltak.
TC: Nagyjából itt határoztam el, hogy inkább színházi színész leszek. Nem sikerült megbarátkoznom a rengeteg várakozással. Ma már jóformán csak arra emlékszem, hogy egész nap csak várok a soromra, múlik az ifjúságom, és én csak várok. Ahogy az egy ekkora produkcióban egyébként megszokott. De legalább Rod Steigerrel jól összehaverkodtunk. Rod, amerikai lévén, a method acting híve volt, a rendezőről, David Leanról viszont ezt egyáltalán nem lehetett elmondani. Egy csomó brit színésszel volt körülvéve, Ralph Richardsontól Alec Guinnessig, akik zokszó nélkül végrehajtották minden kérését, de Rod állandóan az ötleteivel zaklatta. David nem szerette, ha egy színésznek vannak ötletei, és azoknak hangot is ad. De nem csak vele, Alec Guinness-szel is jó barátságba keveredtem; imádtam, amikor sztorizott, és ha jó kedvében volt, akkor dőlt belőle. Olivier-ről, Gielgudról, Richardsonról és a többi nagyágyúról.
| ||
MN: Laurence Olivier egyszer felajánlotta önnek, hogy vegye át Peter O’Toole-tól a címszerepet az általa rendezett Hamletben. Miért nem vette át?
TC: Nem voltam még elég tapasztalt hozzá. Hamlet úgy is szörnyű nehéz, ha nem Peter O’Toole-tól veszi át az ember. Tudom, mert néhány évre rá eljátszottam. O’Toole jóval tapasztaltabb volt nálam akkoriban, Shylockot, Petrucchiót is eljátszotta már korábban. Orbitális bukás lett volna, ha átveszem tőle Hamletet. Biztos vagyok benne, hogy Olivier rosszul döntött, amikor megkért, hogy vegyem át. De mivel épp én voltam a nap hőse, hát, rám gondolt. Akkoriban mindenki rám gondolt. A lányok még Párizsban is felismertek. Persze Olivier kevésszer döntött rosszul. Először tőle hallottam, hogy ha egy nap kettőt játszik az ember, egy matinét és egy estit, akkor választania kell, melyikben teszi oda magát – színészileg egyszerűen képtelenség mindkettőn százszázalékosat adni. A színész is csak ember. Soha többé nem akarok matiné-előadást csinálni – ezer évet töltöttem a színházban, és ha matinéztam, azt az esti előadás sínylette meg. De a legeslegszörnyűbb a szombati etap, amikor délután ötkor és este nyolckor is le kell nyomni egyet. Kösz, de soha többé!
| ||
MN: A filmtörténet egyik legszórakoztatóbb anekdotája Laurence Olivier és Dustin Hoffman nevéhez fűződik. Együtt játszottak Schlesinger Maraton életre-halálra című filmjében: Hoffman napokig virrasztott, hogy hitelesen adja a megkínzott, kimerült embert, mire Olivier a következőt tanácsolta a method acting ifjú hívének: kedves fiam, miért nem próbálkozol meg a színészettel?
TC: Dustin egyáltalán nem ilyen. Tanúsíthatom, mert a Kvartett című filmben rendezett engem. Nekem egy egészen más sztorit mesélt: Schlesinger úgy érezte, Olivier túljátssza a volt főnáci szerepét, de nem mert szólni, mégiscsak a világ legnagyobb színészét kellett volna megreguláznia. Dustin átvállalta a közvetítést. Lement a felvétel, mindenki nagyon elégedett, Dustin is nagyon örül, s épphogy csak mellékesen megjegyzi Olivier-nek, hogy remek-remek, de mennyire jó volt a reggeli próba, amikor csak úgy egyszerűen mondta fel a szövegét. Larry nem volt süket, értette a célzást. Very well, dear boy, ha ezt akarod, hát legyen – morogta, s újravették a jelenetet. Nem voltam ott, de az én füleimnek ez egy sokkal meggyőzőbb sztori, mint a másik, a közismert változat.
| ||
MN: Nem csak ön számított a nap hősének a hatvanas években, Albert Finney is ekkor futott be. Nem sínylette meg a barátságuk, hogy míg Finney visszautasította a felkínált lovagi címet, ön hagyta, hogy lovaggá üssék?
TC: Máig jóban vagyunk, tegnap beszéltünk utoljára. Nézze, ha az sem árnyékolta be a barátságunkat, hogy ő mindig sokkal népszerűbb volt Amerikában és ezért mindig is sokkal több pénzt keresett nálam, szóval, ha ez nem tett be nekünk, akkor miért pont egy lovagi cím tett volna?! A lovagi címet rendszerint a Brit Birodalom Parancsnoki Keresztje előzi meg, Albert már azt se fogadta el. Nekem viszont rögtön a lovagit adták. Albert zsigerből gyűlöli az efféle címeket, én viszont az apámra tekintettel, aki biztos büszke lett volna a fiára, elfogadtam.
| ||
MN: Igazi lokálpatrióta, szülővárosa, Hull focicsapatának drukkolt világéletében – állítólag önt terheli a felelősség azért is, hogy Omar Sharif is megrögzött Hull City-drukker lett.
TC: A Zsivágó után a Tábornokok éjszakájában is együtt játszottunk. Omar tanított meg rá, hogy hogyan bánjak a pénzzel. Tudja, akkoriban még szinte számolatlanul szórták a pénzt a produkciók, egy csomó pénzt adtak csak arra, hogy a forgatás alatt a saját kiadásainkat fedezzük. Omarnak egy hatalmas párizsi lakást béreltek, amiben őelőtte Sophia Loren lakott. Odaköltöztetett magához, mondván, minek költsek szállásra, amikor kettőnknek is elég nagy ez a lakosztály. Scrabble-özéssel ütöttük agyon az időt, meg azzal, hogy állandóan hívogattuk a Hull City eredményjelző vonalát. A nyakára jártunk a film gyártásvezetőjének, aki maga is focista volt hajdan, hogy Jean, ha megtenné, hogy feltárcsázza ezt meg azt a számot, életbevágó lenne a dolog. Szegény Jean, amikor a túloldalon felvették, ilyeneket hallott a telefonban: Hull City 2, York City 1. Mindennap követem, hogy áll a csapatom; sajnos épp kiestünk a Premier League-ből.
MN: Nem csak a hulli futballnak, de Hull hajdani lakójának, Philip Larkin költőnek is közismert rajongója.
TC: Larkinnak egy egész műsoros estet szenteltem. Épp most állítottak emléket neki a Westminster-apátságban.
MN: Nagy megtiszteltetésnek számít, ha valaki a Westminster-apátságban lelhet nyugovóra?
TC: De még milyen nagynak! Poet’s Cornernek hívják ezt a Westminsteren belüli emlékhelyet: Shakespeare-nek, Keatsnek, Shelley-nek van ott emlékműve. Biztos vagyok benne, hogy valahol Wordsworth is ott van. Ted Hughest is ott találja. Larkin nem szívelhette Hughest – kajánul vigyoroghat holtában, hogy Hughes mellé került.
| ||
MN: Színészek is kaphatnak helyet a Westminsterben?
TC: Nekik kívül a helyük. Szerintem ez így igazságos. Mi másféle elismerésekkel vigasztalódhatunk. Engem például kétszer is jelöltek Oscarra. Másodszor, amikor Az öltöztetőért jelöltek, el is mentem a díjátadóra, vittem az asszonyt is. Berlinben is ott voltam most a 45 év miatt. Kiszámoltam, hogy pont 50 évvel a berlini Ezüst Medve előtt nyertem el a Velencei Filmfesztiválon a Volpi kupát. Azt A királyért és a hazáért című Joseph Losey-filmért kaptam.
