Hollywood ritkán feledkezik meg kedvenc témáiról: westernekből, tárgyalótermi drámákból, love storykból, ilyen-olyan burleszkekből amíg világ a világ, amíg film a film, mindig készülnek új és újabb variációk. Pedig mindegyik alapműfajról érezhettük már többször - s gyakran joggal -, hogy ez aztán kifújt, vége van, a következőre már a kutya sem vesz jegyet, aztán - rosszabb esetben - mégis vette valaki a bátorságot, és be is jött neki, ha másért nem, a hiány szülte kíváncsiság miatt. Vagy - jobb esetben - valaki még mindig tudott egyet cifrázni a régi nótán, valakinek még jutott az eszébe valami. A gengszter szcéna jó ideje minősített esetnek számít e téren, hisz a hetvenes években Coppola a Keresztapával olyan magasra rakta a lécet, hogy jószerivel csak szaladgálni lehet alatta. De milyen dolog is lenne épp emiatt meghátrálni..., így csupán a megkerülhetetlenségével kell mindenkinek számot vetnie. Ebben sincs hiba, alkotók, kritikusok, nézők számára a legkönnyebb út ahhoz (a Keresztapához) képest meghatározni éppen aktuális helyzetüket. Adott körülmények közt tehát vagy továbbgondolni (rondábban: koppintani, menteni belőle), vagy valami antitézisével előhozakodni - ami azt illeti, ezek az ösvények is eléggé kitapostattak az elmúlt harminc év alatt.
A Maffiózók sikerének oka ezen antitézisek szintézisében lapul. Nincs benne semmi mellbe vágó nóvum, ám nemegyszer velünk is előfordul, hogy a Keresztapa utáni lehetséges legjobbként gondolunk rá. Ilyenformán tehát azt kell vizsgálnunk, hogy milyen utakon lehetett, volt egyáltalán érdemes szembemenni Coppola szemléletével. Először is le kellett ráncigálni a magasból a dolgot: a mítosznak, pontosabban a mitikus ábrázolási módnak kellett nekimenni, az volt a majsztró legszembeötlőbb sajátja, és nemcsak a Keresztapában, de mindenhol máshol is, gondoljunk csak a Gengszterek klubjára. E munkát nem is akárki, Martin Scorsese végezte el, mit ne mondjunk, szívós alapossággal és kitartással, egészen a talaj menti szintekre rángatva le a banditizmust. A Nagymenők, a Casino, de már jóval korábban az Aljas utcák is mind ezen mesterkedett - utóbbiról inkább ösztönösséget vagy véletlent kell feltételeznünk, hiszen mindössze egy évvel a mondott etalon után készült, 1973-ban. A másik két esetben viszont már nyugodtan emlegethető a tudatosság. Mellesleg az is szembeötlő, hogy amikor Scorsese magasztos akart lenni, amikor maga is a mitikus megközelítést választotta, úgy állt bele a földbe, mint annak a rendje (New York bandái). Ezekben a darabokban már szó sem volt donokról, az általában középvezetői szinteken játszódó históriákban megjelenő legnagyobb főnökök is ugyanolyan pitlák gazemberek, kétkezi gyilkosok voltak, mint a legutolsó katona a Corleone családban. Olyanok - vagyis majdnem olyanok -, mint Tony Soprano. E "majdnem" azért elég sok mindent takar: James Gandolfini színészi formátumát leginkább, meg a figura kétségtelenül ironikus kiszerelését. A mítoszrombolás ugyanakkor nemcsak a szereplők személyiségének vélhetően valósághűbb megrajzolásán keresztül oldható meg, ugyanígy lehet eljárni a helyszínekkel is. Scorsese még nem nagyon merészkedett ki a hagyományosnak számító terepről (New York, Las Vegas), de például a Copland már Jerseyben játszódik, ahol voltaképpen a nagy New York-i családok valamelyikének leányvállalatai működnek, magyarán, ahol a legnagyobb kutya is csak beosztott lehet. (Ez persze felveti, hogy ha jobban megkaparjuk, a Keresztapa is belerondít egy mítoszba, konkrétan az Al Caponét övezőbe. Don Corleone - szinte még kezdő korában - úgy intézi el az ő New York-i dolgaiba Chicagóból belekovászkodni kívánó Al Caponét, mint pimasz gyereket szokás - persze a körülményekhez illő kegyetlenséggel. Ami azonban csak Puzónál jelenik meg, Coppolát nem érdekli, ilyenformán itt mellékszál.)
Szóval a Maffiózók nem a donok és a nagy gengszteri helyek pályája. (Képzeljük el Tonyt, mit csinálna Havannában? Felkeresné Maradona pszichiáterét?) Ám, mint mondtuk, ez nem újság, viszont az emlegetett művek - a több szempontból is kivételnek számító Aljas utcáktól eltekintve - tragikusan humortalan alkotások, a Sopranók dolgain pedig időnként meg kell szakadni a röhögéstől. Igen ám, de szégyenszemre pszichiáterhez járó maffiafőnököt is felvonultatott már a műfaj, nem is akárkit, ugye (Csak egy kis pánik 1-2. - Robert De Niro). De e távolról sem érdemtelen próbálkozás a kötelező brutalitást kényszerült a komédia jóval enyhébb szabályaihoz igazítani: messziről, biztonságosan messziről lőnek benne - finoman szólva is. A Maffiózók humora korántsem ennyire harsány, ám visszafogottságában, ha lehet, még engesztelhetetlenebb: az emberi gyengeségeken keresztül villámgyorsan jut el a társadalmi mozgások (inkább mozgolódások) nevetségessé tételéig, a politikai korrektséget rendre nagy, vastag idézőjelek közt felhozva. Az olaszok ebben a műnemben hagyományosnak tekinthető rasszizmusa például már-már a sértésig karikírozva jelenik meg, és egészen addig szörnyülködhetünk felette, míg az éppen soros áldozatokról is ki nem derül, hogy - pont az efféle dolgokban - ők sem különbek egy szikrával sem a Deákné vásznánál. A merítés e téren is bőséges, oroszok, zsidók, afroamerikaiak és különböző kombinációik kapják meg a - megérdemelt - magukét. A sorozat gátlástalanul hajlamos ekképp az öniróniára is, nemcsak tartalmi, de kivált formai tekintetben.
A forma egyébként is fontos eleme a Maffiózók műfaji, illetve hollywoodi identitásának. Megemlíthető, hogy Coppola is megcsinálta a Keresztapát tévészériának - de inkább ne tette volna. David Chase - vizsgált opusunk fő éceszgébere - ehhez jobban ért. (Bizonyította már a Miért éppen Alaszkával is.) A nagyszabású mozieposz legnyilvánvalóbb ellentéte, mi is lehetne más: a szappanopera - a Sopranos tán az ötödik folyamánál tart -, hibátlan választás. És hibátlan megvalósítás: a Maffiózók a 21. század komoly gengszterügyi alapvetése, színtiszta, nemes pop. Nincsenek könnyű helyzetben az utána jövők - de ez így van rendjén.
RTL Klub, vasárnap éjszakánként; DVD-n forgalmazza a Warner Home Video Inc.
