A Magyar Nemzeti Filmalap támogatási szabályzatának 1.11. rendelkezése a következő: "A Támogatót megilleti a produkció végső vágás jóváhagyásának joga." Azaz nem a filmrendező döntheti el, mi legyen a filmje végleges formája, nem alkothat szabadon. Már amikor pályázik a filmalaphoz, át kell engednie az utolsó vágás jogát a támogató testületnek, közvetve az azt irányító kormánybiztosnak.

Andy Vajnának, vagy ahogy manapság szólítják, Vajna András Kormánybiztos Úrnak természetes és otthonos ez a fajta gondolkodás. ' az amerikai stúdiórendszerben szocializálódott. ' erre a feladatra a legmegfelelőbb ember. Az elgyávult, szétzilált magyar filmszakma pedig elfogadja ezt, nem is nagyon tud mást tenni jelenleg. Véleményét semmilyen szinten nem tudja artikulálni, szakmai szervezetei gyakorlatilag megszűntek - csend van.

Ahogy a neves kolléga megjegyezte: "A világosi fegyverletétel hősies kamikazeakció hozzánk képest."

Mielőtt a lehetséges következményeket számba venném, pár mondat erejéig felidézném a korszakot, melynek idén vége szakadt. Mik történtek az elmúlt évtizedben a magyar film környékén, mik voltak a sikerek, mik a kudarcok? Közel ötven első filmes indult el a pályán, egy teljes generáció mutathatta meg tehetségét, mesélhette el történeteit. Közben a nagy mesterek ugyanúgy forgathattak, mint a közönségfilmes szórakoztató iparosok. Színes és plurális volt a magyar film, irigyeltek is minket Európa-szerte. A bajok néhány éve kezdődtek: a nézőszámok drasztikus csökkenése, az internetes letöltések megjelenése, az artmozik leépülése, a prognosztizálható forgalmazási veszteség növekedése egyszerre állította kényszerpályára a magyar filmet. A Magyar Mozgókép Közalapítvány ráadásul tragikusan gazdálkodott, teljesíthetetlen hitelszerződésekbe kényszerítette a producereket. Amikor a kormány a közalapítvány megszűnéséről döntött, már csak adósság maradt és szégyenérzet.

Ezért teheti meg a kormánybiztos, hogy a szakmai szervezetek bevonása nélkül alkot meg egy olyan támogatási szabályzatot, amiben a fent idézett mondat szerepel.

Az "utolsó vágás joga" egyelőre még nem része a filmtörvény tervezetének, az csak a jelenlegi támogatási szabályzatban szerepel. Tehát ez tulajdonképpen Vajna és munkatársai elképzeléseit tükrözi, nem következik az új filmtörvényből. Egyértelműen következik viszont az amerikai stúdiórendszer szokásrendjéből. Ott abszolút elfogadott, hogy a stúdió vezetője, azaz a legfőbb producer szakmai kontrollt gyakorolhat a beosztott producer és a rendező által jóváhagyott végső változaton. Ez a megoldás azonbanegy olyan rendszerben elfogadható, ahol a stúdióvezető a saját vagy az általa képviselt konzorcium tőkéjét kockáztatja, és mint egy filmipari vállalkozó megrendelője a filmet létrehozó valamennyi szakembernek, így a rendezőnek is. Az amerikai (nem független filmes!) rendszerben a filmet a producer filmjének tekintik. Általában úgy is kezdődik, hogy "Andrew G. Vajna bemutatja" - egyébként így kezdődött a csaknem teljesen magyar állami pénzből létrehozott Szabadság, szerelem is. Az amerikai és az európai filmgyártás között az az alapvető különbség, hogy míg az amerikai producerközpontú, azaz a producer mint a film tulajdonosa és megrendelője dönthet annak végső formájáról, addig az európai filmgyártás rendezőközpontú, azaz a producer - a rendező egyfajta menedzsereként - elsősorban az ő művészi ambícióit próbálja elősegíteni. Mindez azért alakult ki, mert az európai filmgyártás sehol sem működik üzleti alapon, és még az olyan, a mienknél sokkal nagyobb nyelvi kultúrában is, mint a német, a francia vagy a spanyol, állami támogatásra szorul, mivel semmi vagy legalábbis nagyon kevés esély van arra, hogy a film gyártási költsége a létező piacon megtérüljön. Az európai filmgyártás az adófizetők pénzének felhasználása nélkül nem életképes. De él, mert vannak, akiknek fontos, hogy az európai kultúrának megmaradjon egy olyan autentikus művészeti ága, mint a mozgókép. Az azonban, hogy a közpénz elosztója ugyanolyan módon ellenőrizhesse a film végső verzióját, mint egy amerikai filmvállalkozó, már csak azért is képtelen gondolat, mert a kormánybiztos politikai pozíció, nem pedig szakmai. Igaz, a mostani kormánybiztos nyilvánvalóan jól ismeri a szakmát, bizonyított profi, semmi kétség felőle. Csakhogy nem mint egy stúdió producere gyakorolná a végső vágás jóváhagyásának jogát, hanem mint az állami pénz kezelésével és felhasználásával megbízott intézmény vezetője, s ez ebben a formában lényegében állami tartalomkontrollt jelent. Azaz cenzúrát.

Mi van, ha a rendszert kidolgozó profi filmest egy év múlva politikai alapon leváltják? (Lásd szegény Jankovics Marcell esetét!) Majd kineveznek egy rendes pártkádert kormánybiztosnak, aki szigorúan politikai alapon hoz döntést, nem idegesíti magát holmi dramaturgiai kérdésekkel. Ez a beépített bomba. Persze majd jól meg fogják magyarázni, hogy nem is úgy van, ahogy mi olvassuk, ne legyünk már mindig paranoiások - ezt ismerjük.

Pedig az a logika, amit a Magyar Nemzeti Filmalap jelenleg képvisel: vállalhatatlan. Már egy pályázatot beadni is puszta megalkuvás. A szerzői jogok ilyen fokú semmibevétele ráadásul nem kompatibilis a jogrendszerünkkel, már ha ilyenről egyáltalán még beszélhetünk. Egy európai filmalap pályázatában vagy egy nemzetközi koprodukciós szerződésben mindig alapvető tétel volt (és lesz is!), hogy a film szerzőjének, azaz a rendezőnek elidegeníthetetlen joga a mű szabad megalkotása. Ha például több ország együttműködésében jön létre a produkció, miért a magyar félnél van az utolsó vágás joga, pláne miért az államnál?

Nem lehet a képkeretezőnek vagy a galériásnak sem megengedni, hogy belehúzzon egy vonalat vagy odapacsmagoljon egy foltot a vászonra a festő háta mögött. A rendező nem csupán alkalmazott, hanem szabad ember, önálló gondolata, ízlése van. Persze nem mindig lehet két hét alatt eladni a filmjét, mint egy jól bepromózott árucikket; többnyire rizikós vállalkozás, nehezen kiszámítható. Ezt szeretnék most jól kalkulálhatóvá tenni. Piacinak mondott politikai hatalomtechnikával.

A szerző filmrendező.