Magyar Narancs: A Persona az azonos című Bergman-film színpadi feldolgozása. Ha van egy ilyen elismert, meghatározó minta, az mankóként vagy inkább teherként szolgál a felkészülés alatt?
Fekete Ernő: Ez esetben egyikként sem - Attila (a rendező Gigor Attila - I. Zs.) kérte, hogy ne nézzük meg a filmet. Most, hogy lefutott a zsámbéki előadás-sorozat - és hamarosan Szlovákiában adják elő; az én szerepemet Gubík Ági és Lax Judit mellett átveszi egy szlovák színész -, tervezem, hogy megnézem, mi is ez valójában.
MN: Az orvos és a férj kettős szerepe még összeadva is elég aprócska. Miért vállaltad el?
FE: Elsősorban azért, mert érdekelt Attila személye. Nagyon tetszett A nyomozó, és van pár közös barátunk, például Rezes Judit, aki nagyon jókat mondott róla. Az pedig, hogy ez egy apróbb, afféle segítő szerep, nem zavart, a Katonában is van jó pár mellékszerepem, amiket igen szívesen játszom. Gondot egyedül az okozott, hogy nem akartam több munkát elvállalni, mert nagyon elfáradtam az évad alatt, de végül is erre igent mondtam, és inkább egy szombathelyi nyári színházas felkérést mondtam le. Azt is sajnáltam, de az a darab egy hoszszabb időszakot vett volna ki a nyárból, mint a Persona, és úgy gondoltam, mindenre nemet mondani túl nagy luxus lenne.
MN: Ha már Szombathelynél tartunk: felmerült, hogy te fogod játszani a helyi kőszínház nyitó előadásában, a Jordán Tamás rendezte Az ember tragédiájában Lucifer szerepét.
FE: Igen, Tamás valóban felkért, hogy legyek én Lucifer, szerintem azért, mert szombathelyi vagyok.
MN: Nyilván nem azért kért fel, mert jó színésznek tart, hanem mert nem talált más szombathelyit, aki épp ráért volna...
FE: Rendben, talán jónak is tart. Mindenesetre nagyon örültem a meghívásnak, de a Katona nem adott ki, mert - mint az évadzárón megtudtam - én fogom játszani Zsámbéki Gábor rendezésében A mizantróp főszerepét a következő évadban. Ez is nagy kihívás.
MN: Úgy tűnik, a rendezők szívesen osztják rád a világirodalom hírhedt gazfickóit. Voltál Tartuffe, majdnem lettél Lucifer, ebben az évadban voltál (és gondolom, a következőben is leszel) Jágó.
FE: Olyan nincs, hogy jó ember vagy rossz ember. Azaz van, biztos lehet úgy is játszani, de az nagyon érdektelen. Az a jó, ha a rosszban látsz valami szimpatikusat, vagy ha a nagyon jó is rengeteg gyengeséget mutat. Engem ilyen formában érdekelnek a szerepek. Jágó nagyon összetett figura, egy kiemelkedően tehetséges ember, aki csúnya dolgokat művel.
MN: A Vígszínház nézőtere durván két és félszer akkora, mint a Katonáé, hatalmas a tér, ráadásul az Othellóban ott van az a gigantikus állványra hajazó díszlet. Nem volt nyomasztó?
FE: Inkább más volt. Eszenyi Enikőnek fontos volt, hogy a díszlet nagyon erősen kifejezzen egyfajta világot. Az első fél órában volt furcsa: felmentem a színpadra, és féltem. Azt gondoltam, ha itt megszólalok, azonnal berekedek, de aztán ahogy arról kezdtünk beszélgetni, hogy ez vagy az a jelenet hogy legyen, hamar otthon éreztem magam. A nagy tér nem nyomasztott, sőt bizonyos helyzetekben felemelő volt: az, hogy több mint 900 ember arra figyel, hogy mit csinálok és mondok, az ott van a között a pár jó hatás között, ami a Vígben ért.
MN: A próbák előtt el kellett mennetek egy katonai kiképzőtáborba, ahol elméletileg ugyanúgy bántak veletek, mint a valódi katonákkal. Van egy ilyen háromnapos katonásdinak bármi értelme?
FE: Kicsit én is hülyeségnek tartottam, ugyanakkor meg is kell védenem: a rendezőnek nagyon fontos volt a darab militarista hangulata, és mivel egyikünk se volt katona, gondolom, az volt a célja, hogy megismerjük ezt a világot. Enikő talán amerikai filmek készítésének mintájára úgy gondolta, hogy ez hasznos lehet. És tényleg, az a három nap minden szörnyűségével együtt nagyon emlékezetes volt: találkoztam egy olyan világgal, amiről fogalmam sem volt, és amiben egyáltalán nem tudnék működni. Arra mindenképp jó volt, hogy olyan emberek, akik sohasem dolgoztak együtt, Béres Márta, Nagy Zsolt, Varju Kálmán és én pár napig egy ilyen nagyon furcsa, nem színházi helyzetben összekerültünk, és mikor elkezdtünk együtt dolgozni, már volt valami közös élményünk.
MN: Szintén a most zárult évadban debütált önálló ested, a Weöres Sándor verseiből összeállított Mennyekbe vágtató prolibusz, ami hatalmas sikert aratott. Ezen felbuzdulva gondoltál arra, hogy rendezz?
FE: Nem. Kedvem lenne hozzá, de egyelőre nem merem magam rászánni. A Prolibusz ötlete is bő hat éve fogant meg, és csak tavaly ősszel jutottam el odáig, hogy minden félelmet és gátlást levetkőzve belevágjak.
MN: Pedig az egyedül összeállított, rendező nélkül létrehozott est nehezebb feladatnak tűnik, mint másoknak megmondani, hogy mit csináljanak.
FE: A Prolibusz nem színielőadás a szó hagyományos értelmében. Valamennyire az, és valamennyire persze meg is rendeztem, azaz kitaláltam hozzá egy világot. De ezek versek, így ez az egész egy teljesen egyszerű és igen személyes dolog. Itt a színészi munka annyi, hogy én vagyok, és ezeket a verseket elmondom - ebben nincs fakszni. Ezért nem volt szükség rendezőre, aki segít; csak arra kellett figyelnem, hogy én legyek. Én vagyok érte felelős, és csak magamat szidhatom (szoktam is), hogy ki találta ki ezt a hülyeséget.
MN: A jó kritikák nem erősítettek meg?
FE: De igen. Ám akkor is borzasztó egyedül elkezdeni. Nagyon élveztem a Prolibuszra való felkészülést, leszámítva az utolsó időszakot a bemutató előtt, amikor az ember tönkremegy, izgul, szarnak látja az egészet. Amikor lement, és megnyugodtam valamelyest, rájöttem, hogy imádtam csinálni. Szerettem a függetlenséget. Ne értsd félre, az, hogy jön egy rendező, rám gondol, együtt dolgozunk, aztán kimegyek a színpadra, és elmondom, továbbra is nagyon boldoggá tesz. De jó volt érezni, hogy mennyi mindent csinálhatok még a játékon kívül. Ugyanakkor a rendezéshez még mindig gyáva vagyok. Nincs úgy mondanivalóm. Valószínűleg ha lesz, akkor majd csinálom, de addig felesleges. Csak azért nem fogok rendezni, hogy rendezhessek.
MN: Egyik legemlékezetesebb alakításodat, az Ivanov címszerepét immár hat éve játszod a Katonában. Ilyen hosszú idő alatt nem alakul ki negatív értelemben vett rutin?
FE: Darabja válogatja. Valóban fennáll ez a veszély. Az Ivanov egyrészt a szerző miatt speciális: Csehov annyira fantasztikus, hogy mindig lehet benne újat találni - már ha az ember úgy áll hozzá. Egy szimplább sztorira hat év alatt könnyebb lenne ráunni. És ritkán is játsszuk, most már főleg csak külföldi vendégjátékokon adjuk elő, így nincs egy folyamatos játszási érzet vele kapcsolatban.
MN: A darab egyik legsötétebb, önmarcangoló monológját erősen alulöltözve mondod el. Ez nézőként kicsit feleslegesnek tűnt, szerintem akkor is ugyanolyan erős lenne az a jelenet, ha nagykabátban adnád elő.
FE: Az első negyven előadás alatt teljesen meztelen voltam, aztán váltottunk trikó-cipőre. Nekem annyiból mindenképp hasznos volt, hogy egy színésznek jobb minél előbb átesnie ezen. A jelenetet tekintve szerintem teljesen rendben van a vetkőzés: egy ember otthon van egyedül, lefekvésre készülődve morfondírozik a saját elszúrt életén, mélységesen kesereg, közben lehúzza a gatyáját, a trikóját, a cipőjét pedig magán felejti. A filozofáló bölcs látszatát akartuk elkerülni, és ehhez jól jön egy pucér segg, ami lehozza a földre ezeket a patetikus szenvelgéseket.
MN: A szakma, a kritika és a közönség egyöntetű szeretete és elismerése (no meg a Lora, az Emelet és az Utolsó jelentés Annáról című film főszerepe) ellenére a filmipar még nem igazán csapott le rád. Ennek mi lehet az oka?
FE: Biztos több oka van, az egyik legprózaiabb az, hogy kevés film készül, és a készítők is inkább a biztosra mennek, tehát közönségfilmeknél inkább olyanokat alkalmaznak, akik már korábban is beváltak. A művészfilmeket tekintve pedig van mondjuk 50 olyan karakterű színész, mint én, és nincs arra 6-7 film, hogy legalább a fele dolgozzon bennük.
MN: Talán az is az okok között szerepel, hogy nem igazán hajszolod az ismertséget. Nem szerepelsz reklámokban, szappanoperákban, főzőshow-kban.
FE: Sok színész van így ezzel, szóval nem vagyok egy kuriózum. 15 éve egy színházban dolgozom, ahol általában délelőtt próbám, este pedig előadásom van - egy szappanopera ezt nehezen tűri.
MN: A színészi szakma gyakorlásához elengedhetetlen a nagyfokú beleérző készség, ami a pasik túlnyomó többségéből hiányzik. Magánemberként veszed ennek hasznát? Például egy kiélezett helyzetben megérted, hogy mi a másik problémája, vagy te is csak annyit látsz, hogy "na, már megint megy a hiszti"?
FE: Teljesen más a magánélet. Eleve én vagyok a hisztis. Attól én még megértem a másik problémáját, de mivel ilyen hülye munkám van, borzasztó egy alak vagyok.
MN: Miért, magaddal viszed a munkádat a magánéletbe?
FE: Szerintem ez is egyfajta misztifikálása ennek a szakmának; egy színész ugyanannyira viszi magával a munkáját, mint egy vállalatvezető. Az biztos, hogy teljesen normális emberek nem kerülnek erre a pályára, mert semmi értelme.
