Kétségkívül rájár a rúd az aprójószágra, s aki mindezért a piacot kárhoztatja, nem is jár túl messze az igazságtól. Emelkedik veszettül az ingerküszöb, amiben nem esünk hasra, az nincs is. Bezzeg régen elég volt ellopni egy sérült fogazatú bélyeget ahhoz, hogy kiszálljon egy magándetektív, ma meg már nem is bűnregény (film, sorozat) az, ami nem úgy indít, hogy eltettek láb alól egy gyereket.
Aztán vagy jön a rendőrség, vagy a helyi erők kapnak kapára-kaszára, s indul a hajsza, melynek élén az ún. skandináv krimik és brit tévészériák járnak kétségkívül. Még azt sem mondhatjuk, hogy a történetek annyira változatosak lennének; az áldozat lakókörzetében a rendőrség látókörébe kerül egy vagy több korábban pedofilként elítélt személy, a szomszédokról kiderül, hogy perben állnak az áldozat szüleivel, akikért ugyancsak nem tehetjük a tűzbe a kezünket. Ha valakinek elmesélem a Broadchurch (brit tévésorozat) történetét, és ráismer benne Camilla Läckberg Kőfejtő című regényére (skandináv krimi), akkor nem hibázott.
Persze biztosra menészet folyik, hisz kit ne érintene meg az ilyesmi. De a brit televíziók annak ellenére, hogy nagybani felvásárlók, igénytelenséggel aligha vádolhatók, a produkciós műhelyek pedig értik a dolgukat. A Broadchurch gyalázatos bűnügye mögé például olyan kisvárosi miliőt festettek az alkotók, úgyszólván séróból, aminél alig lehangolóbb maga a tárgyalt bűneset.
Érdekes, ahogy forgatja a szájában a brit utókor a free cinema örökségét: hol mézben, hol epében pácolva, s ezúttal a legkiválóbb tévészínészek elővezetésében, varázsos háttér előtt.