"Csak ne hagyd, hogy elbűbájoskodják" - Peter Bogdanovich rendező, filmtörténész, színész

Az új-hollywoodiakkal együtt bandázó filmrendező filmtörténészként is derekas munkát végzett: nem elég, hogy láthatta még élőben a régi idők mestereit, a legtöbbjüket ki is kérdezte szakmájuk fogásairól. Who The Devil Made It című kötetében olyanokkal olvashatók mélyinterjúk, mint Fritz Lang, Howard Hawks, Alfred Hitchcock vagy Josef von Sternberg. A memoárjain dolgozó szerzőt Los Angelesben értük el telefonon.

Magyar Narancs: Fiatal filmes újságíróként hogyan sikerült Fritz Langot megkörnyékeznie?

Peter Bogdanovich: Josef von Sternberg adta meg a számát. Sternbergbe teljesen véletlenül, egy hollywoodi könyvesboltban futottam bele. Kétszeresen is szerencsés véletlen volt; nemcsak telefonszámot adott - Langét -, de interjút is. Meg két megszívlelendő tanácsot, amit sem ő, sem én nem fogadtunk meg. Az egyik úgy szól, hogy bármi is történjék, a producernek mindig igaza van. A másik pedig, hogy sose szeress bele a veled dolgozó színésznőbe.

MN: Fritz Lang hajlamos volt meglehetősen kiszínezve előadni az élettörténetét. Különösképpen a náci Németországból való "szökésének" epizódja gazdagodott filmszerű részletekkel. Egyszer sem fogott gyanút?

PB: Maga az interjú négy ülésből állt, és a legnagyobb egyetértésben zajlott. De miután elküldtem Langnak a kész szöveget, onnantól ő diktált. Nagyítóval fésülte át a szöveget, húzott-toldott, minden szónak úgy kellett szerepelnie, ahogy azt ő kívánta. Ez persze még rendben is lett volna, de utána azzal jött, hogy ha lennék olyan szíves átadni az interjút Lotte Eisnernek (Lang berlini kortársa, filmkritikus-filmtörténész - KG), aki az idő tájt ugyancsak egy Langról szóló könyvön dolgozott. Na, ezen aztán komolyan összekülönböztünk.

MN: Az interjú bevezetőjében azt írja, hogy amerikai éveiben Lang általános utálatnak örvendett. Minek köszönhette ezt?

PB: Olyan rendező volt, aki rövid pórázon tartotta a színészeit, a legapróbb mozdulataikat is kicentizte, és ezt sokan nem állhatták. Ezek egyike volt Spencer Tracy. Vagy Henry Fonda, aki a Csak egyszer élünk után égre-földre esküdözött, hogy ő soha többé ebben az életben nem dolgozik Langgal. Ennek a fogadkozásnak ugyan nem volt sok foganatja, mert 1940-ben együtt forgatták a The Return of Frank James című westernt, de ezek sem lehettek túlságosan boldog idők, mert Fonda újfent megesküdött, hogy soha többé, és ezúttal tartotta is magát ehhez.

MN: Más interjúalanyaival azért barátibb volt a hangvétel?

Peter és Orson

 

PB: A legszemélyesebb kapcsolatom talán Orson Welleshez fűződött, a szakmai kérdéseken túl magánjellegű dolgokról is gyakran beszélgettünk - ezek azonban köztünk is maradtak, soha nem kerültek nyomtatásba. De John Fordot és Howard Hawkst is jól ismertem. Több forgatásukon megfordultam, több mint egy hétig lábatlankodtam például Hawks közelében az El Dorado készítése során, Fordot pedig három hétig boldogítottam a Cheyenne ősz című westernje forgatásán.

MN: Milyen volt a viszony Hawks és Ford között?

PB: Hawks istenítette Fordot, Ford pedig elismerte Hawks erényeit. A maga idejében senki sem bírt nagyobb renoméval a hollywoodi filmkészítők körében, mint Ford. Féltek tőle, de rajongtak érte, s tudta, hogyan kell fogadni a dicséretet.

Bogdo & John (Ford)

 

MN: Ha valaki, akkor ön biztosan tudja, mi igaz a Hosszú álommal kapcsolatos anekdotából; Hawks forgatókönyvírói (Faulkner és Leigh Brackett) valóban felhívták Chandlert?

PB: Táviratot küldtek neki, de a többi stimmel. Képtelenek voltak a regényből kisilabizálni, ki ölte meg az egyik karaktert, ezért a szerzőnél érdeklődtek, gondolták, mégiscsak ő a legilletékesebb a kérdésben. Tévedtek. A választáviratból az derült ki, hogy Chandler talán még náluk is tanácstalanabb, hisz az, akit a gyilkosnak nevezett meg, semmiképpen sem lehetett az elkövető.

MN: Hawks mit szólt hozzá, hogy a Mi van, doki?-hoz (Bogdanovich 1972-es filmje - KG) leghíresebb vígjátékából, a Párducbébiből merített úgymond ihletet?

PB: Mielőbb tisztázni akartam a helyzetet, és Hawks elé vittem az ügyet. Töredelmesen bevallottam, hogy néhány dolgot kölcsönvettem a filmjéből. Elolvasta a forgatókönyvet, és megelégedéssel nyugtázta, hogy mind a címszereplő leopárdot, mind a filmben szereplő dinoszaurusz-csontvázat békén hagytam, egyiket sem emeltem el tőle. Azt még megkérdezte, hogy ki szerepel a filmben, mire én, hogy Barbra Streisand és Ryan O'Neil. Hát, nem egy Katharine Hepburn és egy Cary Grant, de rendben lesz - mondta, majd még hozzátette: csak ne hagyd, hogy elbűbájoskodják a filmet!

Streisand és a rendező

 

MN: Hitchcockhoz is bejáratos volt.

PB: A Madarak, a Szakadt függöny és a Topáz forgatásán jártam kint. És gyakran átugrottam az irodájába ebédre. Mindig nagy lelkesedéssel mesélt a technikai fogásokról, egy-egy jelenet konstrukciójáról.

MN: És nagy meggyőzőerővel tudott az olyan analizáló kérdésekre, hogy itt vagy ott épp mit gondolhatott a mester, úgy válaszolni, hogy a kérdező azt higgye, most aztán fején találta a szöget. Ezzel egyszer még az interjúkészítő Truffaut-t is sikerült megvezetnie.

PB: Truffaut folyton jött ezekkel az analizáló kérdésekkel, a filmek mögöttes jelentéseivel. Nem hiszem, hogy Hitchcock olyan sokat adott volna a belső tartalmakra, tudatosan biztosan nem foglalkozott velük sokat. Én igyekeztem kerülni vele a túlzott intellektualizálást.

MN: Úgy volt, hogy beszáll az egyik filmjébe is.

PB: Catherine Deneuve játszott volna benne, de Hitchcock már túl fáradt és túl öreg volt ahhoz, hogy a finnországi helyszíneken maga forgasson. Ajánlkoztam, hogy hagyja csak rám, én szívesen leforgatom a külsőket. Hitchcock szépen megköszönte, és biztosított róla, hogy ha lesz valami a filmből, élni fog a felajánlással. Aztán nem lett semmi a dologból.

MN: Mások filmjeibe bedolgozott?

PB: Cassavetes Premierjének két-három jelenetét én forgattam. A second unitra tartozó semmiségek voltak; két ember ül egy kocsiban, ilyenek. A Szeretetáradat más tészta volt; John megkért, hogy forgassak le egy jelenetet, amiben ő és Diahnne Abbott szerepel. Akkor már három éve, amióta Dorothy Strattent, a menyasszonyomat meggyilkolták, jószerivel ki sem tettem a lábam a házamból. Csak később kezdtem kapiskálni, hogy John miért is hívott; puszta barátságból. Így akart felrázni ebből a szörnyű állapotból. Volt még egy film, aminek a second unit felvételeit én készítettem: egy Roger Corman-rendezés a pályafutásom legelején, a The Wild Angels (Peter Fonda motoros filmje három évvel a Szelíd motorosok előtt - KG.). Háromheti munkám volt benne, főleg akciójelenetek.

MN: Körülbelül innen, a hatvanas évek közepétől indul Peter Biskind könyve (interjú a szerzővel itt és itt), az új-hollywoodi fiúk szennyesét kiteregető Easy Riders, Raging Bulls. Nem túl hízelgő a portré, sem önről, sem a többiekről.

PB: Én azt a könyvet nem olvastam. Elém került néhány részlet, s rögtön láttam, hogy egy kalap szar az egész.

MN: Biskind meg se kereste, hogy egyenesen öntől szerezze be az információit?

PB: De, megkeresett, három-négy interjút készített velem. Behízelegte magát, az egekbe dicsérte a filmjeimet, majd ahelyett, hogy azt használta volna, amit én mondtam neki, az exfeleségek, a féltékeny ismerősök verzióját írta meg. De nem csak velem járt el így, Coppola és a többiek is ugyanígy végezték. Mindenkit befeketített.