Thomas Bidegain az elmúlt tizenöt év számos kiváló francia filmjének forgatókönyvét jegyzi. Mindenekelőtt a sztárrendező Jacques Audiard-nak írt (köztük a cannes-i nagydíjas A próféta és az idei aranypálmás Dheepan), de például az idén Európa-filmdíjra jelölt A Bélier család szcenáriója is a nevéhez fűződik.
| ||
Talán túl nagyok voltak az elvárások – nem csak az ún. szakmáé, de a saját magával szemben támasztottak is –, talán túl heves a bizonyítási vágy, talán csak valami olyan blikkfangos, kalandos, izgalmas, mondanivalós Nagy Drámát akart produkálni, amit még soha – mindenesetre a Cowboyok igen sokat markol, de meglepően keveset fog.
Már a Dheepannál is feltűnt, hogy az egymással konfliktusba, de legalábbis valamilyen viszonyba kerülő szereplők mindegyikének megvan a maga ún. igazsága (vagy inkább téveszméje) s ezek azonos súllyal jelennek meg – de nem azért, mert bármelyiknek is a mélyére hatolnának a filmesek, megkeresnék a cselekedetek mozgatórugóit, átélhetővé tennék a cselekvők érzelmi állapotát, motivációit. Hanem azért, mert
az erőteljes kiindulóhelyzet, a magával ragadó expozíció
után a kibontakozás fordulatait végigvivő plakát-szerű, felszínes jellemek klisé-nézőpontjai éppen azok súlytalansága miatt szépen megférnek egymás mellett. A valóság rétegzettségét az elemek egymáshoz való viszonyának feltárása tehetné érzékelhetővé. Ennek híján az egész közeg értelmezhetetlen, s bemutatása csak közhelyeket képes kifejezni.
Mindez elmondható a Cowboyokról is. Megvan az erőteljes felütés: a jól szituált francia családból eltűnik a nagylány, egy szélsőséges eszméktől fűtött arab fiúval, és nem lehet a nyomára bukkanni, még ha belepusztul is, szó szerint, a keresés megszállottjává váló s érte a világot bejáró apa. Aki nem tudja elhinni, hogy csadorba bújva, önként is követni lehet egy idegent. Neki pedig idegen minden arab, a maga obskúrus vallásával a kulturális betolakodás képviselője – miközben az apa maga westerncsizmában-kalapban, egy kívülről nézve nevetséges vadnyugat-mániában éli ki vonzalmait. Megvan a drámai kibontakozás: az apja segítségéül szegődő fiú folytatja a keresést – évek telnek el, repülők szállnak a WTC-be, az iszlámhoz köthető terrorcselekmények rázzák meg a nyugati világot –, miközben egy közel-keleten aktív humanitárius szervezet munkatársaként nyitottabb szemmel kezdi észlelni a világ megosztottságának természetét. Megvan a(z addigra már nem is olyan) váratlan csavar és a katartikusnak szánt befejezés is – amelyet így, a film bemutatásának hetében nem volna ildomos ismertetni, de tessék megnyugodni: szerfelett humanista. Sok minden megvan hát.
Csak az emberek hiányoznak a filmből.
| ||
Az ügyesen, egy-két vonással megrajzolt figurák
mindegyike meg tud jeleníteni egy-egy magatartásformát, egy-egy nézőpontot – de nincs köztük senki, még az amúgy karizmatikus jelenléttel bíró főszereplő sem (a kiváló François Damiens), aki el tudná mélyíteni, hús-vér emberré tudná változtatni a részére megírt, egysíkú jellemet. Miközben egyik feszült jelenet váltja a másikat, ezer kérdés mellett siklik el a film. Nem tudunk meg semmit a lány motivációjáról, az öcs változásairól, sőt, a legkidolgozottabb karakterről, az apáról sincs sokkal több információnk, mint hogy egyre elvakultabb fanatizmussal kutat lánya után. Képbe kerül egy amerikai üzletember, de csak, hogy továbblökje a pakisztáni színben lefulladó dramaturgiát. Különböző állapotok ezek, amelyek valahogy nem vonatkoznak egymásra. Nem alá- vagy fölé, esetleg mellérendelt kapcsolatban állnak egymással, hanem semmilyenben. Állandóan értesülünk a világtörténelmi fordulatokról, de csak kulisszát nyújtanak a filmhez, amely nem kerül velük viszonyba. Sorjáznak az események, de nem ezek vezetnek el az egyébként sejthető zárlathoz.
Pedig vannak
erős képek, pergő dialógusok, sodró a lendület
Ám a Cowboyok többet ígért egzotikus kalandfilmnél. A kultúrák összeütközésének egyének sorsában tükröződő drámáját nem itt mondják el.
TPP
Forgalmazza a Mozinet
