A Médiatanács Huszárik Zoltán nevével fémjelzett pályázatot hirdetett hazai kisjátékfilmek és kísérleti filmek finanszírozására. Dicséretes dolog annak felismerése, hogy ezek a műfajok is értéket képviselnek, és hogy támogatásukat az állam eddig elhanyagolta (pedig ha csak a Balázs Béla Stúdiót tekintjük, van hagyománya a „kisebb” műfajok minőségi művelésének). E pályázat keretében készült el Kapitány Iván rövidfilmje, az Idegenek.
| ||
A kisjátékfilm már az első percekben egyértelműen műfaji filmként pozicionálja magát: a thrillerhez, krimihez köthető elemeket hoz játékba; feltűnik a sebhelyes arcú Szabó Győző és a fekete csipkébe bújtatott Kovács Patrícia, kékesen acélosak a fények, vészjósló a zene… és pontosan ez a baj. A néző az első pillanatokban azt hiheti, hogy önreflexív játék áldozata lett, és a rendező majd valahogyan kiforgatja, semlegesíti ezeket a röhejességig eltúlzott jegyeket.
De nem. A világítás túl steril, az aláfestő (feszültnek szánt) zene pedig túlzottan az előtérbe tolakszik, ami kioltja hatását. Az enteriőrök színpadias, mesterkélt benyomást keltenek, és az igyekezet, hogy minden olyan elemet, mely a konkrét földrajzi helyre utal, elrejtsenek (pl. angol feliratok, euró mint pénznem, utcatáblák), különösen erőltetettnek tűnik. Talán ezzel is próbálnak az alkotók megfelelni a film leírásának, miszerint Sorsról, Bűnről, Férfi és Nő véletlen találkozásáról szándékoznak egy általános, konkrét helyhez és időhöz nem köthető történetet elmesélni.
A film erényeként megemlíthetjük a jól megválogatott szereplőket: Kovács Patrícia egyetlen szemöldökráncolással képes titokzatos femme fatale-lá válni, Lengyel Tamás jófiújában pedig megvan az a kis alattomosság, mely hihetővé teszi a filmvégi „csattanót” (mely nem túl lehengerlő egyébként). Az ilyen kész, pár vonallal megrajzolva is működőképes karakterek adják a jó rövidfilm savát-borsát. Sajnos összességében pont az a feszültség és jó ritmus hiányzik a filmből, melyek működtetik a thriller műfaját. Reméljük, a folytatás jobb lesz.
M1, május 11.
