Ekkoriban országa felett a kegyetlen sah uralkodott, kinek véres rendszerét az 1979-es forradalom söpörte el. Marjane és a körülötte élő emberek örömmel üdvözölték a változást, de hamarosan rá kellett jönniük, hogy a diktatúra csöbréből a fundamentalizmus vödrébe estek. A Khomeini ajatollah szellemi irányítása alatt álló új rendszer szigorú határokat szabott az emberi lét és kultúra valamennyi szegmensének, mely határokat kíméletlen törvénykezéssel és semmitől sem visszariadó végrehajtással igyekezett védeni. Mit tehet ilyen helyzetben egy lázadó természetű, nagyszájú leányzó? Saját, egyszemélyes ellenkultúrát alakít ki, ami az Iron Maidenre való léggitározástól kezdve a csadorra tűzött Michael Jackson-os kitűzőn át egészen a frissiben átírt történelmet oktató tanár néninek adresszált beszólásig terjed. Iránban már ez a kis hatótávolságú rebellió is komoly bűnnek számított, a büntetés pedig a botozástól egészen a kivégzésig és az azt felvezető megerőszakolásig (a törvények értelmében ugyanis tilos volt szüzet a másvilágra segíteni) terjedhetett. Mit tehetnek ilyen helyzetben az egy szem lányukat féltő szülők? Gyorsan elküldik őt Európába, azon belül is Bécs városába, remélve, hogy ott szebb és szabadabb élet vár rá. Ámde a jóléti társadalomba való belecsöppenés eufóriája hamar elszáll, helyében pedig a magány és a kirekesztettség érzése marad, megspékelve némi szerelmi csalódással és egy jó adag honvággyal.
Az időközben felcseperedett Marjane Satrapi megtanult szépen rajzolni, s egy képregénysorozatban mesélte el, milyen volt a gyermekkora a hazájában, hogyan élte meg a visszatérést, miért kellett eljönnie újra, és hogy miért nem képes azóta sem felszállni az Iránba tartó repülőgépre. A szókimondó képregényt átdolgozták celluloidra: az egyszerű vonalvezetésű, szinte végig fekete-fehér Persepolis színesebb és szórakoztatóbb a legtöbb színpompás, számítógéppel turbózott rajzfilmnél, élő példaként szolgálva a kevesebb néha több igazságára. Nem véletlenül nyerte el többek között a Cannes-i Filmfesztiválon a zsűri nagydíját - ami rajzfilm esetében ritka, mint a fehér holló -, és nem véletlenül terjedhet az alkotónő hazájában csak olyan formában, ahogy ő anno a punkzenéket beszerezte: kalózlemezként. Pedig a Persepolis nem iszlám- és még kevésbé Irán-ellenes, csak elnyomás- és igazságtalanságellenes. Egy csúnya és szomorú történetet szépen és játékosan bemutató igaz mese.
Forgalmazza a Cirko Film - Másképp Alapítvány
