Dokumentumfilm

José & Pilar

  • - urfi -
  • 2011. december 7.

Film

A Nobel-díjas Nagy Író asztala előtt ül. Felnyitja a laptopot, szemüvegén megcsillan a napfény. Berak egy szimfóniát, visszaül – és ekkor a kamera mögé kerül: lám, nem az újabb remekművön dolgozik a hősi pózba helyezkedett mester. Hanem bizony pasziánszozik, és azt magyarázza, milyen vicces, amikor a kártyák táncolnak a képernyőn. Meg azt, hogy ha Alzheimere lenne, nem tudna nyerni – ezzel tesztel. Amikor ezután a 85 éves Saramago rácsap felesége fenekére, már egyértelmű, hogy ez a film nem a nagy művész iránti rajongás tiszteletköreit futja.

 

 


 

De nem is a „mű mögötti ember” érdekli. Persze, ez a négy éven át felvett, 240 órányi anyagból összevágott, fordulatos 125 perc egyedülálló közelségbe hozza a portugál írót, de ennél többről van szó. Leginkább egy házaspárról: az öntörvényű, de elbűvölő öregemberről és nem kevésbé öntörvényű feleségéről, aki egyszerre menedzsere és ápolónője. A 27 évvel fiatalabb Pilar del Río mintha egy Almodóvar-filmből lépne elénk, de Saramago mellett nem rúghat labdába: a jó öreg José lefegyverző szellemi frissességgel, megvesztegethetetlen világundorral sziporkázik istenről, halálról, öregségről – és nagyjából bármiről, ami szembejön. Márpedig eseményekből nincs hiány: fellépések szerte a világon, konferenciák, ünneplések. És a fontosabbak: meghal Pilar anyja, José kórházba kerül, és végül elkészül a könyv (Az elefánt vándorútja).

 

Miguel Gonçalves Mendes kamerája mindenhol ott van, és a nézőt az exkluzivitás és a bennfentesség érzésével vezeti végig öt országon, de főleg a pár otthonában, Lanzarote szigetén. Nem kell Saramago-fannak lenni, hogy rákapjunk az agyafúrtan komponált film ízére: ez egy különös szerelem (a kelleténél csak kicsit érzelgősebb) története, egy szubverzív gondolkodó mondataival kísérve a doku műfajával is kísérletező produkcióban. Az „extrák”: Saramago elsírja magát a Vakságból készült (amúgy bűn rossz) film vetítésén, felolvas Gael García Bernallal, egy mexikói konferencián pedig együtt szundikál García Márquezzel.

 

Vetítik december 8-án este nyolckor a Kinóban

 

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.