Magyar Narancs: Az Egyedül nem megy főszerepét csak azután kapta meg, hogy Charlotte Gainsbourg nem vállalta.
Audrey Tautou: Decemberben már le is forgattak vele néhány napot, aztán amikor karácsonykor elment síelni, beütött a mennykő; elég súlyos baleset volt, úgyhogy Claude Berrinek gyorsan új főszereplő után kellett néznie. Így kerültem képbe.
MN: Ezek szerint nem hullanak az ölébe a szerepek. Még mindig harcolnia kell értük?
AT: Nem vagyok harcos típus. Nehezemre esik elhitetni magammal, hogy én vagyok a legmegfelelőbb az adott szerepre. Ez önbizalom kérdése, amiből nekem, úgy látszik, nincs elég. Passzív alkat vagyok, inkább kivárom, hogy megtaláljanak a szerepek, mint hogy én menjek utánuk. Ha hívnak, és olyan a szerep, szívesen részt veszek a próbafelvételeken, de a küzdés nem az én sportom. Lesz, ami lesz - mindig ezt mondogatom.
MN: Az Amélie csodálatos életének címszerepére sem maga volt az első választás. Úgy tudni, Jean-Pierre Jeunet eredetileg Emily Watsont szerette volna.
AT: Elmentem egy meghallgatásra, az sem volt más, mint a többi. A Da Vinci-kódnál például én voltam az utolsó, akit megnéztek; itt, úgy tudom, én voltam az első. Aztán néhány nap múlva Jean-Pierre felhívott azzal, hogy nekem szeretné adni a szerepet, de még ne éljem bele magamat teljesen, mert nem lesz könnyű meggyőzni a producereket. Azt mondta, egyelőre olyan 60 százalék az esélyem. Aztán sorban jöttek a telefonok, és mentünk fölfelé: a hatvan nyolcvanra, és így tovább, végül csak az enyém lett Amélie.
MN: Emily Watsonnal nem beszéltek az esetről?
AT: Nem, sosem találkoztunk. De nem hiszem, hogy megbánta volna a dolgot. Ez egy ilyen szakma, vele nyilván a film útja is másként alakul.
MN: Azért önnel is biztosan megesett már, hogy visszautasított egy-egy szerepet, aztán az elkészült film sikerét látva megbánta a döntését.
AT: Persze, én is bántam már meg dolgokat, de a másik sikere még sosem bizonytalanított el abban, hogy helyesen döntöttem volna. Amikor döntök, sosem azt számolgatom, mekkora lesz a siker, hanem azt, érdekel-e a figura, milyen a történet, vagy szeretnék-e azzal a rendezővel dolgozni.
MN: Mondana egy-két visszautasított szerepet?
AT: Ha mondanék, talán megsérteném azokat, akik bizalommal voltak irántam és felkértek. Nem lenne túl udvarias dolog. Nincsenek egyébként műfaji kifogásaim, jöhet bármi, love story éppúgy, mint thriller, az időzítésen múlik minden, hogy az adott pillanatban késznek érzem-e magam a szerepre. Legutóbb egy Coco Chanelről szóló filmre mondtam igent, ha minden jól megy, a nyár végén kezdjük forgatni. Tetszett a rendező nézőpontja, az, hogy a klasszikus "zsúfoljunk mindent bele" életrajzi filmekkel ellentétben főleg Gabrielle Chanel fiatalságára koncentrál, azokra a fiatalkori személyiségjegyekre, amikből így utólag visszavezethető a későbbi sikertörténet, de amelyek fiatalon még rejtve voltak a külvilág, de talán még őelőtte is.
MN: Juliette Binoche-sal, Gainsbourg-ral és most már Marion Cotillard-ral egyetemben azon kevés francia színésznő közé tartozik, akikre Hollywood is odafigyel. Ezen az úton hogyan tovább?
AT: Igen, az Amélie révén Amerikában is megismertek, aztán jött A Da Vinci-kód, ami nagy élmény volt, mert mindig is vágytam rá, hogy kipróbáljam, milyen egy nagy hollywoodi filmben dolgozni. Örülök, hogy ez megadatott; jó értelemben vett őrület volt, szép emlék, de egyelőre nincsenek további ilyen irányú terveim. Nem akarok Los Angelesbe költözni, nem akarok ott dolgozni, nyomulni pedig végképp nem szeretnék, márpedig enélkül nem lehet Hollywoodban karriert építeni. Itthon persze részt veszek a filmjeim promóciójában, ez a munkám természetes velejárója, de ennél többre nem vagyok kapható.
MN: Nem fordult tanácsért a hollywoodi viszonyokban jártasabb kolléganőihez?
AT: Ami azt illeti, nem jött volna rosszul, de nem vagyok az a nagyon barátkozó típus, aki csak úgy közel megy a másikhoz. Ne gondolja, hogy ez valami felvett allűr, egyszerűen ilyen a természetem, inkább megfigyelem az embereket, de tartom a távolságot.
MN: Elég abszurd helyzet állt elő második, Jean-Pierre Jeunet-vel forgatott filmje, a Hosszú jegyesség kapcsán: a produkció nem kapta meg a francia filmeknek kijáró támogatást, mert a bíróság hollywoodi filmnek nyilvánította.
AT: Ez egy tisztán üzleti jellegű vita volt. A francia filmeknek járó állami támogatást a CNC, a Centre National de la Cinématographie adja, amely a szétosztandó pénzt a Franciaországban bemutatott külföldi filmek megadóztatásából szerzi. Egy pontrendszer alapján döntik el, mi és mennyire minősül francia filmnek, s bár mi ennek a mércének maradéktalanul megfeleltünk, hiszen a stáb száz százalékig francia volt, a problémát az okozta, hogy a film mögött gyártóként a Warner stúdió francia leányvállalata állt. Filmes körökben sokan veszélyes konkurenciát láttak bennünk, és ezért megvétózták a megítélt támogatást.
MN: Csalódottak voltak a döntés után?
AT: Ami engem illett, nevetségesnek találtam az egész hercehurcát, hiszen nálunk franciább filmet nehéz lett volna elképzelni. Ugyanakkor megértettem, hogy itt egyáltalán nem rólunk van szó, hanem pénzről, hatalmi harcról, politikáról. A francia film védelmét természetesen én is fontosnak tartom, komoly fegyvertény, hogy álljuk a versenyt, de még így is abszurd, ami a Hosszú jegyességgel történt.
MN: A francia-amerikai filmes viszonyok visszássága mintha az idei Oscar-jelölésekben is megnyilvánult volna. A franciák a Persepolist indították a versenyben, de a film nem jutott be az öt idegen nyelvű jelölt közé. Ugyanakkor az amerikaiak a "házi" kategóriákban jól bántak a francia tehetségekkel, elég csak Marion Cotillard győzelmére gondolni.
AT: Nem tudom, mi lehetett ennek a hátterében. A Piaf idehaza is nagy siker volt. Talán éppen e film túlzott népszerűsége miatt esett a francia választás egy olyan, intellektuálisabbnak ítélt alkotásra, mint a Persepolis.
MN: Ha jól tudom, ön is tagja az Oscar-díjakat odaítélő Amerikai Filmakadémiának. Mivel jár egy ilyen tagság?
AT: Bevallom, fogalmam sincs, hogyan működik a rendszer. Minden évben kapok tőlük egy csomó filmet, tele vagyok dvd-kkel, de sem idén, sem máskor nem szavaztam.
MN: Az Oscart sem nézte?
AT: Nem, még azt sem.
MN: Ha jól tudom, Kubrick Barry Lyndonja és Godard-tól a Kifulladásig a két kedvenc filmje.
AT: Igen, ezek az abszolút kedvenceim, de sok más filmet is nagyon szeretek, például ilyen az Aranyoskám vagy az Estély habfürdővel Peter Sellersszel. Utóbbi igazi remekmű, Peter Sellers pedig szerintem a világ legeslegviccesebb komikusa.
MN: Mostanában mintha újra felfedeznék a francia új hullámot: az Álmodozókban Bertolucci állított emléket a mozgalomnak, legutóbb pedig Christophe Honoré tette ugyanezt a Dans Paris című filmjében.
AT: Ki ne tisztelné az új hullámot! És ez így helyes, ahogy az is normális, hogy időnként ez a filmekben is megnyilvánul, de nem hiszem, hogy ettől még valamiféle külön divatról kellene beszélni. Még ha valami trendről is lenne szó, a független szellemű filmesek kerülik az ilyesmiket. Egy színész szempontjából pedig egyáltalán nem látok különbséget az akkori és a mostani szerepek között, legfeljebb a filmes stílus vagy az emberek életmódja változott. Szép dolog az új hullám, tiszteletre méltó örökség, de mindaddig, amíg tetszik a szerep, nekem édes mindegy, hogy minek nevezzük a rendező stílusát. Különben is, az ilyen elnevezések rosszat tesznek a kreativitásnak.
