„Megtanult olvasni, és miért?” - Irvine Welsh író

Film

Javában forgatják a Trainspotting folytatását, a legendás film valamennyi arca visszatér egy újabb menetre. Az egyik legilletékesebb alkotót, a regények íróját kérdeztük ki – telefonon.

Magyar Narancs: A Trainspotting hőseinek sztoriját a Pornó című regényében írta tovább. Ezt követi a készülő film is?

Irvine Welsh: Igen, de nem ragaszkodunk olyan szolgai módon a regényhez, amennyire az első film követte a könyvet. Ez egy jóval lazább adaptáció lesz. Sok szállal kötődik az eredeti Trainspottinghoz, sok mindent felhasználtunk a Pornóból is, de az új regényemből, a Begbie utóéletét feldolgozó The Blade Artistból is merítettünk.

A Porno és szerzője

A Pornó és szerzője

 

MN: A The Blade Artistban Begbie-ből, a Trainspotting híresen erőszakos szereplőjéből művész lett – Amerikában. Szobrász és festő. Ezek szerint az új Trainspotting-filmben Begbie-t művészként látjuk viszont?

IW: Nem kell megijedni, a filmben marad, aki volt; elvetemült alak, egy igazi gazfickó. A regényben valóban művésznek áll, de a lelke mélyén és nem is csak a mélyén, nagyon is jól tudja, miféle alak ő valójában: dehogy művész, csak egy közönséges bűnöző. A tehetsége finoman szólva is korlátolt. De így legalább meg tudja valósítani önmagát, nem kell erőszakhoz folyamodnia. Ez is valami, sőt, az ő esetében ez egyáltalán nem kis dolog. Erőszakos nevelést kapott, az erőszak világában szocializálódott, és ha mindez nem lenne elég, a tetejében még diszlexiás is. Képzelheti, mennyi visszafojtott indulat, milyen töméntelen harag gyűlt föl benne az évek során. Megtanult olvasni, és miért? Hogy a Gépnarancsot olvasgassa. Kikupálta magát, de a kultúra sem óvja meg az erőszaktól.

Begbie (Robert Carlyle) hajdan

Begbie (Robert Carlyle) hajdan

 

MN: Begbie igazi pszichopata. Orvosi esetnek mondaná?

IW: Orvosi esetnek azért nem, de tény, hogy szeret fájdalmat okozni az embertársainak. Begbie erőszakos természet, ha elborul az agya, ami gyakran megesik, képtelen türtőztetni magát. Erőszakfüggő. Mindenki ismer többé-kevésbé hasonló alakokat, ezért is lehet olyan ismerős jelenség.

MN: Begbie nagy kocsmai verekedő. Ez elmondható önről is?

IW: Nem mondható. Sosem verekedtem kocsmában.

MN: És kocsmán kívül?

IW: Nézzen csak rá a képemre! Ha alaposabban szemügyre veszi, láthatja, hogy sosem voltam valami jó a bunyóban.

MN: Melyik sebhely a legemlékezetesebb?

IW: Hát, van jó néhány. Nem emelnék ki egyet sem, így vagy úgy, de mindegyik emlékezetes, az biztos. Van egy fülsérülésem, még ma is rosszul érint, ha visszagondolok, hogyan is szereztem.

Begbie a Trainspotting 2 forgatásán

Begbie a Trainspotting 2 forgatásán

 

MN: Részletezné?

IW: Hát, ahhoz le kéne gurítanunk néhány italt valahol, hogy megeredjen a nyelvem, és elmeséljem a történetét.

MN: Azt írta az e-mailjében, hogy épp forgat. A Trainspotting 2-ben játszik?

IW: Igen. Már le is forgattam a részemet. Ugyanazt a fickót játszom, mint az első Train­spottingban; Mikey Forrester vagyok, a drogdíler. Mikey-nek felvitte az isten a dolgát, jól megy a sora. Nekem meg jobban megy a színészkedés, legalábbis szeretném azt hinni. Attól azért még távol vagyok, hogy tűrhető színésznek mondjam magam, de a tapasztalat sok mindenre megtanított. Mostanában egyre inkább az az érzésem, hogy ha időben kezdem és alaposan nekidurálom magam, egész jó színész lehetett volna belőlem. Sosem lettem volna nagy színész, de szégyent se vallottam volna.

Welsh a Trainspottingban

Welsh a Trainspottingban

 

MN: Hollywood klasszikus mozisztárjai közül kik állnak közel a szívéhez?

IW: A klasszikus hollywoodi musicalek egyik nagy rajongójával beszél. Az Ének az esőben és a Fehér karácsony örök kedvenceim. És az olyan romantikus filmeknek is nehezen állok ellen, mint például az Álom luxuskivitelben.

MN: És a keményfiúk?

IW: Bogarttól a Key Largo a szívemnek kedves klasszikus, Mitchum pedig annyira elvetemült a Rettegés fokában, hogy nem lehet nem szeretni. Eléggé bírtam, ahogy Scorsese feldolgozta a Rettegés fokát, De Niro másképp volt gonosz, mint Mitchum. Megérdemel minden dicséretet. És hát Juliette Lewis alakításáról se feledkezzünk meg. Scorsese filmje ritka madár, egyike a jól sikerült remake-eknek.

MN: Egy utolsó trainspottingos kérdés: Begbie bajusza anno divatot teremtett. Láthatjuk a folytatásban is?

IW: Sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom. Maradjunk annyiban, hogy Begbie stílusérzéke, ruházkodási hajlamai mit sem változtak az elmúlt húsz évben.

false

MN: És a bajuszdivat?

IW: Csak remélni tudom, hogy nem teremtettünk divatot Begbie arcszőrzetével. Szörnyű lenne, ha ezt kéne örökül hagyni az utókorra.

Korábbi interjúink Mr. Welsh-sel itt és itt olvashatók.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.