Magyar Narancs: Két szürrealista játékfilm, a Fekete kefe és az Adás után ez már-már dokumentarista. Miért?
Vranik Roland: Egy másik filmtervem kapcsán ráakadtam Farhadi Nader és Simin – Egy elválás története című filmjére. Megnéztem az összes munkáját, aztán újranéztem Cassavetes filmjeit meg a Dardenne testvérekét. És eldöntöttem, hogy ez a megközelítés érdekel. Az állampolgárhoz nem illett a stilizálás, csak realista módon lehetett megközelíteni. Bénának tartottam volna, ha egy fekete ember gyönyörű nagy totálban szomorkodik a Duna-parton.
MN: Még nem tört ki Magyarországon a menekültfóbia, amikor a témával kezdtél foglalkozni.
VR: Néztem a lézengő fekákat a Blahán, az érdekelt, hogy egy ilyen országban, amelyiknek sem infrastruktúrája, sem hagyományai nincsenek a befogadással kapcsolatban, mit csinál, hol fog talajt egy menekült. Puszta alkotói kíváncsiság hajtott. Aztán később ez összehajlott az élettel.
MN: Jó néhány menekültfilm született az utóbbi években.
VR: Nekem Fassbinder A félelem megeszi a lelket című filmje a meghatározó, ami még a 70-es években készült. Kassovitz A gyűlölete az ellenpélda, egy dühös film arról, hogy a francia társadalom és a hatalom hogyan fordul a bevándorlók ellen.
MN: Milyen tapasztalatok mentén indultatok el?
VR: Rengeteg szervezettel, érintettel találkoztunk. A bevándorlási hivatal, a Magyar Helsinki Bizottság, a Menedék Egyesület munkatársaival, tábori pszichológusokkal, menekültekkel beszélgettünk. Azzal a prekoncepcióval álltunk neki, hogy a magyar társadalom nem befogadó. A menekültek egytől egyig azt mondták, hogy nem értik, miről beszélünk. Magyarország egy befogadó, melegszívű hely, kizárólag egzisztenciálisan nehéz az élet, amúgy a társadalom elképesztően jó fej, azért is maradtak itt. Emellett egy csomó apróság is bekerült a filmbe, amiről mi másképpen gondolkodtunk. Az iráni lányt például burkában képzeltük el, amit maga a szereplő fúrt meg, hiszen egy teheráni lány ugyanúgy öltözködik, mint bármelyik fiatal egy világvárosban. Kicsit el is szégyelltük magunkat emiatt.
MN: A címszerepet játszó dr. Cake-Baly Marcelót a Hunyadi téren szólítottad le.
VR: Vakrepülés volt, kényszerpályán. Nincs olyan castingügynök, aki talál Magyarországon egy ötvenöt éves, magyarul beszélő fekete férfi színészt. Ugyanez vonatkozik a Shirint alakító Arghavan Shekarira is. A koprodukció ötlete is felmerült, de lehetetlen küldetés lett volna, mondjuk, egy francia fekete színészt megtanítani magyarra. Marcelo szerencsére rögtön vállalta. Az első próbák úgy néztek ki, mint a készülődés az óvodai karácsonyi ünnepségre. Kész katasztrófa volt, amikor színészi feladatot adtam az amatőröknek; robotként mászkáltak a lakásban, ahol próbáltunk. Aztán nekiálltunk egy nagyon komoly egyéves munkának, improvizációs tanfolyamot végeztek, felépített díszletben próbáltak, de semmi nem állt össze. Aztán az első forgatási napon valami átkattant. Rájöttek, hogy nincs más megoldás, csak ha önmagukat hozzák.
MN: Melyik jelenetet vettétek fel először?
VR: A legnehezebbet, a búcsút. Ahogy ültek egymással szemben, elkezdtek bőgni, és mindenki látta, hogy tényleg két bevándorló búcsúzik egymástól, nem úgy, ahogy az író meg a rendező elképzeli, hanem ahogy ez belülről kinéz. És onnantól vitték a filmet végig.
MN: Marcelo és Arghavan személyes története befolyásolta a filmet?
VR: A forgatókönyv megvolt, de bizonyos helyzetekben nem kezdtem el vitatkozni azon, amit egy igazi menekült átélt, aki tizenhét évesen a bissau-guineai polgárháborúból jött, Magyarországon szerzett diplomát és állampolgárságot. Marcelo elkezdte hajlítani a jeleneteket, kiszedte belőlük a valótlanságokat, beépítette a saját tapasztalatait, érzéseit. Ami Arghavan Shekarit illeti, ő egy felső középosztálybeli teheráni családból származik. Jógát és angolt tanít egy óvodában, amúgy dizájner, és sok tervvel fordul az életnek.
MN: Marcelo Magyarországot vallja a hazájának, holott megtapasztalta a diszkriminációt, vélhetően a bőrszíne miatt bocsátották el az állásából.
VR: Voltak atrocitásai, rasszista beszólások, de messze nem ez a jellemző az itteni életére. Ahogy vége lett a forgatásnak és megkapta a fizetését, 25 év után felült a repülőre és hazavitte a pénzt a családjának. Tök jó meg látványos, ahogy mozgunk a világban, új helyeket keresünk, de az emberek nagy része nehezen oldja el a gyökereit. Ráadásul a kríziszónából érkezők esetében még erősebbek e gyökerek.
MN: Okozott konfliktust a Filmalappal, hogy Az állampolgár ellene megy a kormány menekültpolitikájának?
VR: Semmilyen nyomást nem gyakoroltak. Ez a film nagyon messze áll a politikától, de természetesen van benne társadalomkritika. A Filmalap éppen aznap hagyta jóvá a költségvetést, amikor fejbe lőtték a Charlie Hebdo szerkesztőit. Akkor már recsegett a jég az európai menekültkérdésben.
MN: A hatalom és a bürokrácia lélektelen működését is megjeleníted. A nincs kihez fordulni érzete bármelyik magyar állampolgár számára is könnyen átélhető.
VR: Ha egy szóban kell elmondani, hogy miről szól ez a film, akkor a menekültek kiszolgáltatottságáról. És ez nem a hivatalnál, a kormányprogramban, a propagandában, Merkel, Trump, Le Pen vagy Orbán személyénél dől el. A kiszolgáltatottság ott dől el, hogy leszáll a menekült kétezer forinttal a zsebében a Keletiben mínusz 22 fokban, és elindul a recsegő hóoldatban a Rottenbiller utcán azzal, hogy ő magyar állampolgár szeretne lenni. Gondold el azt, hogy lángokban áll fél Magyarország vagy Európa, és gyalog kell átkelned a Dinári-hegységen, majd egy csónakkal megérkezel Algériába, ott elkezdesz arabul alkotmányt, történelmet és irodalmat tanulni, levizsgázol, családot alapítasz. Ha ezt elképzeled, rájössz, hogy van egyfajta lehetetlensége az integrációs gondolatnak. Teljes agyrém az egész, reménytelen helyzet. Lehet, hogy vannak olyan infrastruktúrák, ahol kicsit könnyebben menetel a bürokráciában, de a probléma mindenütt ugyanaz: a hovatartozás kérdése a szomszédodon, a rokonaidon, a barátaidon meg a környezeteden múlik.
MN: Változtathat, mozdíthat valamit a közgondolkodáson egy film?
VR: Nincs küldetéstudatom. Nem azért csináltam ezt a filmet, hogy a társadalmat megváltoztassam; attól, hogy felzárkózott mellé az élet, a történelem, lett valamiféle küldetése, hogy kicsit érzékenyítsen a menekültek megítélésén. A menekültekre úgy tekintünk, mint egy arctalan tömegre a kerítésen túl, akik veszélyeztetnek minket, hogy bajban vannak, az már eszünkbe sem jut.
MN: A kormánypropaganda szerint potenciális terroristák.
VR: Erre játszik rá valóban, de közben kamionokkal taposnak szét gyerekeket, fejbe lőnek embereket koncerteken, tök durva dolgok történnek a menekültválság zászlaja alatt. Tiszteletben kell tartani azoknak a félelmét, akik ettől kiakadnak. Én nem így gondolkodom, de azt is meg kell érteni, hogy egy nizzai polgár, akinek az unokája éppen áldozat, simán leszarja a befogadópolitikát. Nem lehet ebben a kérdésben okosnak lenni. Az Amnesty International vagy a Menedék Egyesület érzékenyítő programja arra akarja használni a filmet, hogy a gimnáziumokban találkozzanak a diákok olyan menekülttel, akivel azonosulni lehet. Az állampolgár lebontja a tömeget, és egy embert vizsgál meg. Ha valamifajta küldetése van, akkor az, hogy rájöjjünk, emberek, s nem fekete seregek állnak a kerítés mögött.
MN: István király hatodik intelme, a „Fogadd be az idegent, mert attól lesz sokszínű és erős a társadalom”, szerinted utópia csupán?
VR: Csupa ellentmondás ez a kérdés. Hivatalosan kétszáznyolcvanmillió ember él közvetlen és egymilliárd közvetett életveszélyben. Oké, fogadjuk be őket, de mi szerint fogunk szelektálni? Aki feljut a hajóra, jöhet, a többi haljon meg? Ki az az ember, mi az a morális irány, ami eldönti, hogy kit engedünk be, kit nem?
| Az állampolgár Ami először gyomron vág, az dr. Cake-Baly Marcelo tekintete, ettől kap teljesen egyedi legitimitást Az állampolgár a mai magyar filmmezőnyben. S ez még akkor is nagy szó, ha az eddig csak egy abszurd komédiát (Fekete kefe) és egy látványos médiadisztópiát (Adás) jegyző Vranik Roland ezúttal jól bejáratott – elsősorban a román új hullámból és az iráni Asghar Farhadi drámáiból ismerős – sablonokat használ. Nem akarja forradalmasítani a filmnyelvet, nem figyelmeztet feltartott ujjal égető társadalmi problémákra, és nem tör pálcát az előítéletes magyar társadalom felett. Vranik elég bátor ahhoz, hogy a bissau-guineai születésű, a háború elől Szenegálba menekülő, Budapesten tíz éve villamosvezetőként és forgalomirányítóként dolgozó dr. Cake-Baly Marcelo kisugárzására bízzon egy egész filmet. A bolti biztonsági őrként Budapesten boldogulni próbáló filmbeli menekült, Wilson hiába tanult meg magyarul, a hungarikumokból és Szent István jobbjából is le kell vizsgáznia az állam zord őrei előtt. A bonyodalmat az okozza, hogy egy iráni menekültet (a szintén amatőr perzsa Arghavan Shekari játssza) és kisgyermekét is bújtatnia kell, miközben még bele is szeret az őt magyartani ismeretekből korrepetáló – családos – tanárnőbe. Pont ez nem szokott sikerülni a magyar filmrendezőknek, eltalálni az aktuális társadalmi feszültségekre érzékeny, a szereplők pszichológiai és érzelmi folyamataira koncentráló középfajú művészfilm hangütését – gondoljunk csak a mesterkélt „gárdafilmre” (Veszettek) vagy a lényegesen hitelesebb, de kissé önhitt Csak a szélre! A trükk az, hogy Az állampolgár hiába tematizálja „a menekültkérdést”, messze nem tételfilm, mert a közvéleményt foglalkoztató társadalmi problémákat képes személyes konfliktusokon keresztül megjeleníteni. Sehol egy képmutató politikus, egy gonosz embercsempész, egy elviselhetetlen házmester vagy egy véletlenül beszűrődő híradóriport. A társadalom lehetséges reakcióit is – a négerező rasszistától a feketék különleges szaga és szexuális teljesítménye iránt érdeklődő nőn keresztül a jóságos hentesig – mintegy mellékesen ismerjük meg, az egymásra utalt főszereplők történetének kontextusaként.
Forgalmazza a Mozinet |
