Olyan, a kor követelményeit és a műfaji elvárásokat nagy kedvvel kijátszó, beskatulyázhatatlan darabokat, mint az idei cannes-i filmfesztiválra felújított A piros cipellők, a Blimp ezredes élete és halála vagy a mennyországból tudósító Diadalmas szerelem.
*
"Written, Produced and Directed by Michael Powell and Emeric Pressburger" - azaz író, producer és rendező Michael Powell és Emeric Pressburger. Ez a legfőbb feladatköröket összemosó, különc felirat olvasható a leghíresebb Powell-Pressburger-filmek stáblistáján, jelezvén azt az egyedülálló négykezességet, mely 1939-től 1957-ig tartó együttműködésük során a két alkotótárs klasszikusait jellemezte. A megosztott titulusokkal nemcsak a duó későbbi tengerentúli népszerűsítője, Martin Scorsese nem tudott mit kezdeni, amikor fiatal éveiben megismerkedett Powell és Pressburger filmjeivel, de az életrajzíróként is tevékeny unoka dolgát is jelentősen megnehezítette, hogy szét kellett választania - a könnyebb beazonosíthatóság kedvéért - a filmtörténetileg összenőtt feleket. Nem mintha a nagyapja életéről könyvet író, majd abból dokumentumfilmet is készítő Macdonald (vagy bármely, az angol film történetével behatóbban foglalkozó filmtörténész) számára ne lett volna világos, hogy mi is volt a munkamegosztás a partnerek között. Sosem volt titok, hogy Pressburger Imre volt a forgatókönyvíró, Michael Powell pedig a rendező, a produceri munkából és a közbülső kreatív döntésekből (például a vágásból) viszont mindketten kivették a részüket. Csakhogy, mint azt a The Life and Death of a Screenwriter című nagyapakönyvében Macdonald megjegyzi, míg az alkotótársak egyenrangú feleknek tekintették egymást, és így is tüntették fel magukat, a szerzőiséget idealizáló utókor az amúgy is inkább szem előtt lévő rendezőt, tehát Michael Powellt ruházta fel a legfőbb értelmi szerző szerepével.
Végül is van abban valami megnyugtató, hogy Emeric Pressburger alakját Angliában, azaz választott hazájában, legnagyobb sikerei helyszínén is jó ideig az elsüllyedt filmeseknek kijáró homály övezte, elvégre, ha az angolok is megfeledkeztek róla, akkor minket, földijeit sem érheti a hűtlen kezelés vádja. Különben is, emléktáblát 2007-ben már kapott, ami pedig a filmjeit illeti, közülük egy, csak egy magyar van; a Mikszáth-kisregényből 1932-ben készült A vén gazember, melynek elkészítésében is inkább csak átutazóként, a berlini UFA (a kor legnagyobb európai filmgyártó vállalata) kötelékéből hazarándulva vett részt az idegenbe szakadt hazánkfia. Mert a századfordulón (1902-ben) egy miskolci zsidó családba beleszületett Pressburger éhezni és forgatókönyvet írni Berlinben tanult meg, előbbit magányosan és állástalanul, utóbbit az UFA iparszerű működése közepette, olyan fiatalemberek társaságában, mint Billy Wilder, Robert Siodmak, Erich Kästner és Max Ophüls. Kästnerrel egyébként többször is dolgozott együtt, közösen írták például az Emil és a detektívek forgatókönyvét, amit a stúdió aztán Billy Wilderrel átíratott, a kész filmen pedig csak az utóbbi nevét tüntették fel. A sors fintora, hogy Macdonald Pressburger-könyvének előszavát épp az egykori rivális, Wilder írta, aki mintha ez alkalommal is inkább magát tolta volna előtérbe.
Szemérmes forradalmak
A berlini évek a kor bevett szokása szerint végződtek. Hitler Pressburgert is figyelmeztette zsidóságára, s miután az UFA nem kívánta tovább foglalkoztatni megbízható munkatársát, Pressburger 1933-ban, számos Németországból kitessékelt pályatársához hasonlóan először Párizsban kötött ki, majd Londont választotta. Innen sokaknak Hollywood volt a következő állomás, Pressburger azonban maradt, és a német után egy második idegen nyelven, szigetországiul is megtanult. Nemcsak élni, de forgatókönyvet írni is. Ebben, mármint az angol és az angolság megtanulásában az Arsenal-meccsek és a British Library látogatása egyaránt nagy segítségére volt, az érvényesülésben pedig egy másik magyar birtokintéző fia (merthogy Pressburger apja is ezt a foglalkozást űzte), Korda Sándor segédkezett, aki a London Films élén a harmincas évek elején a legangolosabb (és legsikeresebb) angol filmeket készítette. Korda először egy tengeralattjárós kémtörténettel tesztelte Pressburger forgatókönyv-írói képességeit, a rendezést pedig Michael Powellre bízta, aki nem sokkal ezután jó szolgálatot tett neki A bagdadi tolvaj sokadik társrendezőjeként. A The Spy in Black (Kém feketében) megrendelésre készült, minőségi zsánerdarab volt, első világháborús thriller az ugyancsak nem egészen angol Conrad Veidttal a főszerepben. Sikerébe besegített a történelem, a premier után néhány héttel ugyanis Anglia hadat üzent Németországnak, s bár a történet az eggyel korábbi világháborúban játszódott, Veidt pedig korántsem a később megkövetelt, megátalkodott németet adta, a közönség még egy ilyen ambivalens győzelmet is örömmel fogadott. Ilyen, papíron propagandacélokat szolgáló győzelmekből még jó néhányat aratott a Korda által összehozott páros, időközben ugyanis az angol gentleman prototípusát megtestesítő Powell és az alkatilag olyannyira különböző, a magyar hadüzenetet követően ráadásul enemy aliennek vagyis ellenséges idegennek nyilvánított Pressburger állandó filmkészítő alakulattá vált. Olyanná méghozzá, mely egyedülálló módon szinte teljes művészi és anyagi függetlenséget élvezhetett. E rendszeren belüli (Scorsesének és generációjának olyannyira imponáló) függetlenség anyagi kereteit nem az időközben birodalmát vesztett Korda, hanem egy újsütetű mogul, a malomiparból érkező J. Arthur Rank biztosította a számukra. Rank olyan szerződést kötött Powell és Pressburger The Archers névre keresztelt független filmvállalatával, melyre sem korábban, sem a későbbiekben nem volt példa: a mogul állta a cechet, a kreatív döntéseket viszont a filmkészítőkre bízta. És utóbbiak éltek is a lehetőséggel. Egy ízig-vérig angol, aki mindig is szűknek érezte a szigetországi határokat és egy emigránsléthez szokott kozmopolita, aki mindenáron angollá igyekezett válni - e furcsa pár termékeny szövetségéből egyre szabálytalanabb propagandafilmek születtek a háborús években. Ilyen volt a mára ugyan megkopott, de Pressburgernek Oscar-díjat hozó A 49. szélességi fok című film is, melyben a Kanadában rekedt nácik között - ahogy azt a korabeli kritikák rosszallóan fel is rótták - emberi alakokra is rá lehetett ismerni, és még ilyenebb volt az első igazán jelentős Powell & Pressburger-négykezes, a Blimp ezredes élete és halála. Ez az 1943-ban bemutatott, széltében-hosszában gigantikus produkció már az előkészületek során kivívta Pressburger idoljának, Churchillnek a rosszallását, aki attól tartott, hogy a címszereplő katona, akinek korpulens alakját egy népszerű újságkarikatúra ihlette, bolondot csinál az angol hadvezetésből. Noha az eredeti karikatúra valóban a maradi rend szemellenzős uraiból űzött csúfot, Churchillnek fölösleges volt a filmtől tartania. Annál inkább aggódhattak a műfajok szigorú őrei és a személytelen realizmus védelmezői, mert Blimp ezredes négy évtizedet átfogó katonaportréja sehová sem illett igazán, és e rakoncátlan illetlenségét a film kitartóan őrzi mindmáig is. Ez az egyszerre játékos és mélyen megindító, elnéző és csipkelődő, a régi és az új világrendet egyaránt értő és megértő, grandiózusságában is személyes produkció indította el a mindig valami újjal kísérletező Powell & Pressburger klasszikusok áradatát. Soron következő filmjeivel a vizuális képzelőerejét mindinkább szabadjára engedő filmrendező és a történetekhez egy regényíró fantáziájával és teherbírásával közelítő forgatókönyvíró addig legfeljebb csak bátortalanul használt ajtókat nyitott tágasra valóság és fantázia, múlt és jelen, film és színház, balett vagy opera között. Filmjeik úgy váltak az ínyencek kedvenceivé, hogy mindeközben még csak el sem szakadtak a nagyközönségtől. Együttműködésük klasszikus korszaka 1957-ben, baráti válással ért véget. A The Archers messziről felismerhető céltábla logója a becsapódó nyílvesszővel és az "író, producer, rendező: Michael Powell és Emeric Pressburger" felirat olyan, mindmáig ünnepelt, előszeretettel boncolgatott és sokrétűen szórakoztató filmeken jelent meg, mint az A Canterbury Tale, a Vágyak szigete, a Diadalmas szerelem, a Fekete nárcisz, A piros cipellők és a Hoffmann meséi. Porosodni nem akaró, szemérmesen forradalmi alkotás valamennyi - sok melldöngetően bátor kortárs tűnik konzervatívnak mellettük. Ha nem hiszik, járjanak utána: nem lesz könnyű, mert jelenleg egyetlenegy Powell & Pressburger sem lelhető fel a hazai kölcsönzőkben.
