Amikor majdnem két hónappal ezelőtt megérkeztem Reykjavíkba, az első nap rögtön elmentem sétálni a városban, és a városközpontot jelentő füves domboldalhoz érve meglepetten tapasztaltam, hogy egy szabadtéri színpad előtt éppen valami program zajlik. Mint később kiderült, ez volt a függetlenségnapi ünnepély; a bevásárlóutcán egy szokásos szombat délutánnál kicsit nagyobb számú sétálóval, néhány árussal, mérsékelt fesztiválhangulattal. Mindez viszont ahhoz képest, ami múlt szombaton történt itt a városban, csak egy egyszerű, álmos teadélután volt.
| ||
Az utólagos híradások becslései 60 és 90 ezer közé teszik az idei látogatók számát, ami itt nem a vonulókat jelenti, hanem azokat, akik a meneten kívülről, a kalaptól a virágfüzéren át az esernyőig és a zászlóig a legkülönbözőbb szivárványos kiegészítőket lengetve nézik és éltetik a menetet, ami leginkább egy karneváli parádéhoz hasonlít rezesbandával, különféle csoportokkal, transzparensekkel és feldíszített kamionokkal. Ez, akárhogyan is nézem, az ország 320 000 fős lakosságára levetítve azt jelenti, hogy ha a turistákat nem számoljuk, akkor is minden ötödik izlandi ott volt.
Gondoljunk csak bele: ez budapesti viszonylatban kétmillió fős demonstrációt jelent – amivel rögtön meg is szegtük a külföldi utazások örökös és betarthatatlan aranyszabályát, miszerint ha jól akarja érezni magát az ember külföldön, semmiképpen se számolja át a helyi árakat az otthoni valutára, mert csak egyik elszörnyedésből a másikba fog esni. Én viszont arra gondoltam, hogy ahhoz, hogy a magyar olvasó számára érthetővé és érzékletessé tegyem ezt a beszámolót, pontosan ezt fogom tenni – és megpróbálom a szombaton látottakat részletről részletre megfeleltetni a magyar viszonyoknak, hadd lássuk, hogyan nézne ki az az alternatív valóság, ahol Budapesten is a reykjavíkihoz hasonló lendülettel ünneplik a meleg büszkeség napját! Biztonsági öveket bekapcsolni, öt, négy, három, kettő, egy… hát így:
| ||
Már a szombati parádét megelőző szerdán nincs a Váci utcán (Laugavegur) olyan üzlet vagy vendéglátóhely, ami a maga módján ne díszítené fel magát szivárványos színekbe: mindegy, hogy luxusétterem vagy hipszterkocsma, tetoválószalon vagy Gucci-márkabolt, élelmiszerbolt vagy kirándulófelszereléseket árusító outlet, mindegyik kirakatban ott figyelnek a színes kis zászlócskák, a próbababák nyakában pedig szivárványszínű tollboák és virágfüzérek lengedeznek, a Corvintetőn és az A38-on pedig már napok óta ilyen zászlók alatt koncerteznek a legmenőbb előadók.
A hét fontosabb kapcsolódó eseményei közül csak néhány: komolyzenei koncertek a Vígszínházban (Gamla Bíó), fotókiállítás a székely melegekről a Petőfi Irodalmi Múzeumban (Gay Greenland – Nordic House), irodalmi beszélgetések és kerekasztalok a Városházán, kamarakiállítás a magyar melegmozgalom történetéről a Nemzeti Múzeumban, valamint a hét fénypontjai: a hivatalos megnyitóünnepség, másnap pedig a Travikirálynő- és Travikirály-választás a Művészetek Palotájában (Harpa). Szombaton a menet útvonala mellett az indulás előtt fél órával már nehéz állóhelyet találni az első sorban. A Deák téri evangélikus templom lépcsőjén is nagy a tömeg, úgyhogy a templomot végül ki is nyitják, hogy az emberek tudjanak vécére menni. A várakozó tömegben külföldiek és magyarok, öregek és fiatalok vegyesen: farsangi ruhákba öltözött tinédzserek, babakocsis családok, szivárványzászlót lengető kiskölkök, decens urak és hölgyek, kutyások és biciklisták, postások és üzletemberek, deszkás tizenévesek és slusszkulcsot pörgető középkorúak.
| ||
Aztán megérkezik a menet: a felvezető motoros rendőrök, amíg bevárják a többieket, a korlátok közül kileskelődő gyerekeknek integetnek mosolyogva, aztán jönnek a zászlóvivők, a rezesbanda, közvetlen utánuk pedig egy terepjáró tetejére erősített emelvényen a város polgármestere, Tarlós István (Jón Gnarr) hagyományos kalocsai népviseletben, menyecskének öltözve, kirúzsozva, ahogy rózsaszálakat dobál a közönség sorai közé.
Utána pedig a többiek: a travikirálynő-választás önfeledten táncoló versenyzőinek kamionja, a transzneműek érdekvédelmi szervezete, a meleg családosok szervezete, az Eurovíziós dalfesztivál gyerekekkel megrakott teherautója, a Vöröskereszt, a Budapesti Melegkórus, a kanadai és az amerikai nagykövetség képviselői, a családon belüli erőszak ellen tiltakozók és még néhány politikai aktivistacsoport, többek között a WikiLeaks támogatói és az oroszországi melegellenes törvénykezés és atrocitások ellen demonstrálók. Ahogy a parádé megérkezik a Hősök terén (Arnarhóll) felállított szabadtéri színpadhoz, a mintegy kétmilliós tömegben már egy tűt sem lehet leejteni. A jelenlévők összetétele leginkább egy majálisba oltott gyereknapra hasonlít: amerre a szem ellát, babakocsik, szaladgáló-kergetőző kiskölkök, kismamák és a gyerekeiket terelgető apukák mindenhol. A színpadon Tarlós István rövid köszöntőbeszéde után koncertet ad a Quimby (FM Belfast) és a Kaláka Sound System.
Hát mit mondjak, elég szürreálisan hangzik, nem?
| ||
Ahogy a folyamatos megdöbbenéssel és csodálattal küzdve a tömegben sodródtam, hirtelen két dolog jutott az eszembe. Az egyik György Péter egy gondolata, amit valamelyik nyilvános estjén fejtett ki még annak idején: hogy a nemzeti ünnepek, ellentétben sok más kulturális eseménnyel, nem azért vannak, hogy az ember gondolkozzon. Azért vannak, hogy az évenkénti ismétlődéssel és a hozzákapcsolódó rituálékkal bevéssenek a polgárok agyába és megerősítsenek olyan alapértékeket egy társadalomban, amikről nem vitatkozunk, és amik egy társadalom alapját tudják adni. Ebben az értelemben az izlandi Gay Pride valóban nemzeti ünnep, ahol persze a melegek melletti kiállás még egy sor más dolognak is a szimbóluma. Nemcsak az összes elnyomott kisebbséggel, a nőkkel, a családon belüli erőszak áldozataival, a szólásszabadság mártírjaival való szolidaritásé, hanem a kulturális nyitottság, a „weird is beautiful” eszméjéé is (nem is lehetne ez máshogy egy olyan országban, amelynek Björk a nem hivatalos királynője), meg az életörömé, és nem utolsósorban a progresszióé is, amire az izlandiak olyan büszkék – hogy akármilyen kicsik is, mégis meglepően sok mindenben (az izlandi verzió szerint persze: mindenben) a világ élvonalában vannak.
A másik dolog meg, ami szintén eszembe jutott, nyilván ezzel összefüggésben, az az, hogy elképzeltem egy átlagos, frusztrált tizenöt-tizenhat éves kiskamaszt, aki épp most kezdi el gyanítani, hogy talán mégsem az ellenkező nemhez vonzódik, hanem a sajátjához. És ahelyett, hogy erre a lehetőségre gondolva a rá váró számtalan atrocitás, megaláztatás, titkolózás, a szülei és tanárai megvetése, a többségi társadalom ostoba és zsigeri elutasítása jutna eszébe, meg persze a habzó szájjal buzizó sósavas bácsi, ahelyett ez az évente megismétlődő esemény ugrik be neki. Hogy evett itt már vattacukrot hatévesen, integetett az estélyi ruhás traviknak a kamionon az apja kezét fogva nyolcévesen, itt találkozott a barátaival tízévesen, tizenhárom évesen meg a fél osztályával együtt hallgatták a koncerteket az Arnorhóll dombjának füvében fekve – és valahol mindez arról szólt, hogy tökmindegy, melyik nemhez vonzódsz, amíg jó ember vagy és tényleg szereted, akit szeretsz. Nyilván egy fokkal könnyebb csomaggal indul neki a nagybetűs életnek, mint nálunk.
Ja, és azt írtam már, hogy a rendezvénysorozatot vasárnap este istentisztelet zárja a Dómkirkjanban? Ez az izlandi lutheránus államegyház anyatemploma, közvetlenül a parlament mellett, ahol a frissen beiktatott kormányok közös imádkozásra gyűlnek össze, mielőtt megkezdenék a munkájukat. Itthon nagyjából a Szent István-bazilika vagy a Mátyás-templom felelne meg neki. Képzeljük el.
A szerző író, a Libri Kiadó szépirodalmi főszerkesztője. A cikkben kifejtett álláspont a sajátja. Ahogy a képek is.
