A régi iskola

szerző
Radnóti Zoltán
publikálva
2016. dec. 20., 09:42
kommentek
0
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Aznap éjjel a szabóval álmodtam. Felém repült. És megszólított: Rabbi, az előbb láttam a lelkedet… Mese az ünnepek magasságában.

Találkoztam egyszer egy szabóval.

Arra emlékszem a leginkább, hogy lelkes volt és nagyon naiv. Pontosan tudtam, hogy ez a párosítás nem sok jót ígér, ám ő továbbra is csak varrta az öltönyöket, az ingeket és a nyakkendőket.

Varrt ígérvényre vagy akár két jó szóért.

Néha bejártam hozzá a műhelyébe, és ültünk együtt csöndben. Néztem a kezét és a szemét.

Közben mindig azt mondogatta, „előre kell néznünk most, mert rengeteg feladat van előttünk”.

Teltek-múltak az évek.

A szabó megőszült és görnyedtebb lett.

Az élete sem lett színesebb, mint a szeme alatt barnuló táskák, ám ő továbbra is hitt a „régi iskolában”, és fércelte a kart a háthoz, a gallért a mellrészhez, mert remélte, hogy mindig lesznek emberek, akiknek fontos, hogy ne egy gépsor, hanem egy érző és álmodó ember keze készítse el az ünnepi ruhát, akkor is, ha néha hibázik.

Szerettem a közelében lenni.

Minap láttam az újságban, hogy meghalt a szabó.

Elmentem a temetésére.

Rutinosan felvettem a leértékelésen vásárolt konfekcióöltönyömet.

És csak ott – a hidegben állva – vettem észre, mit is tettem.

Édesen sós könnyek gyűltek a szemembe. Az emlékekre gondoltam. Leültem egy padra, és fejemet lehajtottam a térdeim közé. A szabóra gondoltam, és azon tűnődtem, mikor lesz egyszer olyan világ, amikor a saját rohanó életeink mellett észrevesszük azokat az értékeket, amelyeket az emberek két kezükkel hoznak létre. Szeretve és alázattal.

Ültem a hideg padon, és szavakat keresve köszöntem meg neki, hogy megtanultam rajongani azokért a célokért, amelyekben a szépség, az igényesség és az alázat dominál. Meghalt, ám a lelke betöltötte az egész világot.

Aznap éjjel vele álmodtam…

Felém repült. És megszólított:

Rabbi, az előbb láttam a lelkedet… Körülvette a testedet.

Egyedül álltál a zsinagóga közepén és becsuktad a szemed.

Rabbi, láttam kerested a múltat, az általam elmesélt és megvarrt ezer évet.

Rabbi, tudom, hogy mit mesél neked a közös történelmünk, hogy ott él a kérdés, vajon éles szikével meg szabad-e nyitni a mellkast.

Beletekinteni, és látni a lüktetést.

A dobbanást. Az életet.

Vajon miénk-e a szívdobbanás és a csönd, ami két dobbanás között van?

Rabbi, bízzál bennem!

A bizonytalan lépéseidet fokról fokra vezetem fel az égbe nyíló lépcsőn.
első fokon vetkőzöd le az álarcokat,
második fokon a hazugságokat,
harmadikon a félelmeket,
negyediken a pofonokat,
ötödiken a sebeket,
hatodikon a testedet,
hetediken…

Izzadva riadtam fel.

Láttam, ahogy a fény éppen elfut. Láttam, hogy a szabó ajándékot adott nekem.

Úgy nézhettem, ahogyan még soha embert: ártatlan kíváncsisággal.

Ő már nem tudja, de a szabadságomat adta vissza.

Láttam a szabót, és tudtam, annyiféle dolgot megtanul az ember idővel.

Az érzékek és az érzelmek bölcsülnek.

Megtanultam, hogy a magányban gondos törődéssel szelídülünk.

Ültem a szobám sarkában, és a fájdalmas kérdésem nem engedett megmozdulni: mi marad nekünk?

Mi marad, ha csak szeretni és adni akar az ember?

Drága szabó, ha lehet ilyet mondanom, szeretlek.

A szerző a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége Rabbitestületének elnöke.

szerző
Radnóti Zoltán
publikálva
2016. dec. 20., 09:42
kommentek
0
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Megosztás
Cimkék:
rabbi
mese

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Adatlap

A zsidó világ Dél-Afrikától Újlipótvároson át Kanadáig

Szerző adatlapja
Összes blog Itt