Helyben és távol: zsidó büszkeség New Yorkban és Budapesten

szerző
Bedő Viktória
publikálva
2017. jún. 17., 15:00
kommentek
0
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Két ünnep, és ha másképpen is, de egyazon üzenet.

Június világszerte a Pride hónapja, de sokféle más utcai megmozdulásra is szolgál a nyár kezdete. A mi kis zsidó közösségünknek itthon a Judafest jelenti immár 10 éve a zsidóság ünneplését júniusban, bár a sport-kultur-gasztró ünnep celebrálása mellett egyfajta nyilatkozatot is tesz az esemény a 7. kerületben, amely valóban a Pride-éhoz hasonlítható: a Biblia szavával „hinéni”, vagyis itt vagyunk. Nem megyünk sehova.

false

 

Fotó: Facebook/Judafest

New Yorkban szintén kivonul egy a mienknél valamivel nagyobb zsidó közösség minden év júniusában, néhol politikailag motivált indítékkal: ez a Celebrate Israel Parade, avagy az Ünnepeljük/Ünnepeld Izraelt Parádé. Ez 1964 óta minden évben az 5. Avenue-n a 57. utcától a 74.-ig tart, elsősorban zsidó szervezetek, iskolák, közösségek képviseletében vonulnak fel az emberek, de más, nem zsidó, Izraelt támogató polgárok is megjelennek. Zene-bona-kaja-pia-kultúra, politikusok és híres emberek, de leginkább rengeteg néző. Idén június 4-én körülbelül 40 ezer ember volt ott, ami semmi ahhoz képest, hogy egy háború mire képes ezen a fronton. 1967-ben, nem sokkal a 6 napos háború kirobbanása előtt negyedmillió ember nézte a felvonulást, míg 2002-ben, a második intifáda (öngyilkos merényletek sorozatát produkáló palesztin felkelés) derekán háromszor ennyi.

Tehát nem meglepő, hogy ezt a felvonulást tartják a világ legnagyobb, Izraelt támogató rendezvényének, de ami ennél talán érdekesebb: ez az amerikai zsidó közösség legnépszerűbb, nyilvános „itt vagyunk” eseménye minden évben.

Vannak olyanok, akik pedig azért vannak ott, mert protestálnak. A felvonulás, Izrael és/vagy a kormánya ellen, illetve azt nehezményezve, hogy ebben a formában fejezi ki publikusan az amerikai zsidóság az összetartozását. Szinte kivétel nélkül mindenki „törzsbeli” a tiltakozók között is – Amerikában Izraelt kritizálni leginkább zsidó elfoglaltság. A Neturei Kartisták, egy vallási alapon radikálisan Izrael-ellenes ultraortodox szervezet tagjai, köztük sok szatmári chászid, évek óta nem szívesen látott vendégei a parádénak. Főként oldalt állnak, néha kiabálnak egyet, de leginkább csak plakátokat visznek olyan jelszavakkal, mint „Judaizmus ≠ Cionizmus” vagy „A homoszexualitás bűn a Tóra szerint!” (a parádén több melegszervezet is felvonul). Idén viszont baloldali fiatal demonstrálóktól zengett a sajtó. A Jewish Voices for Peace (Zsidó hangok a békéért), illetve az IfNotNow (HaNemMostMikor – a kérdőjelre végződő név egy híres ókori rabbi, Hillel egyik mondásából ered) megzavarta a felvonulást, és az előbbi szervezet 7 tagját letartóztatták. A zavargásoknak egységes üzenete volt: idén, 50 évvel a 6 napos háború után, nincs okunk Izraelt ünnepelni. Az 1967-es háború és annak öröksége erősen vitatott kérdés, mivel a háború, amelyben Izrael elsöprő győzelmet aratott és többek között elfoglalta Ciszjordániát és Kelet-Jeruzsálemet, palesztin területek megszállását vonta maga után. Vannak, akik ebben a hónapban Izrael győzelmére emlékeznek és ezt ünneplik, míg mások a „megszállás”-t és a palesztinok elnyomását, emberi jogaik megsértését gyászolják. Néhányan pedig abban a lehetetlen pozícióban vagyunk, hogy mindkét táborral együtt érzünk.

Én kimondottan azzal az elhatározással mentem a 70. utca sarkára, hogy a gyászolást magam mögött hagyom, kizárólag ünnepelni fogok. És valóban, azt a fajta mámort éreztem, amit csak nagy tömegek részeként lehet érezni, amikor nemcsak együtt örül sok ezer ember, de ki is áll egy közös célért. Izraelnek van létjogosultsága, „ám jiszráel cháj”, vagyis a zsidó nép nagyon is él. Könnyeztem, nemcsak akkor, amikor az izraeli himnuszt hallottam, hanem akkor is, amikor az amerikai szólalt meg. Milyen elképesztő, hogy a világ legerősebb országában, a föld legfantasztikusabb városában így támogatják a mi aprócska hazánkat. Szóval, értitek – tökéletes alanya voltam a nacionalizmus hatásvadászatának. Elsősorban természetesen a büszkeség töltött el, legerőteljesebben órákkal később, amikor besötétült, és az Empire State Building kék-fehérben, Izrael színeiben ragyogott. Büszke voltam a zsidóságomra, Izraelre, a cionizmusra, még az amerikai zsidóságra is, bár én csak részben vallom magamat amerikai zsidónak, már amikor egyáltalán.

A sok eufória és önérzet közé viszont a kétely is becsúszott, amint a szatmári chászidok jutottak eszembe. De hát igazuk van. A judaizmus nem egyenlő a cionizmussal. A judaizmus, a Tóra, a zsidó kultúra és civilizáció a cionizmus előtt is élt, és utána is élni fog. Bár sokan a modern Izrael államát tartják otthonuknak, mások nagyon is a diaszpórában érzik jól magukat, és erre nincs jobb példa, mint a New York-i zsidó közösség. Akkor miért az Israel Parade az amerikai zsidóság legnépszerűbb eseménye? Miért nincs semmilyen számottevő esemény, amely az amerikai zsidóságot ünnepli? Amerika legsikeresebb kisebbségéről van szó, amelynek különálló kultúrája, történelme, sok szempontból még vallása is van, tehát miért Izraelre vagyunk a legbüszkébbek tízezer kilométerről arrébb? Ha van diaszpóraközösség a világon, amely joggal ünnepelheti önmagát, akkor az a New York-i! Ennek a közösségnek hihetetlen bevándorlási történetei vannak, páratlanul sokszínű vallási és gazdag kulturális élete, összemérhetetlen befolyása a városra. Miért Izrael teszi őket büszkévé?

Rákövetkező vasárnap a Kazinczy utcában jártam. A Judafest, egy ma már 3 napon át tartó városi fesztivál, amely a zsidó kultúrát ünnepli, illetve mutatja be, nem hasonlítható az Israel Parade-hez sem formájában, sem tartalmában. Ellenben közös vonásuk, hogy mindkét alkalom a zsidó identitást méltatja és erősíti, az „itt vagyunk” mottót egyfelől kifelé küldi, a nem zsidó világnak, de befelé is fordul, az adott zsidó közösséget is építi – a Judafesten, ahol a programok a magyar, illetve más európai zsidó kultúrákról szólnak, a helyi identitás előtérbe helyezésével. Bár a határokon túlmutató zsidó nemzeti összetartozás mind az Israel Parade, mind a Judafest zsidó résztvevőinek fontos, a globális zsidó identitás alapkövét a Judafest elsősorban a saját házunk tájékán helyezi el. A múlt vasárnapi fesztivál kimondottan Kelet-Közép-Európa-centrikus volt, sétákkal a budapesti zsidó negyedben, jégből készült gólemmel, híres lengyel és német zsidó történelmi szereplők leírásával. Persze, voltak Izraellel kapcsolatos programok, illetve szervezetek, „kérdezd a rabbit” és más, inkább kortárs zsidó programok is, amelyek nem az eltűnt 19.századi és 20. század eleji közép-európai zsidóság fénykorának a nosztalgiájára hajtottak, de amint nagy nehezen végigsétáltam a biciklimmel a Kazinczyn, mégis olyan érzésem támadt, hogy itt magunkat ünnepeljük. És van mit ünnepelnünk. Annak a tömeggyönyörnek, amit az Israel Parade-on megéltem, nyoma sem volt, de a mellkasom dagadt a büszkeségtől. A méregdrága flódni meg a kis lauderesek klezmer zenéje nem egészen olyan, mint amikor egy tízmilliós metropolisz a te népedet ünnepli, viszont az enyém, a mienk. Mégpedig anélkül, hogy sok ezer kilométert utazzak.

A szerző a New York-i Jewish Theological Seminary rabbitanulója.

szerző
Bedő Viktória
publikálva
2017. jún. 17., 15:00
kommentek
0
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Adatlap

A zsidó világ Dél-Afrikától Újlipótvároson át Kanadáig

Szerző adatlapja
Összes blog Itt