A zamárdi erdész fia a moszkvai diplomataképzőben, az IMO-ban végzett, és állítása szerint már diákkorában szerelmese volt a délkelet-ázsiai kultúrának. 1973-ban, a diploma megszerzése után Vietnamba helyezik. A térséget kilenc évvel később hagyja el, és Belgiumba kerül. Csatlakozásunktól, 1990-től 1992-ig vezeti a strasbourgi Európa Tanácsnál a magyar missziót, majd távozni kényszerül a külügyből, ahol Kovács László emberének tartották. Tanácsadó céget hoz létre Brüsszelben, uniós források elérésében segít kis- és középvállalkozásokat. A 90-es évek végén tönkremegy, majd Délkelet-Ázsiában pénzügyi, mezőgazdasági és ingatlanos területen működik, de tevékenységéről, vagyoni helyzetéről nem lehet biztosat tudni.
A tévedés lehetősége
| ||
A semmiből bukkant elő gyűjteményével együtt, aminek egy részét, az aranymaszkokat 2010 márciusában mutatta be a Néprajzi Múzeumban. Korábban az Iparművészeti és a Szépművészeti Múzeum is kosarat adott a gyűjtőnek, aki sem akkor, sem később nem szolgált meggyőző bizonyítékokkal műtárgyainak eredetéről. Azt állítja, hogy részben a 70-es években Vietnamban, de leginkább a 90-es, 2000-es években Nyugat-Európában vásárolta őket: bolhapiacon, az egykori gyarmati hivatalnokok leszármazottjaitól, az elmenekült vietnami és kambodzsai elittől. Nem tudni, honnan volt pénze az állítása szerint dollármilliárdos értékű kollekcióra, szokásos válasza szerint egyszerűen jó szeme van. Szerzeményeit elmondása szerint diplomáciai postával hozta haza, ezért nincs a műtárgyak mozgásának transzparens nyoma. Nem tisztázható az sem, hogy Vietnamból vagy Kambodzsából mikor és hogyan kerültek ki a műtárgyak, pedig számos nemzetközi egyezmény szavatolja a gyarmati, illetve a háborús területek műkincseinek visszaszolgáltatási kötelezettségét. A tárgyak visszakövethető eredete azért is döntő volna, mert minden szakértő egyetért abban, hogy az utóbbi időben rengeteg, a térségből származó hamisítvány árasztotta el a piacot.
A gyűjtemény darabjainak pontos számáról, értékéről, őrzési helyéről Zelnik eltérő és ellenőrizhetetlen információkat adott meg. 2008 és 2010 között egykori IMO-s évfolyamtársa, a Tan Kapuja Buddhista Főiskola rektora, az Angkor Alapítvány létrehozója, Jelen János kezdte meg a gyűjtemény szisztematikus vizsgálatát. Jelen több könyvet is szerkesztett a gyűjteményről, hazai és nemzetközi kutatókat kért fel, de megromlott a viszonyuk. „Egyetlen általam vizsgált tárgy esetében sem zárultak le a vizsgálatok” – mondta később az Élet és Irodalom riportjában. Zelnik a felmerülő vádakra rendre azt válaszolja, hogy a jogszabályok szerint neki csak ki kell jelentenie, hogy műtárgyai szabályosan kerültek be az országba, ha valakinek gondja van, tegyen feljelentést. Ilyen nem történt, igaz, a tárgyakhoz és a dokumentációhoz sem fér hozzá senki. Amikor az Index a múzeum shopjában vásárolt két ezüstérméről laboratóriumi vizsgálatokkal kiderítette, hogy azok rézből vannak, Zelnik csak annyit válaszolt: „a gyűjtői élményt megadom, a tévedés lehetőségével”.
Nem ment könnyen a múzeumi engedély megszerzése sem, első körben visszadobta a minisztérium, és később is csak muzeális kiállítóhely státuszt kapott. Végül 2011-ben, egy Andrássy úti, impozáns palotában megnyílt a Zelnik István Délkelet-ázsiai Aranymúzeum. A tulajdonos ekkor már jó viszonyt ápolt Szőcs Géza államtitkárral, hiába óvta utóbbit a szakma és saját apparátusa Zelniktől. A bőkezű mecénás hol egy rejtélyes módon előbukkant Stradivari-hegedűt, hol Lotz-festményeket vásárolt az államtitkár biztatására, kérésére. Zelnik mentorához hasonlóan soha nem fogyott ki a fantasztikus ötletekből. Múzeumát a Délkelet-Ázsia-kutatás nemzetközi fellegvárának szánta, saját magáról elnevezett ösztöndíjat tervezett, délkelet-ázsiai tanszéket szeretett volna az ELTE-n, milliókat hozó vándorkiállításokról álmodott, illetve Herendi- és Zsolnay-múzeumot létesített volna a Szőcs-féle Andrássy-negyed részeként. Ezekből végül semmi sem lett. Annyi valósult meg a tervekből, hogy a Westendben kiállította a Ca Mau hajóroncsból származó – egyébként kétségtelen hitelű – 18. századi kínai porcelánjait, ami a beharangozó szerint „világ körüli” útra indult, ám nem jutott tovább Zalakarosnál. Az egyik egykori hosztesz elmesélte, hogy Zelnik egy idő után a szállásukat sem fizette ki.
Legutolsó nagy akciója az volt, hogy amennyiben a magyar állam lemond jogigényéről, megvásárolja a Seuso-kincset, hazahozza, létrehoz egy múzeumot, és közben leteszi a nagyesküt, hogy halála után az államra hagy mindent. Szőcs utóda, L. Simon László azonban nem hitt a mesékben.
Majd jövő héten
Zelnik István önmagáról elnevezett múzeuma több mint egy éve zárva, a kapuban lévő cetli szerint a Burma kincsei című, „jelenleg készülő tárlat megnyitásáig”. Semmi jele ugyanakkor, hogy bármilyen kiállítás készülne a falak között, a honlap nem üzemel, a telefon süket. Hogy miért zárt be a múzeum, és miért nem nyílik meg a kiállítás, rejtély. Sem a múzeum korábban távozott tudományos igazgatója, Renner Zsuzsanna, sem a tulajdonos nem válaszolt megkeresésünkre. A hosszú szünet keveseknek tűnt fel, mert Zelnik homályos múltú és kétes eredetiségű gyűjteménye kevés érdeklődőt vonzott, a szakma pedig ignorálta.
Kulturális, turisztikai veszteségről aligha beszélhetünk, viszont információink szerint a gyűjtő több százmilliós beszállítói, kivitelezői, munkabér- és köztartozást hagyott maga után. Miután az aranymúzeum 2014 őszén, a shop és a teaház pedig az év végén bezárt, a dolgozók felmondtak, ám ekkor már félévnyi vagy annál is több fizetéssel tartozott nekik a névadó tulajdonos. Az egyik teaházi alkalmazott elmondta, hogy azért dolgoztak ilyen sokáig ingyen, mert az üzletember folyamatosan hitegette őket, és közben néha egy keveset fizetett. El is nevezték Zelnik „majd jövő héten” Istvánnak. Az egyik recepciós, akinek 1,3 millió forinttal tartozik, 2012 eleje óta dolgozott a cégnél, és elmondása szerint csak az első fizetését kapta meg pontosan, ettől kezdve az utalás hol napokat, hol hónapokat késett. A 12 pórul járt munkavállaló pertársaságot alakított, ám hiába adott igazat nekik jogerősen a munkaügyi bíróság, Zelnik cége nem fizetett, bár a tartozást elismerte – mondta jogi képviselőjük a Narancsnak, aki kezdeményezte a Múzeumi Befektetési és Fejlesztési Kft. felszámolását. Félő azonban, hogy onnan hiába várnak pénzt. Zelnik 2014 márciusában tette át a dolgozókat a 2012-ben félmilliós törzstőkével alapított cégébe. Ennek 2013-as mérlegéből kiderül, hogy több mint 8 millió forint kötelezettsége van, és abban az évben félmilliós bevétel mellett 5 milliós veszteséget termelt, saját tőkéje negatívba fordult, a NAV már végrehajtást rendelt el ellene, 2015 szeptemberében pedig újabb végrehajtást jegyeztek be.
Idénre mindössze 7 munkatárs maradt a múzeumban, zömében az épület őrzésével megbízottak, illetve Zelnik István testvére mint üzemeltetési igazgató – Zelnik nekik is jelentős összegekkel tartozik. Testvére idén januárban mondott fel. „Etikai okok miatt, nem kívántam tovább asszisztálni a testvérem kusza üzleti ügyeihez” – mondta a Narancsnak. Neki év végén sikerült elérnie, hogy testvére aláírjon egy közjegyzői okiratot. A december 8-án kelt szövegből kiderül, hogy Zelnik István készfizető kezességet vállalt a cége által testvére felé felhalmozott 4,9 milliós munkabértartozás rendezésére. A múzeum tulajdonosa nemcsak a munkavállalóknak, hanem a biztonsági cégnek sem fizetett. A mintegy 26 milliós tartozását szintén közjegyző előtt elismerte Zelnik – tudtuk meg a cégvezetőtől.
A könyvelőirodát sem fizette a vállalkozó, nekik egymillióval maradt adós.
A múzeumot korábban Zelnik másik cége, a Magyar Indokína Társaság Kft. (MIT) működtette. Ez sincs túl jó állapotban: az Opten adatbázisa szerint 2012 óta 15 alkalommal rendeltek el végrehajtást, és 13 esetben foglalták le a cég tagjának vagyoni részesedését. A MIT máig nem fizette ki a 2011-ben nyílt múzeum vitrinjeit gyártó Novastore Reklámtechnikai és Belsőépítészeti Kereskedelmi és Szolgáltató Kft.-t, amely több mint 30 millió forintot követel – tudtuk meg az ügyvezetőtől. A vállalkozó testvére szerint az intézmény több mint 50 millió forint működési és rezsitartozást is felhalmozott, de még a múzeum építkezésében részt vett alvállalkozók jóteljesítési garancia címén visszatartott összesen 18 millió forintját sem fizette ki. Az egyiket, az OR-M Kft.-t, amelynek több mint 40 millió forinttal tartozik, úgy fizette ki, hogy megkapták a múzeum logójában szereplő ezeréves Ganésa-szobrot. Az OR-M Kft. ügyvezetője és résztulajdonosa, Oroszlány Ferenc a Narancsnak elmondta, hiába próbálta értékesíteni nemzetközi aukciósházaknál a 100 grammos arany műtárgyat, azt a választ kapta, hogy a mellékelt dokumentumok hiányosak, a kormeghatározás pontatlan, és a szobor így forgalomképtelen. Feljelentést tett, de a rendőrség által felkért igazságügyi szakértő szerint a szoborral minden rendben van. Zelnik egykori sajtósa, a kormányközeli blogbirodalom, a Blogstar alapítója, Csúri Ákos a főnökéről szóló, Arany, ember című könyv honoráriumáért perelt. A Zelnik által indított kambodzsai tudományos expedíciók tagjai, Marton András, illetve az ásatást végző régészek is csak hosszas jogi huzavona után kapták meg járandóságukat. A károsultak sora sokáig folytatható volna.
Kapsz egy képet róla
A Magyar Indokína Társaság – aminek 2011-ig a Seychelle-szigeteken bejegyzett cég, az Art Investment Corporation is a tulajdonosa volt – 2013-ban papíron 2,1 milliárdos eszközállománnyal rendelkezett, és 465 millió forintos saját tőkéje volt, mégis 177 milliós veszteséggel zárta az évet, és 1,6 milliárdos kötelezettséget is felhalmozott. 2014-es mérlege ennek a cégnek sem található az Optenben. Vagyona zömében vélhetően az Andrássy úti ingatlanból és az Art Investment Corporation által kiadott részvényekből áll. Egy birtokunkban lévő szerződéstervezet szerint ezeket a részvényeket 20 százalékos hozam ígéretével és egyéves visszavásárlási garanciával árulta Zelnik. A dombornyomású, cirádás értékpapírok fedezetét a múzeumban lévő, a szerződéstervezet szerint „1,5 milliárd USD piaci értékűre becsült, több mint 800 darab aranytárgy” adta. Az egyik károsult, akinek 50 millióval sáros a vállalkozó, elmondta, hogy amikor 2012-ben először vett értékpapírt, egy műtárgyról készült fényképet is kapott a részvény mellé. Nem tudta megállapítani a műtárgy értékét, nem is igen érdekelte, hitt Zelnik szuggesztíven előadott, nagy ívű terveiben, például a nagy pénzt hozó vándorkiállításaiban. A hozam magas volt, de nem irreális, és az első évben Zelnik István fizetett is. Később azonban elkezdődött a hitegetés, az épp aláírt fantasztikus szerződésekről, a politikai támogatásról, de mindig elérhető volt, mindig szolgált magyarázattal – ezért nem gyanakodtak. Miután viszont türelmük fogytán határozottan visszakérték a pénzüket, Zelnik akkor már elérhetetlennek bizonyult. A károsult most ügyvédhez fordul, a magánszemélyt akarja feljelenteni, ugyanis nem bízik abban, hogy a cég vagyona elég lenne a károsultak kielégítésre. A Magyar Indokína Társaság legegyszerűbben értékesíthető tulajdona maga a múzeum épülete, amit Zelnik részben 850 milliós jelzáloghitelre vásárolt egykori moszkvai évfolyamtársa, a bankár Kovács Gábor egyik cégétől, de az ingatlan decemberi tulajdoni lapja szerint arra csaknem egymilliárd forint értékben jegyeztek be végrehajtásokat – többek között a NAV, a Raiffeisen Bank, magánszemélyek és cégek.
Bár itthoni vállalkozásai, úgy tűnik, kudarcot vallottak, Zelnik még mindig aktív – Kambodzsában. Ha sporadikusan is, de finanszíroz ásatásokat az Angkortól százötven kilométerre található Koh Kerben, a Khmer Birodalom 10. századi fővárosában. Belényesy Károly régész szerint – aki korábbi járandóságát csak hosszas huzavona után kapta meg Zelniktől – az elmúlt években megjelent 6-8 tudományos kötet, eredményeikről konferenciákon is rendszeresen beszámolnak.
