Ül a történész a fotőjben, jobbra cserge, balra torontáli, kinéz közöttük Horvay János szomorúfűz Kossuthjára, majd bekapcsolja a rádiót, Berlin 1-et hangolja. Épp Chamberlaint, Daladier-t és Hitlert ünneplik pátosszal és rikáccsal: vége Csehszlovákiának. Megemlítődik valami a nem teljes értékű népekről is, a történész kihallja a sajátjáról szóló mondatokat. Zavarba jön, kérdés fogamzik benne: ki ő, és hol él? A történész rájön, kérdése hibás, helyesen így hangzik: mi ő? Vagyis, mi a magyar? A telefon után nyúl, felkér kartársat és bajtársat, válaszoljanak ők is. Kötetet szerkeszt, az arányos, a szépre-komolyra duzzadt könyv néhány hónap múlva megjelenik, sikert arat. Hírét azonban gyorsan elsorvasztja az idő, hetekkel megjelenése után kitör a II. világháború.
Ül az igazgató a fotőjben, kinéz a hétvezérre, belehallgat rádióba, belekukkant tévébe, újságba, bele saját programjába, akaratba jön, kérdés fogamzik meg benne... A telefon és laptop után nyúl, felkér festőt, szobrászt, grafikust, fényképészt, válaszoljanak ők is a 73 évvel ezelőtt feltettre. Aztán elindul 50 műterembe, s kiválaszt az elmúlt húsz év munkáiból százhúszat.
Don Quijote pástra lép
Szekfű Gyula annak idején szemérmesen bevallotta: sem ő, sem tizenkét társa nem tudott valódi válaszokat fogalmazni a dilemmára, s valószínűleg az olvasók is feladták a rejtvényfejtést az elmúlt évtizedekben, az elmúlt történetek fogságában.
Az idő és az abban elfolyó történetek amúgy kettős és döntő szerepet játszanak ebben az ügyben. A mi a magyar kérdést 1938-39 előtt jócskán megelőzte a ki a magyar agresszív firtatása, hogy aztán hamarosan végzetes-gyilkos válaszok is szülessenek rá, s - persze a legkevésbé sem gondolok analógiákra, de - az elmúlt években felhabzott genetikai és genealógiai téboly sem a micsodára, sokkal inkább a kicsodára koncentrálva a megválaszolhatatlanságok közé temette, hamis dilemmává süllyesztette a "problémát". (Most jegyzem meg, hogy bár a kérdés kibővítése menthetné a kiállítás koncepcióját - tehát hogy annak másodlagos célja ami a magyar művészet? megfejtése lenne -, de az erre adandó érvényes válasz megfogalmazása senkinek, még a legfelkészültebb Fülep Lajosnak és Kállai Ernőnek sem sikerült, kortársaink pedig már nem is kísérleteznek ezzel.)
2011-12-ben tehát a legjobb esetben is donkihótei programnak rémlik Gulyás Gábor vállalkozása azzal együtt és annak ellenére, hogy nem számolhatott a jelen idővel, tavaszunk és nyarunk riasztó politikai és kultúrötleteivel, melyek valóban véletlenszerűen és kiszámíthatatlanul körítették (és, gondolom, átszínezik még időben-idővel) a kiállítást. Az azonban bizonyosnak látszik, hogy koncepciója - erről a tárlat anyagát felosztó és kísérő szövegek is tanúskodnak - mélyen személyes attitűdöt rejt, és azt igyekszik közüggyé duzzasztani. Gulyás a főkérdést alkérdésekkel puhítja-oldja: "Mi a magyar most, 2012-ben? Hogyan határozza meg manapság a gondolkodásunkat a kádárizmus öröksége? A magyar karakter milyen sztereotípiái öröklődnek át? Milyen társadalmi szerepeket, mintákat követünk? Miféle lövészárkok húzódnak a társadalomban, miért nem lehet abbahagyni az értelmetlen állóháborút? S nem utolsósorban: hogyan, miből épül fel nemzeti önazonosságunk?" - olvasható a sajtóanyagban, és érződik, hogy Gulyás tagadhatatlan jó szándékkal igyekszik valahova a középre, miközben bizonyosan tudja: a válaszok nem egy képzőművészeti kiállításból nyerhetők ki, még akkor sem, ha a válogatás óvatos és konfliktuskerülő.
A tárlat nagyvonalúan és ügyesen rendezett (bár azért a Füst Milán-idézet nem Kassák önéletrajzából való ám, s Eperjesi Ágnes szellemes munkájának címét kár volt értelmetlenre fordítani a képcédulán), de alapvető belső, technikai-szakmai ellentmondástól feszül. A művek jó része az elmúlt egy-két évben készült, akad azonban köztük nem kevés, mely a kilencvenes években már szerepelt a nyilvánosság előtt, következésképpen a kiállítás mégis csak sugall valami - ki nem fejtett - (művészet)történetiséget, mely abban a viszonyban, mely a rendelt és a "talált" munkákat összeköthetné, teljesen értelmezhetetlen. Másképp fogalmazva: Gulyás kitől, miért, mikori munkákat kért? A kérdéssorból azonnal kinő még kettő: miért az elmúlt húsz év a határ, s miért épp ezek a művészek az érdekesek a téma szempontjából? A válasz nyilvánvaló: csak. (Épp ezért fel sem vázolható egy hiánylista, s értelmetlen lenne arra is célozni, hogy a magyar művészek számára a kérdés, természetesen egészen más aspektusból, eléggé érdekes volt már a hatvanas évek közepe óta. Az azonban ide kívánkozik: a kiállítás plakátjának és meghívójának tervezője orcátlanul lenyúlta a Műcsarnokban most nem szereplő Pinczehelyi Sándor 1981 körül készített PFZ grafikáinak és installációinak ötletét.) Az is, mondjuk, érthető és Gulyás szempontjából roppant szerencsés, hogy a történelemmel magával foglalkoznia sem kellett, amint a művészettörténeti előzményekkel sem nagyon, hiszen a Magyar Nemzeti Galériában áll még a kínos történelmi kiállítás, az azonban kevéssé követhető, hogy koncepciójában mi kötötte a gombot a kabáthoz, és fordítva.
Mennyi sok tükör!
A korábbról válogatott munkák között akad például szinkretista festmény aboriginal motívumokkal (Gaál Józseftől), sárga monokróm üvegkönnyekkel (Erdélyi Gábor), szívszorító minimalista videoperformansz egyetemes "üzenettel" (Szirtes Jánostól, a kiállítás egyik legjobb munkája), helyszínérzékeny, variálható installáció (Kicsiny Balázs) és felújított konceptidea (Gerber Pál). A korábbi és újabb művek nagyjából-egészében megfelelnek annak, amit nagyjából-egészében az elmúlt évtizedek meghoztak a magyar művészetnek (is): tehát belenéznek a performansznak, narratív konceptnek, az arte povera "realista" változatának, az álnaiv-cinikus új figurativitásnak, individuális mitológiának, pátoszos transzavantgárdnak, art brut-nek, barkácsművészetnek, applikációnak, camp-nek, modern quodlibetnekuniverzális tükrébe. Ugyancsak világosak Gulyás preferenciái is: Gerber Pál, Király András, dr. Máriás és a mezőszemereiek (Szirtes, Bukta Imre, Szurcsik József) "ízlésarányosan" hangsúlyos túlszerepeltetése a kurátornak a leíró, majdhogynem kérdve kifejtő eljárás iránt érzett mély rokonszenvét illusztrálja, Jankovics Marcell animációjának részlete pedig - mely minden pillanatában idegen a kiállítástól - végül is a kötelezőnek érezhetett (?) megfelelés gesztusának köszönhetően vetül a vászonra.
A százhúsz mű kiállítássá szerkesztve példás inventáriumát adja annak, amit a Műcsarnok igazgatója jónak gondol. Értékválasztása szubjektív, így nem vitatéma, játéktere (felelőssége) azonban nagyobb annál, mint hogy a "tetszik énnékem" személyességétől elaléljunk. De nem is ez az érdekes. Szekfű és költő meg tudós társai, ahogy én olvasom, azt a szomorú, kudarcra utaló következtetést vonták le annak idején, hogy a magyar a Toldi fivérek dualitásának paradoxonával megvert nép, s ettől már nem szabadul. Gulyás Gábor és művész társai, ahogy látom, Fekete Péter és Rontó Pál kettősének kontextusában iniciálták a morfológiai alapvetést. Részeges Pista és Józan Miska otthon maradt.
