„Apám együtt sportolt a nyilassal, aki elvitte” – Kiskunhalas és a holokauszt

szerző
Kohout Zoltán
publikálva
2014. jan. 19., 07:01
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Hetven évvel ezelőtt különös gyorsasággal, pár hét alatt zárták vagonokba és deportálták a vidéki magyar zsidóságot a magyar állam beosztottjai. Az évfordulón Kiskunhalas történetét idézzük fel, ahol a Horthy-korszak legvéresebb mészárlásainak egyike történt.

A források szerint Ádámnak nevezték Kiskunhalas első zsidó polgárát, aki a 18. század derekán telepedett le az alföldi városban. Kereskedő volt, akárcsak azok a családok, amelyek ezután követték őt Galícia, Cseh- és Morvaország, vagy éppen Óbuda felől. A letelepedők – minthogy az akkori törvények szerint földjük nem lehetett – polgári szakmákat űztek, például kereskedtek. Számuk azért is növekedhetett a térségben, mert az 1745-ös önmegváltás után a Jász-Kun kerület önálló rendelkezései lehetővé tették – szemben más országrészekkel – a zsidók letelepedését. Azon túl, hogy ezek a kereskedők kiszorították a „görögöket” (akkoriban így nevezték a balkáni kereskedőket), jelenlétük sosem volt konfliktusos – állítja Végső István, kiskunhalasi történész. „Annak ellenére, hogy mindig is ragaszkodtak saját hagyományaikhoz, kultúrájukhoz, szokásaikhoz, és emiatt elszigetelődtek a többségi társadalomtól, az együttélés harmonikus volt, még a 20. század első évtizedeiben is.”

Ha voltak vallási alapú konfliktusok, azok elsősorban a különböző keresztény felekezetek – a „katolikus” Halason kisebbségben lévő, de erős társadalmi jelenléttel bíró reformátusok – tagjai közt támadtak. (Kivételt a tiszaeszlári per körüli hisztéria begyűrűző hatása jelentett, amikor az Istóczy-féle mozgalom röpirataival feltüzelt iparostanoncok kis csoportja támadt rá helyi zsidókra.)

Végső István, előtte a halasi botlatókövek

Végső István, előtte a halasi botlatókövek

Fotó: Kohout Zoltán

A vallási alapú gyűlölködésnek – mutat rá a történész – ekkoriban már csak amiatt sem volt alapja, mert a helyi zsidóság egy jelentős része szinte teljesen asszimilálódott Kiskunhalas többségi társadalmához. Míg kisebb részük ortodox módon vitte tovább a tradíciókat, a legtöbbjük „alföldi polgárrá” vált, akik már csak legfeljebb a kóser konyha egyes előírásait tartották önmagukra nézve kötelezőnek – ennek profán gazdasági okai is voltak. A város – az akkori Magyarország második – legnagyobb húsfeldolgozó és húsexportvállalatának fontos piacot jelentettek a külhoni (német, galíciai és más országbeli) ortodox vásárlók, így a kóservágás hagyományait itt folytatták. (A városban a mai napig legendás hírű Schneider Ignác-féle cég kései utóda ma is működik baromfi-feldolgozó exportőrként.)

Ám a halasi zsidók asszimilációja nem állt meg a szokások keveredésénél. Az izraelita elemi iskolába számos keresztény nagygazda íratta be a gyermekeit, vagy fordítva: zsidó gyerekek is jártak a városi iskolába. A helyhatóság döntéshozó testületében is fontos szerepet vállaltak: sikeres vállalkozásaik révén jelentős adót fizettek a városnak, és nagy munkaadók voltak. Noha az izraelita kisebbség a teljes (az 1940-es években külterülettel együtt 33 ezer fős) városi lakosságnak csupán két százalékát tette ki, társadalmi befolyásuk arányában kétségtelenül döntő és egyben pozitív volt. Kivették részüket a városfejlesztésben is: köröket, egyleteket alapítottak, középületeket emeltek, hazafias szerepet vállaltak az 1848–49-es szabadságharcban, az első világháborúban, továbbá a létrejövő kisgazdapártban is.

Megágyazott antiszemitizmus

Az első zsidóellenes incidenst idegenek provokálták. Mint említettük, az izraelita kisebbség a zsidótörvények megszületéséig nagyobb békében élt a helyi többséggel, mint egymással a helyi keresztények. Az első világháború után feléledő antiszemitizmust eleinte „csak” néhány újságcikk jelentette. Ezekben például a baloldalinak minősített kisgazdapártot támadták, amelynek helyben több zsidó tagja volt. „Akkoriban már lehetett földje az izraelitáknak is, és akár a Schneider-féle cég, akár saját gazdaságaik révén jelentős felvásárlók voltak. Természetes volt, hogy a kisgazdapártba léptek be” – magyarázza a történész. A Zsidósors Kiskunhalason – Kisvárosi út a holokauszthoz című könyv egyik szerzőjeként Végső rámutat: miután a cikkek „megágyaztak” a zsidóellenességnek, 1920 májusában az Ébredő Magyarok Egyesületének (ÉME) kecskeméti aktivistái rendeztek botrányt Halason. Miután a frissen kirakott uszító, antiszemita plakátjaikat néhány zsidó fiatal letépte, hajtóvadászatba kezdtek. Bár a plakátrongálás akkor sem volt bűncselekmény – és az ÉME-aktivisták által „elfogott” zsidókat szabadon is engedte a helyi katonai parancsnok –, a kecskemétiek végül tisztázatlan körülmények között lelőtték az egyik zsidó fiatalt. Az ügyben sem vizsgálat, sem felelősségre vonás nem történt.

Mindezek ellenére az izraelita kisebbség egészen az első zsidótörvényig bántatlan volt a helyi médiában. Az antiszemita újságírást (a később a kommunista propagandában is szerepet vállaló) Lakatos Vince indítja el a város lapjában: ő Afrikába küldte volna a zsidókat, földjeiket pedig kimérte volna a keresztények között. „A zsidótörvény még csak tervezetben van meg. De már megmutatkozik az első hatása, Kiskunhalasról is megindult a kivándorlása azoknak, akik nem bírják elviselni a korlátok közé szorított érvényesülés gondolatát, és nem hajlandók kapanyelet fogni a könnyebb és díszesebb haszonnal járó üzlet helyett. (…) Nem dől össze a vén Európa a porba, amikor az utolsó zsidószállítmánnyal is elindul Tanganyika felé a hajó.” (Halasi Hírlap, 1939. január 3.)

A halasi zsinagóga ma

A halasi zsinagóga ma

Fotó: infovilag.hu

Végső szerint a kirekesztő törvények gazdasági értelemben sokáig nem ártottak komolyan a halasi zsidóságnak. Sőt, amikor például az iparengedélyek vagy az állampolgárság felülvizsgálata volt soron, jellemzően több probléma derült ki keresztény vállalkozók és polgárok adminisztratív viszonyaiban, mint az izraelitákéban. Arra is volt példa, hogy 58 halasi kereskedő vett a védelmébe néhány zsidó boltost, amikor a Baross-szövetség strómanok után kutatott. (Strómannak azokat nevezték, akik papíron vették át egy-egy zsidó gazdaság vagy vállalkozás vezetését, de a háttérben az megmaradt az eredeti tulajdonos érdekeltségének.) Végső hangsúlyozza: az első és a második zsidótörvény (1938-as XV. tc., 1939-es IV. tc.) komoly társadalmi kirekesztődést okozott az értelmiségi pályákról való visszaszorítás, a képviselő-testületekből történt kizárás, a zsidó egyesületek fokozatos felszámolása terén.

A viszonylagos társadalmi nyugalmat ugyanakkor még a magánéletbe durván beavatkozó harmadik zsidótörvény (1941-es XV. tc.) sem kavarta fel Kiskunhalason. Ez ugyan megtiltotta a vegyes házasságokat, valamint a zsidók és nem zsidók közti szexuális kapcsolatot, ám a vegyes házasság nem volt elterjedt a városban, mivel az izraelita kisebbség tagjai viszonylagos elszigeteltségben éltek.

„Zsidó vért ne!”

Nem így történt a negyedik zsidótörvény (1942-es XV. tc.) esetében, amely megfosztotta a helyi zsidókat földjeiktől. Ám a rendszer abszurditása itt is lelepleződött: Halason már 1939-ben csalódással vették tudomásul a „keresztény” földfoglalók, hogy – szemben a zsidó óriásvagyonokról szóló propagandával – a 27 izraelita gazdából csupán 4 volt nagybirtokos: azaz a több mint 100 nagybirtoknak csak elenyésző hányada. Sőt, az egyik halasi zsidó földtulajdonosról az 1941-es kiadású A trianoni Magyarország mezőgazdasága című könyv elismerően írta: „Szorgalmas munkával fokozatosan javította a földet. A kiskunhalasi mezőgazdasági kiállításon aranyérmet kapott, szegedi kiállításon bortermeléséért díszoklevéllel kitüntetve.”

Kétségbeejtő következmény volt az is, hogy számos bolt, vállalkozás csődbe ment, miután az addigi szorgalmas, illetve hozzáértő zsidó érdekeltségét átvevő új tulajdonos nem volt képes megtartani. (A Schneider-féle húsipari cég úgy menekült meg, hogy a szintén zsidó tulajdonú nagykőrösi céggel közösen kötöttek hosszú távú bérbeadási megállapodást a „zsidó gazdasági befolyást ellensúlyozni” hivatott Hangya Szövetkezettel. A Schneider család több tagját is munkaszolgálatra hurcolták, de megmenekültek – igaz, nem tudtak felférni a fővárosi zsidókat mentő Kasztner-vonatra. Majd 1945-től négy éven át újra birtokolhatták cégüket – egészen a Rákosi-féle államosításig.) A zsidók kiszorítása a gazdasági életből Kiskunhalason is a törvény szerint zajlott. 1943-ban Kathona Mihály polgármester azt írta: „A kereskedelem erős léptekkel halad a magyarosodás útján, és a zsidó kereskedelmet sikerült egészen háttérbe szorítani. A városi székházba megtelepedve volt zsidó kereskedőknek a város felmondott, és a helyüket tevékeny fiatal magyar kereskedők foglalták el.”

Holokauszt és musical

Idén rendezik Kiskunhalason a jubileumi, 10. Zsidó Nyári Fesztivál programsorozatot és a holokausztmegemlékezés eseményeit. A helyi és meghívott előadók, művészek mellett a helyi iskolák is bekapcsolódnak a rendezvényfolyamba, amelyhez a Miniszterelnöki Hivataltól négymillió forintot vár a halasi hitközség. Kiadvánnyal, megemlékezéssel, kiállítással, zenés színházi darabbal állítanak emléket a Kiskunhalasról elhurcolt zsidóknak és az 1944. október 11-én, a halasi vasútállomáson lemészárolt csaknem 200 munkaszolgálatosnak. „A jubileumi év rendezvénysorozatát április 16-án A halasi zsidóság és a holokauszt című állandó kiállítással nyitjuk meg, ahol bemutatják a Kiskunhalas a holokauszt viharában című kiadványt. Emellett felújítjuk az 1949-ben állított öt áldozati emléktáblát, majd június 15-én holokausztmegemlékezésre kerül sor, augusztus 24-én pedig Élnem kell! címmel musicallel mutatunk be egy valós eseményekre épülő történetet, amatőr színjátszókkal. A programsorozatot október 12-én zárjuk a munkaszolgálatosok emléktáblájánál, több társadalmi szervezet képviselőinek beszédével és közös koszorúzással” – mondta Raáb András hitközségi elnök. Az idei rendezvénysorozatban a hitközséggel együttműködik a kilenc helyi általános és középiskola is.




A város helyzetén az sem segített, hogy Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyéhez tartozott, így Endre László alispán országosan is kirívó intézkedéseit is el kellett viselnie. A zsidó véradókról például így írt 1942-ben: „Megdöbbenéssel értesültem arról, hogy a Magyar Vöröskereszt egyes helyi választmányai a harctéren küzdő honvédeink részére vérfelajánlást zsidó egyénektől is elfogadnak. Nem is kívánok e helyen rámutatni azokra a rendkívül súlyos fajtisztasági, egészségügyi és erkölcsi következményekre, amelyeket ez az eljárás és súlyos mulasztás maga után von.”

Gettósítás, deportálás
Hetven évvel ezelőtt, márciustól fogva vált teljessé a jog- és vagyonfosztás. Még a kerékpárokat is „kiigényelhették” a nem zsidó polgárok, továbbá kötelező lett a sárga csillag viselése, majd május 22-étől a gettóba költözés. Több mint félezer izraelita vált a Schneider-cég munkásszállója és a zsinagóga épületei foglyává – innen vitték őket a vasútállomásra. Az akkor 9 éves Várnai Pál ma sem érti, hogyan élhették túl. „A gettóbeli élet még elviselhető volt, de a bergen-belseni haláltábor annak ellenére is iszonyú volt, hogy mi szerencsénkre családi részlegbe kerültünk. De ma sem tudom, hogy éltük túl a fagyos hideget, a tífuszt és az élelemhiányt.”

Végül mintegy 550 főt deportáltak, a többieket munkaszolgálatra vitték. (Köztük első világháborús kitüntetetteket, ellenforradalmárokat vagy épp olyan zsidó helyi vallási vezetőt, aki korábban hazafias-hálaadó levelet írt Horthynak a Trianonban elszakított országrészek visszafoglalásáért.) Voltak, akik élelmiszercsomagot dobtak be a gettó falain át, a később Jad Vasem-kitüntetéssel méltatott Máthé Elek református lelkész pedig 1944 késő nyarán közel 50 vidéki-fővárosi izraelitának állított ki életmentő papírokat – tudtuk meg a történésztől. Hogy az elhurcoltak közül mintegy 300 fő túlélhette a deportálást, abban része van annak, hogy a Szegedről induló szerelvényeknek csak az egyike ment Auschwitzba, a másik kettő Ausztriába. Ott többen uradalmi majorságban gazdasági munkára kerültek, és így térhettek később haza.

Képünk illusztráció

Képünk illusztráció

 


A kiskunhalasi vasútállomás 1944-ben ráadásul szörnyű tragédia helyszíne lett. Október 10-én jugoszláv partizánok visszafoglalták Szabadkát, és Halas térségében is partizánveszélyt hirdettek. Így érkezett be onnan egy munkaszolgálatosokat szállító vonat, amely felől október 11-én délben máig tisztázatlan eredetű robbanás hallatszott. A várost megszálló bácskai SS-alakulat és a néhány magyar katona hajtóvadászatot indított, és csaknem 187 főt gyilkoltak le helyben, kilenc menekülő munkaszolgálatost pedig a város más pontjain.

A Horthy-korszak egyik legvéresebb mészárlásának több fontos részlete – például az esetleges helyi részvétel mértéke, jellege – máig tisztázatlan. Már csak azért is, mert – Végső István kutatásai szerint – utóbb sokakat verés és kényszer alatt hallgattak ki annak a vélhetően elfogult tisztnek az irányítása alatt, aki maga is túlélője volt a drámának. Így nem csoda, hogy végül a valódi felelősségmegállapítás nem történt meg.

Egy életen át titokban

Mai programok
A világháború után közel 300 zsidó térhetett vissza Kiskunhalasra. Közülük az első nagyobb hullámban a kommunista államosítás, illetve 1956 idején távoztak külföldre, illetve kivándorlás során Izraelbe. Kiskunhalason Várnai Pál szerint a vagyonelvételek és megromlott kapcsolatok miatt sokan nem tudtak többé visszailleszkedni, pedig a szándék megvolt. „Az én apámat, aki végül Dachauban halt meg 1945-ben, egy magas pozíciót betöltő későbbi nyilas vitette el, akivel korábban sokszor együtt sportolt, és a sport révén jóban voltak. De voltak olyanok is, akik indulatos antiszemitából a háború után zsidóbaráttá változtak. Talán döbbenetes, de rólam csak pár éve, egy osztálytalálkozón tudták meg a volt osztálytársaim, hogy min mentem keresztül a haláltáborban, és mi történt a családunkkal. Évtizedekig nem akartunk róla beszélni” – mondja az azóta kanadai magyarként élő volt halasi polgár, aki különféle publikációiban ma is szeretettel emlegeti szülővárosát. Igaz, rég elköltözött onnan, s Budapest és a tengerentúl között ingázik a mai napig. Jelenleg egyébként az izraelita hitközség hivatalos nyilvántartása Kiskunhalason alig 30 főt számlál.

Hitélet ma
A Kiskunhalasi Izraelita Hitközségnek nincs állandó helyi rabbija – több más várossal együtt a közép-magyarországi régió közös egyházi személyisége, Róna Tamás látja el a szakrális feladatokat Halason is. A városban rendszeresek a péntek esti összejövetelek, jellemzően 25-30 fővel, míg a nagy ünnepeken gyakran ötvenen jelennek meg a Petőfi utcai, az utóbbi években helyi összefogással és megyei segítséggel felújított zsinagógában.
szerző
Kohout Zoltán
publikálva
2014. jan. 19., 07:01
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 8 vera543
    vera543
    2014. január 21., kedd 17:56
    Addig kell évente felújítani, és beszélni róla, míg az emberiség létezik: mementóul és figyelmeztetésül...
  2. 7
    Ant Szvet
    2014. január 21., kedd 00:46
    apámtól hallottam a 44 okt.-i mészárlásról, valamikor az 50-es évek végén, alig többet, mint amit a cikk hoz. Azután még hosszú idő telt el, mire megjelent egy emléktábla a vasútállomáson ...
    Más felnőttektől, beleértve városi méltóságokat, az iskola tanárait, egyházi személyeket, stb. nem emlékszem, hogy hallottam volna a történtekről. Így az említett kiadvány hiánypótló lesz.
  3. 6
    Pém Mihályné
    2014. január 20., hétfő 14:25
    Singer Malvin tanító ő,aki 1947-ben Szankon az első osztályt tanította,édesanyám első tanítónénije volt.Szank közel van Kiskunhalashoz,és Kiskunmajsához,talán őt is Halasról vitték el,de túlélte...de folyamatosan elaludt az órákon annyira fáradt volt,,nem tudott fegyelmezni,furcsaságokat csinált,de anyukám őt szerette a legjobban. Sőt tőle kapta első könyvét, Az Őslaky Ellát,amit minden testvére irigyelt tőle.Anyukám mesélte,hogy reggel ,és este az imára Malvin néni húga is bejött,két kendőt hozott,és felkötötték. Az osztállyal együtt hangosan imádkoztak egyszerre,az osztály a miatyánkot,ők egy héber imát.Azután már olyan tarthatatlan volt a helyzet az egész osztály kint kergetőzött,mialatt Malvin néni aludt,,hogy hogy egy másik tanár vette át őket. Csoda,hogy Malvin néni a rettenetes borzalmak átélése után egyáltalán még ennyire is tudott dolgozni.Azért írtam le ezt,hogy talán ki tudom deríteni,őt honnan vitték el. Singer Malvin.....
  4. 5
    Szabó Ferenc
    2014. január 19., 18:06
    Megboldogult nagymamám elmesélte ezt, kiskunhalasi volt, gondolom ez nem baj még?
  5. 4 agentscully
    agentscully
    2014. január 19., 16:04
    kedves alex7, talán ugyanazért, amiért évente felújítjuk trianon vagy 56 eseményeit is.
    ha azt érted, ezt miért nem?

    Gyula, meg tudnád magyarázni a "fajtárs" szó jelentését? mert ha nem "homo sapiens" jelentésben használtad, nem sok értelme van...
  6. 3
    Gyula Gerő
    2014. január 19., 14:13
    A holokauszt borzalmát fokozandó kápókról mostanában csend van. Miért? A túlélők elmondása szerint a kápók iszonyatosan bántak a gettóba zárt szerencsétlen fajtársaikkal.
  7. 2
    Almási József
    2014. január 19., 12:44
    Alex!
    Második mondatoddal rögtön cáfoltad az elsőt - lelked rajta, nem kell mindenkinek igazmondónak lennie.
    Kérlek, küldj egy linket, ahol olvashatjuk, hogy miért kell minden évben megemlékezni (mondjuk) 1848-ról!
    Utána tárgyalhatunk a szavahihetőségedről.
  8. 1 alex7
    alex7
    2014. január 19., 11:57
    Minden részvétem, és tiszteletem az áldozatoknak, hozzátartozóinak..!
    A kérdésem viszont az, hogy meddig lehet, kell ezt így évente felújítani?
    Kinek jó?

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Ugrás a semmibe
Mi lesz a Néprajzi Múzeummal?
Veszélyes takarékoskodás?
Vita a rákgyógyszerek finanszírozásáról
Interjúk
Péterfy-Novák Éva, Thierry Frémaux
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs
Légy tudósítónk! Jelentkezés

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...