„A mohácsi zsidók sorsa – a letelepedés és gyarapodás évtizedei, a hanyatlás és a lassan megfagyó légkör az első világháború után, majd a fizikai megsemmisítés 1944-ben – nagy vonalakban megfelel a többi magyarországi zsidó közösség történetének” – mondja Vörös István
| Kiskunhalas és a holokauszt Korábbi cikkünket itt olvashatja el. |
Károly helytörténész és kutató, a baranyai és azon belül különösen a mohácsi zsidóság történetének szakértője. A legfőbb különbség – folytatja – abban rejlett, hogy a hagyományosan soknemzetiségű Mohács a legtöbb magyar városnál befogadóbb közegnek bizonyult a zsidók számára, és mindez egészen 1944-ig igaz volt. „Az elsősorban családi viszonyokban, vallási közösségben megmutatkozó elkülönülés a politikum által gerjesztett konfliktusokban vált tragikus szakadékká a hétköznapi együttélés rutinjában élő csoportok számára” – fogalmaz a szakértő.
A kezdetektől az első beszólásig
Az első zsidó lakos 1840-ben telepedhetett le, és 50 évvel később már 900-an éltek Mohácson, ezzel az egész város lakosságának bő hat százalékát kitéve. Ez az időszak volt a helyi zsidó közösség fénykora: 1842-ben elkezdődik az önálló közösségi élet szervezése, 1858-ban saját iskolát nyitnak, amelyet 1877-re kinőnek – ekkor már 120 gyerek jár ide. A zsidóság
| ||
beilleszkedését jól jelzi, hogy az új iskolaépületre szükséges pénz összegyűjtésébe a zsidó hitközségen kívül más felekezetek is beszállnak. 1862-től saját rabbija és kántora van a mohácsi hitközségnek. 1889-től dr. Flesch Ármin a mohácsi főrabbi – ő később Auschwitzban osztozik gyülekezete sorsában.
A mohácsi zsidók nagy része az országos mintákhoz hasonlóan a kereskedelemben találja meg boldogulását. Többségük kispolgári életet él, ám az első világháború előtti években menő ügyvédek, orvosok, gazdag kereskedők és földbirtokosok révén a helyi elitben is helyet kapnak a közösség tagjai. Az 1939-es adatok alapján 144 zsidó érdekeltségű vállalkozás működött a városban, az összes vállalkozás 15 százaléka – ezekből három évvel később már csupán nyolc maradt, köszönhetően a zsidótörvényeknek.
A zsidóság a város közéletének is aktív résztvevője volt. A Mohácsi Izraelita Nőegylet tagsága szerepet vállalt például az Első Mohácsi Jótékony Nőegylet munkájában. A két női szervezet jó viszonya néhány hangadó szemét csípte a városban: a Mohács és Vidéke nevű helyi újság egyik szerzője például azt kifogásolta egy cikkben, hogy a Jótékony Nőegylet 1892 karácsonya alkalmából a zsidó iskolában is osztott ajándékokat a rászorulóknak, holott ők nem is ünneplik a karácsonyt. A cikktől a lap szerkesztője is elhatárolódott, de az eset jól jelezte a békés felszín alatt lappangó feszültséget és bizalmatlanságot.
Megfagyó légkör
„Az indulatok először az első világháború végén törtek ki” – mondja Vörös István Károly. 1918. november 4-én a lakosság feldúlta a Fő utca nagyrészt zsidó tulajdonban volt üzleteit, a hatóságok pár óra tétovázás után fékezték meg a fosztogatókat. Az eseményeknek aligha volt antiszemita pogrom jellegük, sokkal inkább a háborús nyomor utáni dühkitörésnek tulajdoníthatjuk őket. Ez az epizód magányos maradt a mohácsi történelemben, zsidóellenes nyílt atrocitásra egészen a zsidó közösség gettóba zárásáig nem került sor.
A történész szerint noha Mohácson is évtizedekig folyt mind a zsidó, mind a keresztény lakosság „kondicionálása” az 1944-ben bekövetkezett végkifejletre, a városra nem volt jellemző a nyílt antiszemita hangulat, igaz, a kirekesztettség már természetesnek számított.
1939 nyarától Mohácson munkaszolgálatos zászlóalj állomásozik, az állomány túlnyomó része zsidó fiatal – az 1942 nyarán az orosz frontra vezényelt alakulatból alig valaki tér haza. A helyi zsidó közösséget folyamatos megfigyelés alatt tartják, a város rendőrparancsnoka ’43 novemberében arról számol be, hogy a szövetségesek teheráni találkozójáról érkező hírek bizakodással töltik el a mohácsi zsidókat, „különleges mozgalmi tevékenykedés” gyanánt pedig a szegénysorból származó zsidó munkaszolgálatosok számára gyűjtenek téli ruhát.
| ||
A légkör 1944. március 19-e után fagyott meg végérvényesen a zsidóság körül. Az első áldozat egy vaskereszttel dekorált első világháborús veterán, aki fel meri jelenteni az őt kifosztó német katonákat. Egy héttel a megszállás után öngyilkos lesz a hitközséget vezető Vida Dezső és felesége. Áprilisban megkezdődnek a gettósítás előkészületei, holott ekkor erről még nyilvánosan nem esik szó: jó közszolgaként Szőnyi Alajos polgármester előre dolgozik.
Az emberarcú bürokrata
A gettósításban és a deportálásban kulcsszerepet játszott vitéz Szőnyi Alajos, aki emlékirataiban örökítette meg a mohácsi eseményeket. Ezek alapján a polgármester végig szimpátiával kezelte a zsidó közösséget, és a felülről jövő utasítások végrehajtása mellett próbált könnyíteni a
| A siófoki találkozó Szőnyi Alajos visszaemlékezésében említést tesz egy 1944. április 15-én, Siófokon lezajlott tanácskozásról: „Egy napon váratlan és megdöbbentő telefonhívást kaptam a belügyminisztériumból: el kell mennem Siófokra, ahol hivatalos tényezők, teljes bizalmas jellegű tanácskozáson ismertetni fogják a gettó ügyeinek lebonyolítását. A nevezetes nap április 15-ére esett. A város személygépkocsijával mentünk Horváth Miklós járási főbíró és Vendel István, Szekszárd polgármesterének társaságában. A gyűlés a siófoki szálloda nagytermében zajlott le. Amikor együtt volt a társaság, bevonultak a belügyminisztérium küldöttei és köztük néhány SS-tiszt parádé öltözetben. A vezérszónok közölte, hogy a zsidók gettóba zárásának ideje elérkezett és most ismertetni fogja az irányelveket, amit mindenki pontosan jegyezzen meg, mert írásbeli utasítást nem adunk. A gettó megalakítása során arra kell törekedni, hogy lehetőleg minél kevesebb keresztényt tegyünk ki a lakásból. A gettónak teljesen zártnak kell lennie, hogy a bentlevők a lakossággal ne érintkezzenek.” (Idézet K. Farkas Claudia A mohácsi gettózás című szövegéből.) |
helyzetükön. „Zsibvásári összevisszaságban zsúfolódtak a bent levők, köztük igen sok volt ismerősöm, akiket nagyon sajnáltam” – írja például egy gettóbejárás kapcsán a városvezető, ám Vörös István Károly szerint az emlékiratot érdemes erős fenntartásokkal kezelni.
Szőnyi az 1920-as években az antiszemita nézeteiről ismert Ébredő Magyarok Egyesületének tagja volt, és bár Vörös szerint sem volt „zsidófaló”, ügybuzgalmát jól jelzik 1944-ben a felsőbb rendelkezések pedáns végrehajtása és „kreatív” helyi rendelkezései. Más kérdés, hogy a polgármester kétségkívül több oldalról is nyomásnak volt kitéve. A nyilaspárt helyi szervezete például azért jelentette fel Szőnyit, mert a gettót a „város legszebb utcáiba” helyezte, nem pedig az eredetileg zsidó tulajdonban lévő Rosenthal-téglagyár külvárosi épületeibe. Ekkor a polgármester azzal védekezett, hogy a zsidókat a légitámadásoknak leginkább kitett városrészekbe kívánta tenni. A polgármester hat évvel később a saját bőrén tapasztalhatta meg az elnyomást, amikor a sztálinista rezsim Borzas-Mihályhalmára telepítette ki.
Még hittek a törvényben
A Baranya vármegyei alispán május 6-án adta ki a rendeletet a mohácsi gettó felállítására. A gettó kialakításának megtervezésébe a mohácsi zsidó közösség is beszállt. A hitközség elnöke, dr. Fischer Ernő állt elő egy alternatív tervezettel annak érdekében, hogy „összeköltözésükkel a városnak e nagy horderejű kérdésben a segítségére legyenek, és hogy a vonatkozó rendelet annak intenciója szerint a városban végrehajtható legyen”. Vörös István Károly szerint a hitközség buzgalma egyszerre volt taktikázás és egyben végzetes naivitás. Az együttműködés a korábbi tapasztalatok alapján alkalmas volt az időnyerésre, másrészt viszont a közösség tagjai törvénykövető emberekként hittek is a törvény szavában, márpedig a pár hónappal későbbi deportálásnak megágyazó rendelet hivatalosan a lakáskérdés rendezéséről szólt.
„Mohácson a zsidók gettóba költöztetése két lépcsőben történt. Az 564 főt számláló zsidó közösséget május 8-a és 10-e között terelték a gettó területére. Miután a mohácsi zsidók elhelyezése befejezést nyert, május 15-én kezdődött a megyéből idetelepített zsidók beköltöztetése. (…) A mohácsi rendőrkapitány május 10-én kiadott rendelete szerint minden gettóba kényszerített zsidó maximum 50 kg egyéni felszerelési tárgyat vihetett magával, ezenkívül egy ágyat, egy asztalt és személyenként egy széket” – olvasható K. Farkas Claudia A mohácsi gettózás című tanulmányában.
A május 22-re felállított két mohácsi gettóban végül mintegy 1100 embert zártak össze, miután az egész mohácsi járásból és Baranya megye nagy részéből ideszállították a zsidókat. Június 28-án, az „engesztelés napján” került sor a gettó kiürítésére, miközben a keresztény hívők a templomban „buzgón imádkoztak engesztelésül minden túlkapás ellen, amelyekkel az emberek a szeretet parancsa ellen vétkeznek”. A baranyai zsidókat Pécsett gyűjtötték össze, ezt követően a vonatok megindultak Auschwitz irányába.
| A körülmények A mohácsi gettó felszámolására június 29-én került sor, és június 30-án reggel 5 órakor vette kezdetét a zsidóság pécsi gyűjtőtáborba szállítása, ahol az ún. Laksits-laktanyában öt napot töltöttek. A laktanyába való átvonulás igazolványok, élelem és tisztálkodószerek nélkül történt, az országszerte jól bevált forgatókönyv alapján. Az ide tömörített embereket a piszkos, trágyás, előzőleg ki sem takarított lóistállókban helyezték el. Egy-egy almos szalmával teli ún. lóállásban 5-7 embernek kellett elhelyezkednie. Tisztálkodási lehetőségeik úgyszólván nem voltak, csupán két istállóépületben állt rendelkezésre egy-egy vízcsap. Szükségleteiket latrinákon végezhették. Élelmiszereiktől megfosztva a kevés és silány hatósági élelmezésre voltak utalva. (Idézet K. Farkas Claudia A mohácsi gettózás című szövegéből.) |
Mindeközben Szőnyi polgármesternek több ügyes-bajos dologgal is foglalkoznia kellett. Az egykori zsidó ingatlanok iránt óriási igény mutatkozott, többek között a Búvár Kund vízi cserkészcsapat is ettől remélte helyzete rendezését. Tihanyi János plébános viszont nem magánérdekeket, hanem a köz javát tartotta szem előtt, amikor a gettóban hátrahagyott gyerekjátékokat igényelte a mohácsi óvodások számára. A zsidó értelmiség deportálása viszont hamar megbosszulta magát. Fogorvos például nem maradt a városban; Szőnyi az itt állomásozó közmunkazászlóaljtól kért fogorvost a helyiek számára.
Nincs újrakezdés, nincs emlékezet
A deportálás előtti 600 fős mohácsi zsidó közösségnek alig az egyötöde élte túl a haláltábort: csupán 114-en tértek vissza a háború után Mohácsra. Közben azonban akadt még egy furcsa fintora a sorsnak: a szovjet csapatok elől elmenekülő Szőnyi Alajos utóda a munkaszolgálatot túlélő helyi zsidó, Glauber Imre lett, aki a szovjet városparancsnok megbízásából mintegy fél éven keresztül volt polgármester.
A háború utáni évek még az újrakezdés reményével kecsegtetnek. A visszatérők újjáalakítják a hitközséget, újra megindul a munka több üzemben is, sokan újra kiváltják iparengedélyüket. 1948-ra azonban nyilvánvalóvá válik, hogy nincs visszaút az 1944 előtti életbe, az „együttélés légköre” – ahogy Vörös István Károly fogalmaz – nem fog visszatérni. Az újranyílt zsidó üzemeket, üzleteket államosítják, a túlélők nagy része pedig az újonnan létrehozott Izraelbe, avagy Nyugat-Európába emigrál a kommunista diktatúra elől. A zsidó hitközség létszáma 30-40 főre olvad a hatvanas évek elejére, a zsinagógát már képtelen fenntartani, eladják a városnak. Mohács 1968-ban lebontatja az épületet, helyén ma a mártírhalált halt mohácsi zsidó költőről, Mohácsi Jenőről elnevezett könyvtár áll. Az egykori izraelita elemi népiskola helyén 1949 óta a Mártírok kertje emlékeztet az áldozatokra.
A mohácsi zsidóság több mint százéves történetét mára szinte teljesen elfeledték a városban – állítja a mohácsi származású történész, aki szerint az egykori mohácsi zsidó polgárok élete, a holokauszt mohácsi eseményei alig ismertek a lakosság körében.
Helyi civilek 2013-ban az egykori hitközségben és egyben a mohácsi közéletben kulcsszerepet játszó rabbi, dr. Flesch Ármin szülőházán kívántak emléktáblát elhelyezni, és bár az önkormányzat végül a kezdeményezés mellé állt, az egyik lakó ellenállásán elbukott a terv. A deportálást levezénylő Szőnyi Alajos emlékezetét azonban a városházán elhelyezett emléktábla őrzi 2011 óta.
A cikk sokat merít Vörös István Károly Mohácsiak című tanulmányából (Holokauszttanulmányok V., szerk. R. B. Braham, 2011), illetve K. Farkas Claudia A mohácsi gettózás című szövegéből.
