A Semmi hozta meg számára a világsikert. Az a könyv, amiről már mindenki tudja, hogy először provokációnak bélyegezve betiltották, majd kötelező olvasmánnyá tették a dán oktatásban. Nem akartam írni róla, annyit foglalkoztam már vele, de valahogy nem tudok szabadulni a hatása alól.

Költözködöm éppen, és egy költözés pont jó arra, hogy megérezzük: valóban nincsen semminek sem értelme. Zsákszámra dobom ki a felgyűlt dolgokat, amik rettenetesen fontosnak tűntek valaha. Nyilván sosem voltak azok. De a legrosszabb az volt, mikor a szüleimtől maradt dolgokat rámoltam össze. Egy kis doboz: temetési papírok, halotti anyakönyvi kivonatok, néhány fénykép, pár egyéb irat. Két élet, ami egy irattartóban elfér. Persze nekem fontosak, de teszem azt, ha én is meghalok, ennek a kötegnek sem lesz értelme, ki gyűjtené, őrizné tovább őket?

Vagy vegyünk könnyebb „hagyatékot”: régi szerződések, határidős füzetek vannak a kezemben, majd kerülnek a kukába. Felidézem magamban a gyomorgörcsöt, ami bizonyos események előtt jött, nagy munkák idegbaját: és mi maradt belőlük? Már azt sem tudom, mit kellett csinálnom, az sem rémlik, mit tanultam az egészből. Nagyon levert vagyok, az írásnak sem látom értelmét, hiszen a könyveket pakolva és egy-egy könyvet újra kézbe véve bevillan, hogy ez vagy az, úgy rémlik, remek olvasmány volt, de semmit nem tudok felidézni a regényekből, a gondolatokból, amikbe valaki az egész életét, idegrendszerét, sokszor az egészségét feccölte.

A Semminek persze nem az a célja (már ha van célja egyáltalán), hogy közös öngyilkosságba hajszolja a népességet, a szerző szándéka szerint egyszerűen egy gondolatkísérlet (kedveli ezt a „műfajt”, illusztrál egy-egy történettel egy problémát, a többit az olvasóra bízza), és valamiféle vigaszféle is bejön a könyv végén, aki hajlamos vigasztalódni, annak.

 

A Könyvfesztiválon megismerkedhettem a szerzővel. A találkozás előtt kicsit féltem is Jannétól, azt hittem, rideg, kiábrándult, nihilista nővel lesz dolgom, aki nem is szívesen válaszol a kérdésekre, mert ugye minek. Ennek kicsit ellentartott, hogy András (Sugár András, Scolar), a kiadó bizonygatta, hogy klassz csajról van szó, ne féljek. Aztán az győzött meg, hogy a Könyvfesztivál őrületében Janne bejött hozzánk az öltözőbe, csak úgy, megismerkedni, és kicsit oldani az elkövetkezők feszültségét – mert színpadon beszélgetni mégiscsak egy természetellenes és feszített dolog, ugye. (Ezt én gondolom, valahogy még mindig. Ezeregy ilyen esemény után is úgy érzem, hogy a színpad és a beszélgetés ellentmond egymásnak. Attól függetlenül érzem ezt, hogy kedvelem a műfajt, szívesen veszek részt ilyesmiben mind alanyként, mind kérdezőként. Sőt, akkor érzem a legjobban magam, ha ebben a dermesztő szituációban kérdezőként szinte összeolvadok a közönséggel, és megérint az, hogy voltaképpen ketten vagyunk, mi és a meginterjúvolt, kialakul egy abszurdan intim helyzet, ahol azok a kérdések vetődhetnek fel, amiket inkább egy kocsmaasztalnál vagy otthon, a konyhában fogalmaznék meg. De ezt nagyon ritkán sikerül elérni.)

 

Janne tényleg klassz csaj, helyes, közvetlen és őszinte. Tetszett, ahogy valóban elgondolkodott a kérdéseken (ellentétben azokkal, akiknek mindig megvannak a készre frappírozott sztorijaik és válaszaik a moderátorok, újságírók számára), megfogott a mosolya. Ha igaz, hamarosan az úgynevezett felnőtteknek írt munkái (regényei) is megjelennek magyarul. Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, aki már alig várja…