52/21. Janne Teller

KOmplett

A Semmi hozta meg számára a világsikert. Az a könyv, amiről már mindenki tudja, hogy először provokációnak bélyegezve betiltották, majd kötelező olvasmánnyá tették a dán oktatásban. Nem akartam írni róla, annyit foglalkoztam már vele, de valahogy nem tudok szabadulni a hatása alól.

Költözködöm éppen, és egy költözés pont jó arra, hogy megérezzük: valóban nincsen semminek sem értelme. Zsákszámra dobom ki a felgyűlt dolgokat, amik rettenetesen fontosnak tűntek valaha. Nyilván sosem voltak azok. De a legrosszabb az volt, mikor a szüleimtől maradt dolgokat rámoltam össze. Egy kis doboz: temetési papírok, halotti anyakönyvi kivonatok, néhány fénykép, pár egyéb irat. Két élet, ami egy irattartóban elfér. Persze nekem fontosak, de teszem azt, ha én is meghalok, ennek a kötegnek sem lesz értelme, ki gyűjtené, őrizné tovább őket?

Vagy vegyünk könnyebb „hagyatékot”: régi szerződések, határidős füzetek vannak a kezemben, majd kerülnek a kukába. Felidézem magamban a gyomorgörcsöt, ami bizonyos események előtt jött, nagy munkák idegbaját: és mi maradt belőlük? Már azt sem tudom, mit kellett csinálnom, az sem rémlik, mit tanultam az egészből. Nagyon levert vagyok, az írásnak sem látom értelmét, hiszen a könyveket pakolva és egy-egy könyvet újra kézbe véve bevillan, hogy ez vagy az, úgy rémlik, remek olvasmány volt, de semmit nem tudok felidézni a regényekből, a gondolatokból, amikbe valaki az egész életét, idegrendszerét, sokszor az egészségét feccölte.

A Semminek persze nem az a célja (már ha van célja egyáltalán), hogy közös öngyilkosságba hajszolja a népességet, a szerző szándéka szerint egyszerűen egy gondolatkísérlet (kedveli ezt a „műfajt”, illusztrál egy-egy történettel egy problémát, a többit az olvasóra bízza), és valamiféle vigaszféle is bejön a könyv végén, aki hajlamos vigasztalódni, annak.

 


Fotó: Valuska Gábor

A Könyvfesztiválon megismerkedhettem a szerzővel. A találkozás előtt kicsit féltem is Jannétól, azt hittem, rideg, kiábrándult, nihilista nővel lesz dolgom, aki nem is szívesen válaszol a kérdésekre, mert ugye minek. Ennek kicsit ellentartott, hogy András (Sugár András, Scolar), a kiadó bizonygatta, hogy klassz csajról van szó, ne féljek. Aztán az győzött meg, hogy a Könyvfesztivál őrületében Janne bejött hozzánk az öltözőbe, csak úgy, megismerkedni, és kicsit oldani az elkövetkezők feszültségét – mert színpadon beszélgetni mégiscsak egy természetellenes és feszített dolog, ugye. (Ezt én gondolom, valahogy még mindig. Ezeregy ilyen esemény után is úgy érzem, hogy a színpad és a beszélgetés ellentmond egymásnak. Attól függetlenül érzem ezt, hogy kedvelem a műfajt, szívesen veszek részt ilyesmiben mind alanyként, mind kérdezőként. Sőt, akkor érzem a legjobban magam, ha ebben a dermesztő szituációban kérdezőként szinte összeolvadok a közönséggel, és megérint az, hogy voltaképpen ketten vagyunk, mi és a meginterjúvolt, kialakul egy abszurdan intim helyzet, ahol azok a kérdések vetődhetnek fel, amiket inkább egy kocsmaasztalnál vagy otthon, a konyhában fogalmaznék meg. De ezt nagyon ritkán sikerül elérni.)

 

Janne tényleg klassz csaj, helyes, közvetlen és őszinte. Tetszett, ahogy valóban elgondolkodott a kérdéseken (ellentétben azokkal, akiknek mindig megvannak a készre frappírozott sztorijaik és válaszaik a moderátorok, újságírók számára), megfogott a mosolya. Ha igaz, hamarosan az úgynevezett felnőtteknek írt munkái (regényei) is megjelennek magyarul. Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, aki már alig várja…

Figyelmébe ajánljuk

„Rá­adásul gonosz hőseinek drukkol”

A több mint kétezer strófás Nibelung-ének a középkori német irodalom talán legjelentősebb műve. Hogyan lehet ma aktuális egy 800 éves irodalmi mű? Miért volt szükség egy új magyar változatra? Erről beszélgettünk Márton László író-műfordítóval öt évvel ezelőtt. Idézzük fel a cikket!

Balatonföldvári „idill”: íme az ország egyetlen strandkikötője

  • narancs.hu

Dagonya, vagy a legtisztább balatoni homok? Ökokatasztrófa, vagy gyönyörűség? Elkészült a vitorláskikötő Balatonföldvár Nyugati strandján; július, vagy ha úgy tetszik, a balatoni főszezon első hétvégéjén néztük meg, valóban ellentétes-e a „józan ésszel”, hogy strand és kikötő ugyanazon a területen létezzen.

Céltalan poroszkálás

A két fivér, Lee (Will Poulter) és Julius (Jacob Elordi) ígéretet tesznek egymásnak: miután leszereltek a koreai háborús szolgálatból, a veteránnyugdíjukból házat vesznek maguknak Kalifornia dinamikusan növekvő elővárosainak egyikében.

Autósmozi

  • - turcsányi -

Vannak a modern amerikai mitológiának Európából nézvést érthető és kevésbé érthető aktorai és momentumai. Mindet egyben testesíti meg a Magyarországon valamikor a nyolcvanas években futó Hazárd megye lordjai című, s az Egyesült Államokan 1979 és 1985 között 146 részt megérő televíziós „kalandsorozat”, amely ráadásul még legalább három mozifilmet is fialt a tengerentúli közönség legnagyobb örömére, s Európa kisebb furcsálkodására.

Húsban, szőrben

Mi maradt élő a Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa programból? Nem túl hosszú a sor. A Tudásközpont és a Zsolnay Örökségkezelő Nkft. kulturális intézményei: a Zsolnay Negyed és a Kodály Központ, és a Zsolnay Negyedben az eleve kiállítótérnek épült m21 Galéria, amelynek mérete tekintélyes, minősége pedig európai színvonalú.

Rémek és rémültek

Konkrét évszám nem hangzik el az előadásban, annyi azonban igen, hogy negyven évvel vagyunk a háború után. A rendszerbontás, rendszerváltás szavak is a nyolcvanas éveket idézik. (Meg egyre inkább a jelent.)

Az igazságnak kín ez a kor

A családregény szó hallatán rendre vaskos kötetekre gondolunk, táblázatokra a nemzedékek fejben tartásához, eszünkbe juthat a Száz év magány utolsó utáni oldalán a kismillió Buendía szisztematikus elrendezése is.

Kultúrnemzet

„A nemzetgazdasági miniszter úr, Varga Mihály 900 millió forintot biztosított ennek az épületnek a felújítására – nyilván jó összeköttetésének köszönhetően. Lám, egy nemzeti kormányban még a pénzügyminiszter is úgy gondolja, hogy a kultúra nemcsak egy sor a magyar költségvetésben, hanem erőforrás, amelynek az ország sikereit köszönhetjük.”