Évának angol nyelvtanári és művelődési menedzser diplomája van, és már az egyetem alatt elkezdett tanítani. Öt év tanítás után jött a három kisfiú: Donát, Fábián és Jonatán. Férjével, aki csoporttársa volt az egyetemen, fordítóirodát alapítottak. „Az alkotás és a kreatív gondolkodás mindig is szerves része volt az életemnek. Voltak varrós, kötős, horgolós, lakberendezős, lakásfelújítós, falfestős korszakaim korábban is, és persze a fordítás is egyfajta kreatív tevékenység, de amikor a harmadik fiunk 8 hónapos lett, és épp leadtuk egy több ezer oldalas trilógia befejező részét, nagyon erősen azt éreztem, muszáj újra színekkel és textilekkel foglalkoznom. Talán így akartam a sok fiú között erősíteni a feminin oldalt. Meg persze a szabás, a varrás, az anyagok válogatása és előtte azok beszerzése sokkal inkább olyan tevékenységek, amiket lehet gyerekek mellett, vagy akár velük együtt is végezni. Nem kell hozzá teljes csend és megfeszített koncentráció, mint a fordításhoz. Nem mondom, hogy könnyű gyerekkel az ölemben varrni, de már egészen sok praktikánk és megoldásunk akad arra, hogyan tudnak együtt lenni velem. Kialakítottunk egy szobát, ahol, ha nagyon akarjuk, mindenkinek jut munkafelület, és amíg én készítek valamit, ők gyurmáznak, házi feladatot írnak, rajzolnak, legóznak, vagy besegítenek nekem. Gyöngyöket válogatnak, görcsöt kötnek, drótot hajlítanak, véleményt mondanak, sorsolnak és dicsérnek: Anya, te varrsz a legszebben.”
Az újrahasznosításról
Az újrahasznosítás nem döntés vagy választás eredménye volt. „Mondhatnám, ebben nőttem fel – meséli Éva. – Anyukámmal már nagyon kicsi korom óta jártuk a turikat, apukámmal a bolhapiacokat, és hihetetlen örömöt tudott okozni egy-egy apró kincs, egy szép anyagból készült ruha, amit akkor is elhoztunk, ha épp lyukas volt, vagy senkinek sem passzolt a mérete, mert tudtuk, hogy „majd jó lesz még valamire.” És ez rendszerint be is következett. Úgy éltünk, hogy ha kitaláltunk valamit, azt szinte rögtön meg is valósítottuk. Nem vártunk napokig, nem tervezgettünk, nem járkáltunk alapanyagok után, hanem felhasználtuk azt, amink volt, és menet közben minden kialakult, a végeredménnyel pedig általában meg voltunk elégedve. Ha meglátok egy tárgyat, kíváncsivá tesz, hogyan viselkedne más minőségben, más keretek között. Mi lett volna, ha az adott anyagot nem szoknyának, hanem táskának szánják? És akkor megcsinálom.” Ez a hozott hozzáállás később kiegészült a szülői felelősséggel is. „Próbálunk környezettudatos közeget teremteni a fiúknak, és átadni nekik azt a gondolkodásmódot, hogy mindenben lehetőséget láthatnak – mondja Éva – és ez már egész jól megy, mert amikor jönnek velem a kincskereső útjaimra, gyakran hoznak oda hozzám úgy dolgokat, hogy »Anya, nézd, ebből milyen szép fülbevalót tudnál csinálni!«, vagy »Anya, ezt vágd fel, és varrjál valami szépet belőle egy néninek!«”
| ||
Évánál szinte bármilyen anyag szóba jöhet, ha varrja a gépe, „Mivel nem szakmám a varrás, nincsenek speciális gépeim, a bolhapiacon szoktam venni őket, természetesen használtan! – teszi hozzá. – Arra azért nagyon figyelek, hogy jó minőségű anyagokkal dolgozzak. Folyamatosan gyűjtöm az üveggyöngyöket, nyakkendőket, skót kockás anyagokat, kapucnis pulcsikat és a mosásban összement, nemezesedett gyapjú pulóvereket. De fújtam már le apró gumiállatokat ékszerekhez, és már többször eszembe jutott, mi lesz a sok kisautóval, ha a fiúk kinőnek az autókázásból… Amikor csak tehetem, kihagyom a fém alkatrészeket az ékszereimből, így fémérzékenyek is hordhatják, és rögtön gyerekbaráttá válik; nem kell félni, hogy elszakítja az ölben, hordozóban hurcolt gyermek. Sőt, kimondottan jól jön egy kis színes rágcsálnivaló anya nyakában. A multifunkcionalitásra nagy hangsúlyt fektetek. Szeretem a kifordítható táskákat, a levehető, állítható pántokat, azt, amikor egy pici részlet megváltoztatásával más elvárásoknak lehet megfelelni.”
| ||
Már többször előfordult, hogy személyes tárgyakkal, ruhadarabokkal keresték meg, hogy azokat alakítsa át. „Különösen izgalmas annak tudatában hozzányúlni egy nyakkendőhöz vagy egy pulcsihoz, hogy ismerem az előtörténetét, a korábbi viselőjét, és hogy miért szeretné megőrizni, továbbra is magánál tudni – mondja. – Olyankor is ugyanezt a bizsergést érzem, amikor csak azért vesznek meg, vagy juttatnak el hozzám anyagokat, mert látnak benne potenciált, és bíznak bennem annyira, hogy majd én kihozom belőle, amit lehet. Ugyanígy szoktam fotókat, linkeket is kapni, ami sokszor igen ösztönző tud lenni amellett, hogy boldogít ez a fajta támogatás.”
Mi az az ajándékgazdaság?
A kísérletezés átszövi az egész Maminventet, ilyen kísérlet az ajándékgazdaság is, amit Éva januárban vezetett be az oldalán. Ez egy fizetési alternatíva a hagyományos, pénzalapú elszámolás mellett. „Örömmel jelentem, egyre többen válnak nyitottá, és egyre jobban működik – mondja Éva –, mivel első hallásra furcsállják az emberek, és el kell magyarázni, mit értek én ajándékgazdaság alatt, észrevétlenül tartalmas beszélgetésbe bonyolódunk. Akár személyesen, akár írásban, a neten. A lényeg, hogy kapcsolat jön létre. És általában kiderül, hogy ha nem is rögtön, de tudunk egymásnak segíteni, olyat adni, amire szükségünk van. Mert nemcsak cseretermékkel lehet »fizetni«, hanem szolgáltatással is.”
