Depresszió ellen fizikai munka?

KOmplett

Már akkor is ott van a depresszió, amikor voltaképpen nem veszem észre. Átszövi a napokat, a tevékenységeket, érezzem átmenetileg mégoly jól is magam, legyek a legszebb helyen – nem számít, ő is jön velem, nem engedi, hogy elengedjem a kezét.

Néha arra gondolok, hogy nekem talán fizikai munkát kellene végeznem. Ma délelőtt elindultunk a Balatonra, hogy pár napot végre nyugalomban legyek, friss levegőn, elérhetetlenül. Előtte elmentünk bevásárolni, cipeltem a hatalmas cekkereket, majd a házhoz érve nekiálltunk, hogy feloldjuk a téli lezárást, és lakhatóvá tegyük. Mint az őrült söpörtem a két kihagyott évszak alatt a verandára gyűlt nedves levélhalmot, tologattam a kukát, rakodtuk a benti és a kerti bútorokat.

Hamarosan főzni kezdünk. Mivel én nem vagyok egy konyhai zseni, rám általában a szeletelés szokott maradni, az alkotás mások által nemigen kedvelt része. De már most halálosan fáradt vagyok. De ez nem a megszokott ólmos, letaglózó, ágyba húzó fáradtság. Nem az a lefelé ívelő spirál, amibe délutánonként menetrendszerűen belekerülök. Azt vettem észre, hogyha ilyesmit kell csinálnom, egyszerűen kikapcsolok, és az a belső idegesség, szorongás, amit általában érzek, mintha csillapulna.

Persze, most, hogy említettem, megint itt van, talán a monitor és a billentyűzet is előidézi. Nagyon különös, de az utóbbi időkben ezek a szorongások határoznak meg mindent, lám, még a kellemesen fárasztó munkáról is ennek vetületében írok, egyszerűen mindig mindenben ott lapul, hol ugrásra készen, hol teljes fegyverzetben. Ott van a nevetések mögött, a beszélgetésekben, beszélek róla, hátha úgy kevesebb lesz belőle, de nem és nem. Ám ha kicsit visszahúzódik, mint ma délután, már jó. Kíváncsi vagyok, az alvás milyen lesz. Mert ma is felébredtem fél hatkor valami megnevezhetetlen rémségre, szerencsére nem is emlékszem rá…

Sokan javasolják a sportolást, de én képtelen vagyok sportolni, és ma megértettem végre, hogy miért. Mert a sportban nem látom rögvest az eredményt. Az alakommal nincsen problémám, egészen jól nézek ki, és jól is érzem magam ebben a testben, tehát az a vetület, hogy ennél még jobb lesz a helyzet, ha kínzom magam, nem vonz. (Persze azokra ez nem vonatkozik, akik valamit el akarnak érni a sporttal, például az ideális testsúlyt vagy a szülés előtti alakjukat, vagy a legkockásabb hasizmot…) Az sem lelkesít, hogy esetleg tíz évvel tovább élek. (Az még tízszer háromszázhatvanöt borzalmas éjszakát jelent.)

De a fizikai munka más: a kertbe ki lehet feküdni, a ház felépül, a bútorzat áll: ennek legalább eredménye van. Olyan, mint a főzés. (Bár én ugye főzni sem szeretek…) Apámnak sem tett jót, hogy az autószerelői munkát ügyvédkedésre váltotta: elhízott, cukorbeteg lett és depressziós. Lehet, hogy tényleg elmegyek – egyelőre csak idénymunkára –, de valami megerőltetőbb dolgot végezni. A tapasztalataimról majd beszámolok. Ha lesz hozzá erőm…

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.